Ebben az évben már ötödik alkalommal kerül megrendezésre a Kelet Underground Tehetségkutató rockzenei verseny, melyre a zenekari jelentkezés augusztus 31-éig tart.
A megmérettetésen – mint mindig - minimális nevezési feltételek mellett mutatkozhatnak majd be a bandák. Az elengedhetetlen szakmai zsűri az előző években megszokott értékeléssel és pontozással fogja a döntést meghozni. A tehetségkutató a zenekaroknak a kapcsolatépítés, a tapasztalatszerzés fontosságát hangsúlyozza, de természetesen az értékes és hasznos nyeremények sem maradnak majd el a legjobbak számára.
Az esemény várható időpontja és helyszíne: 2015 szeptember 12. / Debrecen – Dharma Klub
Nagy Tomi régi bútordarab a debreceni zenei életben. A ’80as években Lukács Lacival együtt alapították a Vörös Kakast. Vargabetűs kitérőkkel ugyan, de Tomi azóta folyamatosan muzsikál különféle formációkban. 2013-ben útjára indult szólóprodukciója, a Neonhal az idén már a második lemezétjelentette meg. Ez “indokolta” az itt olvasható interjút, amely először a dbrc.hu oldalán jelent meg.
Az olvasók kedvéért kicsit elevenítsük fel a Neonhal előtti zenészléted állomásait. Hogyan emlékszel a Vörös Kakasra, A Tomi Szomorúra és az Amundsenre most?
Ez egy nehéz kérdés, mert ezek rég lezárt történetek, amelyek csupán a korábbi életem fontosnak vélt állomásait jelentik. A Vörös Kakas amolyan gimis zenekarként indult, ezzel nagyjából el is mondtam róla a lényeget. Inspirációs forrásunk a hatvanas évek rockzenéje volt, így mindjárt ki is lógtunk a nyolcvanas évek szintipopos, diszkós közegéből. Helyi szinten meglepő sikereket aratott az, amit csináltunk, kétségtelenül volt egyfajta bája annak, ahogy versmegzenésítéseket, saját szövegeket kevertünk össze Rolling Stones átiratokkal, meg sok saját dallal. Mindezt pedig olyan vehemens, elementáris energiával adtuk elő a színpadon, hogy minden buli végére ledobtunk pár kilót. A Tomi Szomorú már szélesebb nyilvánosságot kapott, de ez a banda nem csak az én bulim volt zeneileg, mert mindenki beleadta a magáét. Épp ez volt az egyik fő baj, hisz nagyon ritkán sül ki abból valami jó, ha nincs egy zenei vezető egy bandán belül és ráadásul minden tagnak más a zenei orientáltsága. Nyolc évig nyomtuk, s én, miután egész addigi életem alárendeltem a csapatnak, kissé szomorúan tapasztaltam, hogy a többiek viszont nem. Úgy gondoltam, ezt így nincs értelme tovább csinálni. Abba hagytam a zenélést egy időre, csavarogtam a világban, míg aztán 2007-ben valamiért úgy éreztem, ideje elővennem újra a gitárt. Ekkor alakult meg az Amundsen trió, amelyben kénytelen voltam jobban ráfeküdni a gitározásra. Még ha a viszonylag egyszerűnek tűnő Amundsen dalok nem is teszik egyértelművé, számomra nagy zenei felfedezés volt az itt töltött pár év. Rájöttem, hogy milyen élvezetes dolog gitározni, az addigi zenekaraimban a nálam sokkal technikásabb gitárosok „elnyomtak”, mondhatni, ellustultam mellettük.
Az Amundsen feloszlása után letetted a lantod. Miért érezted úgy mégis, hogy van mondandód, és elindítod a Neonhalat?
