A rock ’n’ roll örök és elpusztíthatatlan, bármennyire is nem megy jól mostanság a szekér neki (bővebben erről a blog előző posztjában itt.
Az előző írás(mikor 2014 őszén megjelent a debrecenplus.hu-n és a rockstation.blog.hu oldalán) kisebb kommentháborút robbantott ki a neten (aminek egyébként örülök, mert valahol ez volt az iromány célja) és még reagált is rá egy szintén debreceni szerző, egy másik oldalon, ez itt olvasható:
http://debrecenbar.com/2014/08/18/ne_temessetek_a_rock_n_rollt/
Ami ebben a reakcióban ki lett emelve, az a rock palettáján folyamatosan jelen lévő garage-rock, és abban egyet is értek a szerzővel, hogy ez mindig is van/volt/lesz.
Bár az autótárolóról elnevezett stílus egyenesen a ’60as évekből ered, azért sok víznek kellett lefolynia a Dunán, hogy a zenekritikusok önálló jelenségként/alműfajként aposztrofálják.
Persze akárhogyan is nevezték, vagy nem nevezték ezt a dolgot, az biztos, hogy a szerteágazó rock műfaj szerves részeként a garázs rock zenekarok mindig jelen voltak –olyannyira, hogy a 2000-es évek elejétől (épp a mainstream rock válságától kezdve) fogva világszerte megfigyelhető volt egy garage- reneszánsz. Gombamód kezdek szaporodni az ilyen típusú bandák, akik aztán több-kevesebb sikerrel be is írták nevüket a "nagy rockandroll könyvbe", és ezzel együtt már egy jól körülhatárolható szubkultúra telepedett a stílusra, amelynek jellemző hangszerei (legtöbb esetben Telecaster vagy paraszt-Gibson) öltözködési stílus, és minden ehhez szükséges dolog társul.
Az ezredfordulós garázs mozgalom minden bizonnyal az USA-ból indult (mint általában minden rockzenei „megújulás”), mégis egy ausztrál csapat, a Jet érte el elsőként a legátütőbb sikert világszinten (találós kérdés: jó e, ha az egyik számodat egy globálisan működő telefontársaság felhasználja a reklámkampányában…?)
És ha már a kenguruk földjén tartunk, akkor meg kell említenünk a kissé kései (2004-ben alakult), de roppant sikeressé vált Wolfmothert.
A csapat gyakorlatilag két lemez után a földbe állt, de az énekes/gitáros/dalszerző Andrew Stockdale ekkor már akkora ikon volt, hogy még maga Slash is felkérte 2010-es lemezére énekelni, és még a szólókarrier is elindult nála… valami viszont nem jöhetett össze, mert a csapat a közelmúltban újjáalakult és idén egy új lemezzel jelentkezett…
De kanyarodjunk, vissza a 66-os útra lássuk, mit kínál nekünk ezen a téren a rockandroll őshazája, az Egyesült Államok (hozzáteszem, itt nem kellett a 2000es évekre várni, itt gyakorlatilag Iggy Pop ’60as évekbeli felbukkanása óta folyamatos a garázsrock, legfeljebb a 2000es években kicsit erősebb lett a felhozatal.)
A Black Keyst gondolom, nem kell bemutatni senkinek, a nemzetközi szintéren mainstream kategória. Például a GoPro által támogatott extrémsportolók is szívesen használják fel zenéjüket nyaktörő mutatványokat bemutató kisfilmjeikhez. Az alábbi nóta például már egy kisebbfajta Mountin Bike himnusz lett:
A klasszikus rockvonulat nagy, és élvonalbeli zenekara volt még a nagy garázsrock-robbanás előtt a The Black Crowes. Az érdekesebb kérdés, hogy a csapat mit csinált akkor, mikor épp inaktív éveit töltötte a garázs rock reneszánsz közben? Hát, például az énekes Chris Robinson összehozta a haveri kört (Brotherhood) és csinált egy tök jó projektzenekart, amúgy, tét nélkül: a végeredmény egy sokkal kevésbé populáris, de nagyon jó pszichedelikus rockot prezentáló, szabadul, produceri felügyelet nélkül, örömből jammelős kis csapat lett:
És végül, de nem utolsó sorban egy viszonylag kései (2009-ben felbukkant) csapat, a Rival Sons akik nekem személy szerint a személyes kedvenceim.
És akkor még említhetnénk a The Strokes-t , Jack White szinte össze projektzenekarát, vagy a The Subways-t -igaz az ő említésükkel már átevezünk Európára.
