Ez az írás eredetileg Ákos 2084 lemezének kritikájaként jelent meg. Mivel a művészúr az akkor megkezdett irányvonalat töretlenül követi ezért gondoltam, újra előveszem ezt a szókimondó irományt és bedobok egy követ a januári állóvízbe.(aktualizáltam azért egy kicsit). Íme:

Ákos vitán felül állva az egyik legmeghatározóbb figura a magyar popzenében, ezért róla írni hálátlan feladat és kétélű fegyver, hiszen még egy választékosan megfogalmazott építő jellegű kritikával is a megtestesült Szindbád (vagy Indián, Katona, esetleg Ikon) rajongói törzsgárdájául szolgáló unatkozó háziasszonyok és hipster fiúk ezreit haragíthatja magára az ember…

Viszont habitusából kifolyólag megkerülhetetlen és ezért muszáj írni róla… a jelenlegi Ákos a-helyzetkép viszont értelmezhetetlen némi Ákos történelem, és az ezzel kapcsolatos jelenség értelmezése nélkül…

Mondhatjuk úgy, hogy együtt nőttem fel Ákossal, felső tagozatos koromban-egészen a nagy Guns ’N Roses időszak bekövetkezőjéig-a korszellemnek megfelelően én is nagy Bonanza Banzai rajongó voltam. Ezt egyébként ma sem tartom cikinek, szemben például a rövid ideig tartó Ossian imádatommal, hiszen az akkoriban Ákos és társai egy korszak hangulatát kapták el, ösztönösen, de zseniálisan. A Bonanza zenéje és a dalszövegek méltó módon képviselték a politikai átmenet következtében szabad, de légüres térbe kerülő fiatalok mondanivalóját.

Ákos szólókarrierjének az eleje is érdekes volt, hiszen a zenekari létből az önálló előadóvá váló művész útkeresése során születtek meg olyan slágerek, mint az Indiátánc, az Ilyenek voltunk, vagy a Hello, amelyek mára a magyar könnyűzene klasszikusaivá váltak (teljesen függetlenül attól, hogy ezt a fajta pátoszos popot valaki szereti e vagy sem. A rádiós szerkesztők szeretik, tehát a lakosság nagy része is kénytelen szeretni, pont).

Az útkeresés azonban valahol az ezredforduló környékén befejeződött, és egy idő után számomra már csak produkciós szempontból voltak érdekesek az Ákos rendszeresen megjelenő kiadványai és élő show-i.  Aprólékosan, részletgazdagon építette fel minden egyes megjelenését, a borítófotótól kezdve a lemezek masteringen át a színpadi fények beállításáig a pénz uralta profizmus sütött mindenhonnan. Ezt kialakítani és működtetni hazai viszonylatban mindenképpen érdekes és egyedülálló, mindössze annyi problémám lett vele egy idő után, hogy a külcsín mellett épp a zene lényege, a spontaneitás és a lélek veszett ki az egészből.

A vízválasztó ebben a folyamatban az Andante volt: Ákos hírnevéhez mérten a saját slágereket újrahasznosító vállalkozás a maga nemében igényes, monumentális és beleköthetetlen volt, viszont egyértelmű jelzés volt a művész elfáradásának, a szmokingos image pedig azt mutatta –számomra-hogy az időközben felnőtt rajongótáborhoz már ideje lesz az énekesnek is felnőni, és komolyan kell venni magunkat. A lemez 2003-as megjelenése után évekig ment az önünneplés (Ákos 40, 40+, satöbbi) meg a Bonanza-riszájkling - persze a magyar nosztalgikus nép, szereti az ilyesmit, úgyhogy Ákos az üresjáratok puffogtatásával is a hazai szórakoztatóipar állócsillaga maradhatott.

Ebben a több évig tartó időszakban a maradék érdeklődésemet is elveszítettem Ákos iránt, elkönyveltem magamban, hogy ő a zenész álcájába bújt tudatos piackutatásra építő üzletember, és mint ilyen pont megfelelő a magyar popzene csúcsára. Zenéje és művészete épp a nagybetűs Zenét és a Művészetet mellőzi, viszont roppant tudatosan mindig azt adja a rajongóknak, amit azok szeretnének.

A helyzeten nem javított sokat a Katona Imája című lemez sem, és mikor az ország összes boldogtalan nője és férfija összeszorult szívvel hallgatta az Érintő című gail-t, nekem már csak annyi utánérzésem volt az egésszel kapcsolatban, hogy a társadalom nagytöbbségéhez hasonlóan biztos a dal szerzőjének is komoly gondjai lehetnek a házasságával…

Kovács Ákos a saját meglátása szerint is karakteres, de ugyanakkor egysíkú dalszerző, ezért roppant érdekes információnak tűnt, hogy a 2084 című lemez munkálataikor a produkciót a zenei érdektelenségtől sokszor megmentő muzsikusok kikerülnek a kötelékből, és egyedül rakja majd össze új szintipop lemezét a stúdió sötétjében-nos, akkor kezdtem félelemmel kevert kíváncsisággal várni a végeredményt.