Igazából a Neonhal sztori már az Amundsen ideje alatt elkezdődött. Voltak dalötleteim, melyek nem fértek be az Amundsen repertoárjába, s itt-ott, gyakran összefutva Csatlós Palival, aki a nagyreményű Gonzo tagja volt, megállapodtunk, hogy házi stúdiójában segít rögzíteni ezeket. Ha jól rémlik, még 2009-ben vettük fel az első dalokat, de aztán igen nyögvenyelősen ment a munka, volt olyan év, amikor gyakorlatilag le is álltunk. Aztán ahogy Pali is jobban ráért, s közben az Amundsen is megszűnt 2010-ben, nekiugrottunk a számoknak és azok lassan életre keltek. Paliról kiderült, hogy nemcsak hangmérnökként, meg keverőként, hanem korábbi zenei tapasztalatait hasznosítva zeneszerzőként is részt vállal a történetből. Időközben jött a név, a Neonhal, ami már a hitre jutásomra utal, mint ahogy erről szól tulajdonképpen a végül 2013 decemberében megjelent Galaxis útikalauz poposoknak.
A Neonhal gyakorlatilag egy személyes projekt, szemben az eddigiekkel, ahol zenésztársakkal dolgoztál.Miben más most a dalszerzési metódusod?
Annyiban mindenképp, hogy nem gyúrom a dalokat másokkal együtt hónapokig egy próbahelyen. Korábban nekem rengeteg gondom volt abból, hogy tekintettel kellett lennem a többiek zenei irányultságára, emberi érzékenységére. A Neonhalban alkalmazott munkafolyamat roppant egyszerű, feljátszom az általam írt alap gitártémát, erre fel is éneklem mankóként az éneksávokat. Pali ezután elkezdi „öltöztetni” a dalokat, s az, hogy azok végül hogyan szólalnak meg, már az ő műve. Természetesen én is bele-beleszólok, de csak csekély mértékben. Jót tesz a dalaimnak az, hogy valaki mintegy külső fülként működve alakítja őket készre, nekem bejön ez a fajta munkafolyamat.
Bevallom őszintén, mikor először olvastam, hogy a Neonhal keresztény rock, akkor kicsit megijedtem, hogy ez valami Németh Sándoros dolog lesz. Kellemes meglepetés ért aztán, de érdekelne, hogy te hogyan éled meg a keresztény rockzenész jelzőt?
A keresztény rock amolyan kényszer szülte stílus meghatározás, nem szeretem azt, amikor egy vagy két szóval kell jellemezni azt, amit csinálok. Viszont az biztos, hogy van egy fontossági sorrend, én nem egy rockzenész vagyok, aki mellesleg keresztény, hanem egy hétköznapi keresztény arc, aki hitéről dalokban tesz tanúságot. Kétségtelen, hogy sok ember messzire rohan, ha ezt a stílus megjelölést hallja, mert első blikkre negédes, giccses dallamok ugranak be neki. Amit én játszok, az nem a „szokványos” dicsőítő zene, a dalaim egy mindennapokban élő hívő szemszögéből mutatják be a dolgokat. Vannak, amelyek általánosabban fogalmaznak és bizony vannak, amelyek néhány ember számára talán túlságosan is konkrétak. Ezt viszont vállalnom kell, ez a dolgom, végre eljött az idő, amikor az Istentől kapott tálentumot arra használhatom, amire használnom kell.
Milyen visszajelzéseid voltak a Neonhalról a "közvélemény részéről"?
Általában csodálkozással vegyes meghökkenést tapasztalok, főleg azok részéről, akik a régi énemet szeretnék viszontlátni. Vannak, akik ott ragadnak valahol, életük általuk kedvesnek vagy jónak vélt korszakában és felnőttként is örök kamaszként igyekeznek élni. Az ember élete azonban örök változás, Istenen kívül senki és semmi nem örök. A régi ismerőseim között akad, aki látványosan nem ismer meg az utcán, de akadnak azért bőven pozitív visszajelzések is. A „világi” zenék rajongóinak talán szokatlan a dalok mondanivalója, a gyülekezetbe járó hívők számára meg talán nem elég illedelmes, amit csinálok. Isten dicsőségét azonban nem egyfajta szégyenlős illedelmességgel kell hirdetni, hanem szenvedéllyel és tűzzel, még akkor is, ha ez sokakban talán visszatetszést kelt.
Két lemez után nem gondolkozol-e azon, hogy élőben, színpadon, zenekari kísérettel is megmutasd a dalaidat a közönségnek?