Az Öreg Kontinens revival rock körbetekintését kezdjük a szigeteken, azon belül is Írországban. A 2006-ban felbukkant The Answer számomra olyannyira megkapó volt első hallásra, hogy amikor megalapítottuk pár haverral a Blues Rockets nevű (azóta szép emlékezetű) zenei formációt, akkor egyből tőlük dolgoztunk fel egy nótát, mégpedig ezt:
De ha már Anglia, akkor nézzünk egy igazi angolokból álló bandát (The Temperance Movement) ahol a basszusgitáros úgy néz ki mintha John Bonham reinkarnálódott volna, csak egy másik hangszeren játszana…
A szigetekről a kontinens felé haladva is van mire nézve, első körben nézzünk szét a zord északon: hogy a vikingek leszármazottai mit esznek/isznak vagy szednek ahhoz, hogy mindenkinél jobban elkapják ezt a „napfényes Kalifornia” feelinget a hóesés és az örök sötétség otthonában azt nem tudom, de hogy nagyon érzik ezt a műfajt az biztos….
Persze itt is „jogfolytonos” volt a garázsrock (persze a metál mellett), hisz’ itt már a ’80as ’90es években olyan bandák csörömpöltek folyamatosan, mint a Hellacopters, a Backyard Babies , vagy a Wildhearts, hogy csak a legnevesebbeket említsük…
Napjainkban pedig csak egyre bővül a felhozatal, itt van például a dán Baby Woodrose,a svédektől pedig a Kamchatka (kicsit földrajzi képzavar, de hát ez a nevük, és semmi közük a Tankcsapdához) és a Jeremy Irons & the Ratgang Malibus (nekik pedig semmi közük a neves színészhez).
A német népről sok minden eszünkbe juthat a jódlizástól az óriás söröskorsón át a mérnöki precizitásig, de biztos, hogy nem a terpeszállós gitározás az első asszociációnk velük kapcsolatban. A Kadavar nevű germán rock- harcosok azonban megcáfolják a berögzüléseket:
Olaszok? Eros Ramazotti mellé egy kis capucchino? Lovagmetál pizzával? Francokat! Nesze nektek egy kis garage a csizma sarkából!
Home-Garage:
Mint minden zenei trend, úgy a Nagy Rock ’n’ Roll Revival is elérte hazánkat egy uszkve öt éve csúszással.
Az első fecske a hazai rock egén ebben a műfajban a 2005-ben alakult The Joystix volt, akik már az első megjelentetett anyagukkal elég magasra tették a lécet:
Ennek ellenére a mai napig nem sikerült szélesebb rétegekhez eljutniuk,olyannyira hogy a lassan már rájuk ragad a „Magyarország legalulértékeltebb zenekara” kifejezés.
Mindenesetre én régóta szurkolok nekik…
Debreceni „székhelyű” blogként nem hagyhatjuk ki a debreceni vonatkozást sem: a budapesti Burning Full Throttle tartóoszlopa és gitárosa Mundi Csabi cívisvárosi kötődésű, egyszersmind a tetovált autószerelő lányok kedvenc rocksztárja is.
A hazai piacon a The Trousers az aki a leginkább hozza a botrányzenekar imidzsét: legutóbb a lemezborítékukat tiltották be.
Nem mellékesen a színvonal, amit prezentálnak, azt nyugodtan mutogathatjuk a műfaj szerelmeseinek a világ bármely szegletében.
A 2010 ben alakult Ivan and the Parazol gyakorlatilag egy ügyes Rolling Stones utánérzésű muzsikával bel.és külföldön egyaránt hódítani tud, ami a hazai zenei kultúra ismeretében meglepő és üdítő jelenség egyszerre.
Már korábbi írásaimban is említettem, hogy nálam (és a hazai rockrajongóknál) a Middlemist Red az év felfedezettje, bár már 2013-ben megjelentették bemutatkozó EP-jüket, de még így szűk két év távlatából is tekinthetjük őket újoncnak a szcénában.
A hazai garage/classic rock felhozatalból az Ozone Mama a kikerülhetetlen tényező. A csapat gitárosa Gábor Andris komoly nemzetközi lemezgyűjteménnyel és rálátással rendelkezik a témában és ennek a cikknek a megírásához is hozzájárult szakértői minőségében-amit ezúton köszönök is neki.
Amit játszanak, az 100% rockandroll, 100% americana, és ők azok, akikre ha ránézek, akkor megnyugszom és tudom: a Rock N Roll Never Died (csak néha a média ottfelejti a pincében vagy a garázsban-, de ha jobban belegondolok, ez még jót is tesz neki:D)
Internetre fel, mindenki turkáljon jó muzsikák után a neten, amit ebben a műfajban megcsillantottam a cikkben az csak a jéghegy csúcsa.