A kiadványhoz kapcsolódó cover- és sajtófotó pakk tanulmányozásakor az lett volna az első kérdésem az illetékesek felé, hogy mit keres a Tom Cruise- nak álcázott Ákos a Mad Max díszletei között, de a mindig különböző szerepekbe búvó művésznek ezzel biztos mély mondanivalót akart kifejezni, amit az én egyszerű, garázsrockhoz szokott agyam nem tud befogadni, úgyhogy hagyjuk is ezt ennyiben…

A lemez tényleg szintipop lett és tényleg a ’80as évekből merített-bár kulturált európai ember letagadja ennek a zenei korszaknak a létezését is-de vol benne valami amitől igényesnek hatott.

Persze ekkor már nem 1984 volt, hanem 2012, ezért némi innováció nem ártott. Így Ákos, aki az azévi  nyár folyamán még a VOLT Fesztivál backstage-ben a kamera és a 30 fölötti felelős szülővé vált rajongók kedvéért eljátszotta az értetlen és felháborodott apukát Skrillex fellépése és a dubstep- jelenség kapcsán, azért jó adag kortárs elektronikával fűszerezte a saját gyökereit felelevenítő lemezt. Külön beszélnünk kell a Tipikus Stereo című számról, ami nekem valahogy az elektronikus szcéna egyik legnagyobb közelmúltbeli sikerét, az mi Kossuth díjas művészünk által szintén lenézett Stereotipical-t juttatja eszembe… Ettől nekem valahogy kissé hiteltelen az egész, de ha ezeket az apró képzavarokat figyelmen kívül hagyjuk, akkor elmondhatjuk, hogy mindent összevetve zeneileg meglehetősen jó lett a lemez. Kiszámítható, de a maga keretei között akkor is jó. Ha igaz hogy ezt a főhős egyedül hozta össze, akkor gratulálok, ha nem, akkor Lepés Gábor még mindig egy baromi jó hangmérnök… de ha már a párhuzamoknál tartunk, a művész maga önironikusan megénekelte, hogy  „Egy kis zaj innen /Egy dallam onnan /Középen meg dobban/Tipikus sztereó”…hát mit piszkálódok én itt akkor?

Ákos hangi adottságait és énektudását tekintve nem egy Pavarotti- tudja is magáról egyébként - de azt az egysíkú éneklést, amit előad, azt én a sokadik lemezen/dalokban már unalmasnak tartom, a rajongói szerint viszont ez is egy védjegy, amit ők nagyon szeretnek. Ehhez én a magam szerény módján annyit fűznék hozzá, hogy dalolni és verselni nem ugyanaz a két dolog, és a rajongótábort sem kell hülyegyereknek nézni és idegesítően arcba mászóan artikulálni minden egyes szótagot.

Bár ez lehet csak engem és Senior Hal-t idegesíti, az Irigy Hónaaljmirigy pedig sosem fogy így ki a paródia-alapanyagból.Engem viszont évek óta, permanensen és egyre nagyobb mértékben… szerintem a politikusokat meghazudtoló karizma és az ezt meglovagló műszuggesztívitás nem helyettesítheti évtizedekig az igazi énektudást egy szólóelőadónál…

Ákos szövegei a 2084 lemez előtt is indokolatlanul pátoszosak voltak (nem hiába érdemelte ki a magyar popzene Coelhója „megtisztelő címet”) és általában nagyon meg akarják mondani az élet nagy igazságait, de a műmájerkedés és az önismétlés sokkal inkább jellemző mostanában rá, mint az eredetiség és a mélyenszántó mondanivaló. Természetesen a nagy világmegváltást ideképzelő rajongók biztos belehallják majd azt, amit szeretnének. Ennyi rutinnal a háta mögött tud már Ákos olyat írni, mintha, a rajongók pedig szeretnék azt hinni, hogy. Itt mindig mindenki megkapja a magáét. Végülis van itt csiricsáré bohóckodás, van aktuálpolitikai fricska, van házassági probléma meg arctalan szerelem, meg élet értelme….

Ami roppant szembetűnő, (vagy fülzavaró,) hogy a korábban tényleg klasszikus műveltséget és tálentumot feltételező dalszövegek mostanra az ovis gyerekmondókák szintjére süllyedtek.  

Az újkori Ákos dalok-főként néhány refrén-néhol kifejezetten fülbemászóak-rádiós szerkesztők kedvence lesz jópár szám, mint mindig-, de a dalszerkezetek, zenei megoldások-a hangszerelési újítások ellenére-olyannyira kiszámíthatóan és konzekvensen Ákososak, hogy a lemezek/dalok maximum a feléig hallgathatóak meg egy szuszra, utána menthetetlenül unalomba fullad, töménnyé és egysíkúvá válik.

A 2084 című Ákos lemez során-és az azt követően publikált szerzeményekben a szerző már megint vissza akart térni a gyökerekhez (nem véletlen a régi Bonanzás fegyvertárs Hauber Zsolt jelenléte sem) ,- ahogyan teszi már lassan másfél évtizede.

Ez számára egyfajta biztonsági játék, hiszen az ő rajongótáborának a torkán szinte bármit le lehet nyomni. Ákosnak azonban erős évtizedes toporgás után ideje lenne eldöntenie, mit akar: a konzervativizmus és az újítási vágy, a kiszámított popprodukció és a rockandroll szellemben fogant önkifejezés nem fér meg egymás mellett.

Egyszer azt olvastam egy internetes kommentben, hogy Ákos igazán érdekes és termékeny korszaka már rég letűnt-és az a helyzet, hogy ez az egyszerű internetező ezzel az egy mondattal mindent le is írt...