Ennek bizony itt az ideje. Formálódott is egy csapat, viszont kissé lassan haladunk a próbákkal, ráadásul nemrég a gitárosunk is „felmondott”. Szerettem volna már idén ősszel élőben is bemutatni a Neonhalat, meglátjuk, sikerül-e. Nem hajt bennünket semmi, legfeljebb engem a vágy, hogy újra színpadra állhassak, s ha ebben az évben netán nem jön össze, akkor jövő év elején vagy tavaszán valószínűleg bemutatkozunk.A Neonhal dalai addig is online meghallgathatóak ITT.
Objektivitásokkal fűszerezett szubjektív élménybeszámoló, címszavakban (vagy inkább cím-mondatokban).
Kreatív berendezett terek. Ez a Campus belvárosba költöztetése óta erőssége a fesztiválnak, de az olyan közösségi terek beépítése, mint a Nagyerdei Stadion vagy a Víztorony, zseniálisak.
Az évről évre csúcsokat döntögető nézőcsúcs ellenére még mindig családbarát a hangulat (mondjuk az idén már a 0. napon olyan tömeg volt, hogy jövőre javasolnám a fesztiválterület kibővítését).
Egyre színvonalasabb külföldi fellépők (Caro Emerald mindent vitt, de az Enter Shikari sem volt kutya, az olyan "apróságokról" nem is beszélve mint a Wilkinson vagy a Modstep).
A hazai zenei élvonal stílusfüggetlen felvonultatása: itt sosem volt túltematizálva vagy specializálva a felhozatal: a Campus erőssége épp a sokszínűségben rejlik, itt mindenki megtalálja a kedvére való szórakozási formákat.
Volt itt HS7 és Subscribe búcsúkoncert.
Volt "csilláron is lógnak" buli a Wellhello és a Halott Pénz koncertjén a Telecom Hallban (jövőre azt hiszem, mindkét produkció megérdemelné a Nagyszínpadot.
A legenergikusabb koncertet szerintem a Cloud 9+ adta. De persze kiváló bulikat nyomtak a Supernemék, a Fish!, a Konyha, és még megannyi hazai kiválóság is.
Azért pedig évről évre köszönet jár a szervezőknek, hogy a helyi muzikális erőforrásokat maximálisan kihasználva gyakorlatilag az összes helyi zenekar, DJ, vagy egyéb zenei "szolgáltató" fellépési lehetőséget kap a fesztiválon.
De ezen túl is volt egy érdekes és programokkal zsúfolt civil falu, és minden igényt kielégítő gasztro érdekességet felvonultató szolgáltató (az egyszerű zsíros deszkától az IKON magas színvonalú street foddjáig terjedő skálán mindenki megtalálhatta az ízlésének és pénztárcájának legmegfelelőbb fesztivál kaját ) és akkor még nem is beszéltünk a borudvar sokszínű bor-koktél-és pálinka kínálatáról.
Én a magam részéről dolgoztam, de közben remekül szórakoztam, és közben a zenei és gasztro élmények mellett is számos emlékezetes dolog történt:
- a Debreceni Hősök első (de semmiképp sem utolsó) fesztiválmegjelenése, amely a visszajelzések alapján számos embernek okozott örömet.
- a fesztivál utolsó napján Tankcsapda koncerten összefuthattam a kínai uszonyosúszó világbajnokságról háromszoros győzelemmel visszatérő Senánszky Petrával. Ott is és itt is gratulálok neki!
- kisfiam élete első falmászása alkalmából megmászta a tizensok méteres falat a Víztoronyban, amire roppant büszke vagyok!
- focimeccs egy fesztivál közepén? én nem vagyok egy nagy futball szurkoló, de azt kénytelen vagyok elismerni, hogy ilyen egyedi programot egyetlen hazai rendezvény sem tud produkálni!
- számos ezer éve nem látott ismerőssel lehetett összefutni és kicsit dumálgatni vele (bevallom nekem ez az egyik fő motivációm a fesztiválozásban).
Az átlag 40 fokos hőmérséklet, a fesztivál végére lehajtott, de mégis kitartó és lelkesen dolgozó fesztivál staff, a fellépő zenekarok egy emberként dolgoztak azért, hogy az országos viszonylatban is egyre rangosabbnak számító Campus Fesztivál több tízezer embernek okozzon boldog perceket, színvonalas kikapcsolódást és felejthetetlen élményeket.
A jegyeladási statisztikák alakulásakor várható volt, hogy az egyébként is évről évre önmaga látogatói csúcsait megdöntő Campus Fesztivál az idén minden eddiginél nagyobbat fog durranni...de azért testközelből látni/érezni, hogy a korábbi szombati csúcsoknak megfelelő mennyiségű ember hömpölyögjön a fesztivál nulladik napján, az mégsem mindennanapi élmény. (tömegiszonyosok előnyben)
A délutáni órákban már felépült a civil falu, ahol a különböző szervezetek és önkéntesek számos programmal, érdekességgel várták az érdeklődőket, dacolva a 40 fokos hőmérséklettel.
A kora délutáni órákra aztán a nulladik napra beüzemelt színpadokról elkezdett szállingózni némi zene, és elkezdődött az igazi fesztiválhangulat.
A Rézangyal Aréna (és az egész fesztivál) nyitókoncertjét a mocsári metált (szakemberek ezt stonernek meg sludgenek szokták nevezni) prezentáló Blackhoney adta. A csapat szokásához híven kitett magáért, bár a korai időpont nem kedvezett a nézőszámnak, de ez őket nem zavarta. És az sem, hogy a rockzene kedvelőinek fenntartott fesztiválhelyszín klíma szempontjából nem lesz a legideálisabb...
A 17 órára meghirdetett Middlemist Red koncert kicsit csúszott, de épp ennek köszönhetően sikerült belefutnom az egyszerű, roppant energikus rockot toló Headbengs, akik nekem nagyon szimpatikusak, és örömmel tölt el, hogy egy klasszikus AC/DC iskolás rockzenekar is tud érvényesülni hazánkban, ha nem spórolja ki a melót a zenekar szekerének előretolásából.
A hazai garage rock új messiásai, a Middlemist Red volt bevallottan az egyik legjobban várt koncert volt kicsin magazinunk részéről, és szerencsére nem is kellett csalódnunk. A tűző napon elfogyasztott két laza roséfröccs, és az MR első három nótája elég volt ahhoz, hogy lélekben pszichedelikus kirándulást tegyek Indiába. Persze a Single Swicheroo azért felébresztett és visszateleportált a valóságba....
A The Grenma koncertkezdéséig az öregvonalas blues/rock vonalas Crocodile Band koncertjébe csöppentünk bele pár szám erejéig, amit egyáltalán nem bántunk meg.
Persze a The Grenma koncertjét sem. GisMo haverom szerint amit ők csinálnak, az punkzenébe oltott buddhizmus, és az a helyzet, hogy ennél perfektebb definíciót én sosem tudtam volna leírni sem, így maradjunk is ennyiben. A o. nap első olyan koncertje volt ez, amely viszonylag jelentős mennyiségű embert vonzott be, és ezzel együtt korábbi félelmeink, miszerint sok ember/sok ugrálás esetén a Rézangyal egy óriási közösségi szaunává válik majd, beigazolódtak. Ez a közönséget azonban egyáltalán nem zavarta, olyannyira, hogy a fesztivál első circle pitjét is itt nyomták le a kulturáltan szórakozó fiatalok, és ezzel könyörtelenül el is szívták az összes oxigént a helyszínről.
A koncert után épp ezért a levegősebb, nyitottabb és a családiasabb hangulatú dehir.hu színpadon álltunk meg egy pár percnyi Chrome RT erejéig, majd hosszabb időt töltöttünk el a légkondícionált T-Hall-ban (egy ilyen technikai felszereltségű hely azért nagy kincs egy fesztiválon, uh nagy pacsi a szervezőknek). Hűsölésünkhöz Szabó Balázs Bandája biztosította a talpalávalót, hogy utána átadják helyüket a búcsúturnéját bonyolító HS7-nek. Ifjúkorom egyik meghatározó zenekara, akiktől eltávolodtam az idők folyamán, persze a tisztelet azért megmaradt. De azért a fél órás csúszás nem túl ildomos, így gyakorlatilag egy kezdődő Fish! koncert miatt lemaradtunk a rocktörténelmi eseményről.
Visszatértünk inkább a Rézangyal Arénába, ahol a Fish! nemrég debütáló új dobosa, Hámori Dácika bemutatkozott a sok rajongó néninek és bácsinak, egy olyan koncert keretein belül, amely a halaktól megszokott. Eccerű, de nagyszerű dalok, necces pop és recsegős metál kikacsintások, ugrabugra, circle pit, ésatöbbi.
Mindezt a csapat rekord nézőszám előtt tehette meg, amin szerintem maguk is meglepődtek. Mert népszerűség ide vagy oda, egy fullos fesztiválsátor a nulladik napon nem mindennapi jelenség. De ha gy fejlődik a Campus, akkor lehet, hogy jövőre ez lesz az alap, amire aztán lehet építkezni.
A Middlemist Red az egyik legautentikusabb hazai pszichedelikus/garage zenekar, (korábban ITT említettük már őket) a tagok szemtelenül fiatal kora (átlag 20 év) ellenére. Ezzel önmagában egy nagy űrt töltenek be. Németh Juci szavaival élve "Magyarországnak három dolog kell: pálinka, matyóhímzés és Middlemist Red."
A minőségi muzsikán túl azonban van ezekben a fiúkban egy olyan igazi lázadó attitűd a hazai zeneipar ellenében, amitől igazán menővé válnak a színpadon kívül is. Viselkedésükkel, működésükkel ösztönösen és pimaszul tartanak görbe tükröt a belterjes magyar zenei világnak.
Pályafutásuk elején, mint oly sok más rockerpalánta, a Kőbányai zenestúdióban próbáltak elindulni. A Póka Egon vezette zenetanoda kétségtelenül magas szintű zenei képzést biztosít, de az iskola szellemiségére, az onnan kikerülő diákok mentalitására jónéhányszor tettek ismert zenészek nem túl hízelgő kiszólásokat . (Tankcsapda, Alapi István, stb.).
A Middlemist Red tagjai egy Kőbányai gólyatáborban találtak egymásra, a zenei kémia működött is ekkor, olyannyira, hogy a 2013-ban megjelent első EP dalainak alapjai már akkor megszülettek. A dalok, és az épp alakulófélben lévő banda zenei felkészültsége Kőbánya fura urai szerint nem volt elegendő a sikeres felvételihez. A dolog pikantériája, hogy ezek közt a dalok közt volta Single Swicheroo, amely alig egy évvel később az index.hu tehetségutatóján első helyezést ért el, és elindította a srácokat a siker útján.
A szélesebb körben való ismertség után jött az újabb szokásos kör, amely minden fiatal tehetséges, a befutás küszöbén álló zenekar átesik: a Republicon ás Ákoson túlhaladni képtelen magyar rádiós szerkesztők, akik jönnek, hogy "Srácok nagyon jó, lenne helyetek a rotációban, de ehhez magyarul kéne énekelni, meg a torzítót ki kéne venni a zenéből." dumával.
A Middlemist Red köszönte szépen, de nem kért a kecsegtető (?) lehetőségből. A rádiós szerkesztők természetesen értetlenül álltak a jelenség előtt, és a csapat süllyesztőben való eltűnését vízionálták. Olyan nincs, hogy valaki nem áll be a sorba Magyarországon és mégis sikeres lesz.
Vagy mégis? Igen, az eset után a MIddlemsit Red a jóval nyitottabb, és KisGrofót hírből sem ismerő külföldi füleknél futatta meg hanganyagát, a Deezer "Young Guns" című tehetségkutatóján, és mit tesz Isten egy erős külföldi mezőnyben is nyerni tudtak.
Ha az itthoni zenei "szakemberek" kicsit is hajlamosak lennének az önreflexióra, akkor ezen a ponton elég nagyot kellett volna csapni a homlokukra, de érzésem szerint ez nem történt meg.
(a hazai menedzserekkel, és zenei megmondóemberekekl szintén hasonló kört futott le a csapat, miközben tette a dolgát, és javában írta a 2014 őszén megjelent Supersonic Overdrive című első nagylemezének dalait.)
A lemez megjelent, és sikeres lett, nyilvánvaló azonban, hogy inkább külföldön volt kedvező a fogadtatás.
A Middlemist Red által képviselt pszichedelikus rock itthon mégiscsak rétegzene, és nálunk nagyon széles tömegeket várhatóan ezután sem fog elérni.
Bár szépen alakul a Middlemist Red hazai helyzete (egyre több fesztiválfelkérés, rádiós játszások kisebb állomásokon stb.) azért benne van a levegőben, hogy tőlünk nyugatabbra folytatják majd karrierjüket. Persze ez még a jövő zenéje, jelenleg az a lényeg, hogy itt van nekünk a csapat, amely egyszerre retro és modern, pimasz, laza,friss és iszonyatosan nem illik bele a hazai összképbe- és épp ettől szép az egész.
A Kabinláz zenekar saját magát a modern rock kategóriába sorolja, és bár sok külömbség nincs a két stílus között, azért én mégis a poszt-grunge kategóriába sorolnám őket.
Persze a zenei kategórizálás már rég nem trendi dolog, így inkább a püspökladányi négyesfogat Ébredés (meghallgatni ITT lehet) címre keresztelt anyagának szubjektív értékelése következik: aki a '90es évek nemzetközi és hazai underground zenéjében benne volt és kedveli a grunge műfajára jellemző koszos gitárhangzást, melankólikus hangulatot, a darálós riffeket és az énektémák erős vokális háttértámogatását annak nagyon be fog jönni az anyag (én személy szerint első hallgatásra 15 évet fiatalodtam).
A srácok a Frogshow, a Phaidon, a Bedlam, vagy épp a Honeymaze által megkezdett úton haladnak, ha Amerikában élnének akkor épp beleférnének a most futó zenekarok közé, de így itthon sajnos csak egy nagyon szűk réteget fog érdekelni az, amit csinálnak.
A Terminator, mint brand egy igazi sikertörténet. James Cameron 1984-es sci-fije egy kis költségvetésű, eredetileg TV vetítésre szánt felnőttmatinéból napjainkra az egyik filmtörténeti mérföldkő lett.
A siker kulcsfigurája az akkoriban színészi karrierjének elején járó, de mára igazi sikeremberré vált Arnold Schwarzenegger lett.
A Halálosztó "kalandjai" lassan de biztosan folytatódtak, 1991-ben a második rész az év legnagyobb mozis durranása volt.
Ezután több, mint egy évtizedet kellett várni kissé megosztó harmadik részre, amely 2003-ban került a filmszínházakba.
A negyedik résznél pedzegették meg először azt a témát, hogy Swarchi nélkül folytatják a sorozatot, de olyan rajongói ellenállás lett a dologból, hogy egy rövid epizódszerep erejéig muszáj volt szerepeltetni a készítőknek az osztrák tölgyet. A Terminator:Salvation egyébként a sorozat egyik legjobban sikerült darabja lett volna alanyi jogon, de Swarchi hiánya rányomta bélyegét a fogadtatásra: az emberek egyszerűen képtelen Terminator filmet nézni az öreg nélkül.
Hogy a sorozat most futó darabja, a Genisys mikor kedzett készülni azt nem tudom, de a film nagy előnye, hogy Swarchenegger eddigi Terminator szerepeit, és ezzel együtt a sztori összes szereplőjét-figuráját-helyszínét egy egységes sztoriba gyúrták össze az alkotók, meghagyták a nézőknek azt ami szerethető volt, és jobban kihasználták az időutazásban rejlő lehetőségeket, így a sorozatra jellemző, szokásos lineáris törénetmesélés itt egy kicsit felbolydult, de ez igen jót tett a filmnek.
Arról nem is beszélve, hogy a Terminátor sztori eddigi idővonalát is megváltoztatták kicsit: erre azonban maga a film érthető és beemelhető választ ad, így maximum az ortodox rajongók fognak kiakadni ezen.
A Terminator: Genisys legnagyobb kihívása mégis az volt, hogy tud e aktuális lenni, hiszen a első rész óta harminc, a legsikeresebb második rész óta pedig 24 év telt el. Bejáratott trend ide vagy oda, itt azért legalább egy generáció nőtt már fel "normális" Terminator mozi nélkül.
Az alkotók ezt is zseniálisan megoldották, egyszersmind a "becsatlakozott" okostelefonfüggő társadalomnak is görbe tükröt tartottak.
Erről azonban nem írok többet, mert az már a SPOILER kategóriába esne.
A lényeg, hogy a szokásos fanyalgó filmkritikák, és az öregedő Arnoldod leíró rosszakarók ellenére a Terminator: Genisys egy olyan méltó folytatása lett a sorozatnak, amelyre akár még a későbbiekben is alapozhatnak a készítők, amennyiben terveik közt szerepel a brand XXI. századba való átmentése.
A vígjátékok úgy általában nem tartoznak a filmnézési portfóliómba, ezért mikor néha megnézek egyet egyet, ezért még az ezerszer elhasznált, túltolt poénok is elementáris elővel hatnak rám.
A Spy gyakorlatilag nem más, mint egy könnyed nyári vígjáték, amire nyugodtan elcipelheted a csajodat/pasidat is.
A sztori tekintetében ez egy klasszikus kémtörténet, gyakorlatilag több helyszín van benne mint egy újkori James Bond filmben, és a CIA központ ebből csak egy. Viszont van benne Várna, Róma, Párizs, és Budapest így európai (és magyar) szemmel nézve kicsit otthonos érzés fogja el az embert. Arról nem is beszélve, hogy a budapesti helyszínek mellett epizódszerepekben feltűnik például Kamarás Iván, vagy a közelmúltban elhunyt Bicskey Lukács is.
A történet pikantériát az adja, hogy a egy váratlan fordulatot követően Susan Cooper ( Melissa McCarthy) nevű "kissé" molett,hölgy kerül a szupertitkos kém szerepébe, és ez természetszerűleg hoz magával helyzetkomikai poénokat.
Mint írtam, a sztori és annak fordulatai viszonylag szokványosak, itt maga a főszereplő, illetve a zseniális szereposztás az, ami elviszi a hátán a filmet.
Jude Law a maga kimért angolságával és szépfiús imidzsével maga a megtestesült szuperügynök, olyannyira, hogy én ezek után simán el tudnám képzlni ilyen szerepben akár egy komolyabb hangvételű kémfilmben is.
Melissa McCarthy sajátos bájjal rendelkező anti-nő, és ezt nagyon jól hozza. Persze Paul Fieg (aki rendezője és írója is a filmnek) is adta alá a lovat, a fingós, csúnyán beszélős, és "majd én megmutatom ezeknek..." típusú ismert helyzetek mind megjelennek a filmben, nagyon jól elhelyezve térben és időben.
Rose Byrne egyenesen brillírozik a hűvös és kegyetlen gengszternő szerepében.
A film legnagyobb alakítása, és egyben leghosszabb permanens poénja mégis nem más, mint az önmaga macho paródiáját játszó Jason Statham.
Statham a XXI. század Steven Seagalja, ennek köszönhetően lett már kultusza az ő tesztoszteron szagú macho figurájának, hogy ebben a moziban bevállalhatta, hogy kicsit ő maga karikírozza ki ezt a szerepet. És ami a legjobb, hogy zseniálisan csinálta.
Ajánlom ezt a mozit esős nyári napokra, mikor kicsit szomorú vagy, mert a tervezett strandolás elmarad. Szem nem marad szárazon.
Szűcs Rebeka és Szabó Anita döntős helyezéseket szerzett a Belgrád városában megrendezett Junior Uszonyosúszó Európa Bajnokságon, ahol a nagyon fiatal átlagéletkorú magyar válogatott 2 ezüstéremmel, sikerrel zárta a kontinensviadalt.
Mindkét debreceni hölgy tagja volt az 5. és 7. helyezést szerzett nemzeti váltónak, valamint Szabó Anita a 3 évvel idősebbek között is bravúros 4. és 5. helyezést szerzett az egyéni versenyszámok során.
Edzőjük, a válogatott mellett is tréneri feladatokat ellátó Kókai Dávid elégedetten értékelte a szereplést: „Az előzetesen kitűzött döntős helyeket szépen hozták a lányok, de talán ennél is fontosabb, hogy a jövőre nézve nagyon hasznos tapasztalatokkal lettek gazdagabbak, és egyéni csúcsokat is úsztak. Rebeka egy számára nehezen alakuló évet is sikerrel tudott zárni, Anita pedig a saját mezőnyének magasan legfiatalabb tagjaként tette le a névjegyét, az 50 méteres uszonyos gyorsúszás döntőjében például mindössze 3 századmásodperccel maradt el Senánszky Petra országos csúcsától, úgy, hogy még jövőre is lesz lehetősége megdönteni azt.”
A felnőttek is a célegyenesbe értek, hiszen kevesebb, mint egy hét múlva indulnak a kínai Yantai városában megrendezésre kerülő Felnőtt Uszonyosúszó Világbajnokságra. A debreceni színeket Senánszky Petra és Kosina Gergő képviselik, akik már ezekben a napokban is a kínai időzónához alkalmazkodva készülnek.
A háromszoros Világ-, és Európa Bajnok Petra már izgatottan várja a kezdést: „Jól sikerült a felkészülés, az edzésidők alapján reálisnak tűnik, hogy az érvényben lévő világcsúcsaimon belül ússzak, remélem ez elég lesz az aranyéremhez is.”
A szintén Világ-, és Európa Bajnok Kosina Gergő ezúttal más versenyszámban is kipróbálja magát:
„Ezúttal az 50 méteres búvárúszásban is vízbe ugrok, ez az egyik kedvenc versenyszámom, remélem sikerül javítanom az országos csúcsomon. Az érettségi és a felvételi után is sikerült egészen jó formába kerülnöm, bár jelenleg mindketten küzdünk kicsit a megváltozott napirend okozta fáradtsággal, de ez minden bizonnyal a verseny kezdetéig elmúlik majd.”
Az idei nyáron negyedszer jártam a bulgáriai Sunny Beachen, de a folyamatos fejlődésnek köszönhetően mindig akadnak arrafelé újdonságok.Meg persze vannak kiváló idegenvezetők a Robinson Tours jóvoltából, akik felhívják az ember figyelmét a helyi érdekességekre...
A szegényes internetes források szerint tavaly nyáron nyílt a Film Museum Nessebar , amely egy magamfajta filmdroidnak kívánatos csemege lehet két csobbanás és egy sétahajókázás között.
Az utcafronti bejáratot maga Superman őrzi non-stop, de ha ez nem lenne eléggé csalogató, akkor megsúgom, hogy időnként rohamosztagos is felbukkannak eredeti Sorosuub sugárvetőket lóbálva, de az is előfordul hogy Jedi padawanok fénykardpárbajokat vívnak.
A múzeumba belépve egyből egy eredeti, a Ironman 2 forgatásáról származó páncél fogad bennünket, ami lássuk be, azért eléggé menő...
Tovább bambulva fellelhetjük az atlétát és a kést, amelyet maga a nagy Vin Diesel viselt a Riddick forgatásán-bevallom ezt meglátva már-már vallásos áhitat szállt meg és majdnem a vitrin elé borultam.
De ha ez nem lenne elég, még eredeti Halálkufár páncélt is látható itt a Sötétség Krónikájából.
E mellett még más filmek (Narnia Krónikái, Demolation Man) jelmezei is kiállításra kerültek, amelyek roppant érdekesek, egészen addig, amíg az ember meg nem látja a különböző "műszaki állapotú" életnagyságú Terminátor figurákat.
A kiállítás legjobban tematizált és egyben leggazdagabb része a Star Wars "részleg" , itt láthatunk rohamosztagost, Yoda mestert, Darth Vadert egyben és darabokban. És akkor még nem beszéltünk olyan ínyencségekről, mint Rex Kapitány sisakja, vagy Darth Maul és Anakin fénykardja...
A Gyűrűk Ura forgatásáról származó életnagyságú uruk-hai ork vértezet mellett már csak hab a tortán a tündék által viselt pajzs és néhány fegyver....
Természetesen olyan sci-fi klasszikusok sem maradhattak ki egy ilyen tárlatból, mint az Alien és a Predator.
Olyan érdekességekbe is belebotolhatunk még, mint a 28 Nappal Később papírból készült zombi-hullái, Nicolas Cage puskája a Ghost Riderből, vagy épp a Múmia filmekből megismert óegyiptomi fegyverek.
A szívemnek egyik legkedvesebb darab mégis az Indiana Jones filmek eredeti paírra vetett storyboardjának lapjai voltak...
A képeket telefonnal lőttem, a minőségért elnézést. A lényeg hogy felejthetetlen élmény volt, aki arra jár, annak ez egy nagyon ajánlott fakultatív program lehet...
