Idén augusztusban egy hosszú interjúban ismerhettétek meg a Neonhal nevű projektet, ez ITT olvasható.

A napokban pedig megjelent a produkció új klipje, ezzel is érdemes megismerkedni:

 Az 1977-ben alakult INXS az AC/DC mellett az ausztrál zenei világ legfelkapottabb exportcikke volt a ’80-as és ’90-es években. ÉS az INXS volt az a zenekar is, amelyik – bár a rock felől közelített – a legpopulárisabb muzsikát játszotta, olyan módon, hogy a szőrös tökű rockereknek sem volt ciki felvállalni azt, hogy szeretik ezt a zenekart.

 A dallamos soft rockot prezentáló csapat lassan ért be: bár már korai lemezeikkel (INXS – 1980, Underneath The Colours – 1981, Shabooh Shoobah – 1982, The Swing – 1984, Listen Like Thieves – 1985) is szép sikereket arattak, az igazi világhírt az 1987-es Kick hozta meg számukra, amelyen olyan világslágerek szerepelnek, mint a New Sensation, vagy a Devil Inside.

A szekér beindul, a sikerlemezt pedig 1990-ben követi az X, az erről kimásolt kislemezek (Suicide Blond, Disappear) pedig mind a Billboard TOP 10-ben kötnek ki. A zenekar végérvényesen befut, a lemezbemutató turné záró állomásán, Londonban 74000 rajongó kíváncsi az INXS-re, és Micheal Hutchence Kylie Minouge-gal induló románca pedig csak fokozza a médiaérdeklődést a csapat iránt.

 Ebben a felfokozott hangulatban jelenik meg 1992-ben a Welcome To Wherever You Are, majd alig egy évvel később a Full Moon, Dirty Heads.

 Az irtózatos pörgés kikezdi a zenekar tagjait, így jobbnak látják visszafogni a tempót. Ekkor már a banda abszolút szupersztár, emblematikus alakja pedig Michael Hutchence, a karizmatikus énekes és dalszerző.

 1993 és 1996 közt néhány nagyobb szabású fellépést iktat csak be a csapat, közben az új dalok írására koncentrálnak – és élik a boldog milliomos rocksztárok életét, valósággal fürdőznek a népszerűségben, a tagok közben filmzenéket írnak, sőt az énekes színészként is kipróbálja magát.

1997-ben megjelenik az Elegantly Wasted, ami első körben nem hozza a korábbi lemezek sikerét, azonban egy tragédia hirtelen újra a zenekarra tereli a figyelmet: a zenészként, színészként is ismert énekest, Michael Hutchence-t holtan találják egy szállodai szobában. Halálának körülményei máig tisztázatlanok…

 A hír sokkolja a zenekart, a médiát és a rajongókat egyaránt, az éppen zajló világ körüli turné értelemszerűen félbeszakad…

Sokan temetik a csapatot, de néhány hónap hallgatás után közleményt adnak ki: folytatják, és egy új énekes keresésével foglalatoskodnak.

 1998-99-ben csak néhány nagyszabású rendezvényen érhető tetten az ausztrál sztárgyár, ahol olyan vendégénekesekkel egészülnek ki, mint Terence Trent D’Arby vagy Russel Hitchcock… A közönség reakciója azonban nem egyértelműen pozitív, igazából mindenki Hutchins-t hiányolja.

2000-ben csatlakozik a csapathoz Jon Stevens, de itt sem egyértelmű a közönségsiker, ráadásul az új dalok írásakor megerősítést nyer, hogy a zenekar és az új tag közt nem megy zökkenőmentesen a közös munka. Nem is sikerül új lemezt készíteni, 2003-ban Stevens kikerül a kötelékből, 2004-ben pedig RockStar: INXS címmel valóságshow-t indítanak annak érdekében, hogy megtalálják Hutchince utódját. Az új énekes végül egy fiatal, de tehetséges srác, J.D. Fortune lesz, akivel gyorsan el is kezdenek felvenni egy új anyagot. 2005-ben meg is jelenik a Swich, ami nem szerepel rosszul a slágerlistákon, de természetesen meg sem közelíti a korábbi évek sikereit. Ez a jelenség aztán jellemző is lesz a csapat karrierjére: újraindulnak, turnézgatnak, és van világszerte egy bázis akik kitartanak mellettük, de igazán nagy tömegeket már nem tudnak megmozgatni. A Fortune féle INXS felállás 2010-ben egy újabb lemezt, az Original Skin-t is megírja és piacra dobja, de ez már eléggé erőtlen produkció. 2011-ben újra frontember nélkül marad a csapat.

Az utolsó év néhány média-megmozduláson kívül semmit nem tartogatott a zenekar számára, és 2012. november 12-én – érdekes módon épp Micheal Hutchence halálának évfordulóján – az INXS tagjai bejelentették: 35 év után feloszlatják a zenekart.

Úgy látszik a ’80-as ’90-es évek fordulójának egyik legnagyobb zenekara 1997 óta légüres térben mozgott, Michael Hutchence halálát sosem tudták kiheverni. Vérző szívvel, de le kell írnom: tényleg validált döntés volt a feloszlás….

Köszönöm a Bátorságsaroknak, hogy érdemesnek talált erre a díjra, amely egyébként egy Németországból indult kezdeményezés, egy vándordíj, amit bloggerek adományoznak egymásnak.

HA VALAKI MEGKAPJA EZT A DÍJAT, A TEENDŐI A KÖVETKEZŐK:

• Írd meg, hogy kitől kaptad a díjat, linkeld be a posztodba a blogját!
• Írj 10 olyan dolgot magadról, amit nem köztudott!
• Válaszolj a jelölő személy által feltett kérdésekre!
• Nevezd meg az új jelölteket és tegyél fel tíz kérdést nekik!

10 dolog magamról, ami nem köztudott:

1. Bár senki nem nézi ki belőlem, de kétgyermekes családapa vagyok.

2. Utálom a focit. Nagyon.

3. Nem szeretem a TV műsorokat.

4. Kicsit tudok törökül.

5. Nyeszlett gyerek voltam, most meg kempózok....D

6. Végigcsináltam egy 30 napos vegán diétát.

7. Az első "publikációm" másodikos koromban jelent meg,a címe az volt, hogy Harc a barlangi medvével.

8. Imádok utazni.

9. Régen gitároztam egy zenekarban.

10. 33 évesen tanultam meg biciklizni.

A Bátorságsarok kérdéseire adott válaszaim:

1. Kikből áll a blogod célközönsége? Hm, hát gondolom filmdroidokból, zeneszerető emberekből meg geekekből...
2. Mi a kedvenc könyv műfajod? - Utikönyvek
3. Mi lenne az első dolog, amit megtennél, ha egész életedre anyagilag független lennél?- Világkörüli út.
4. Mi a legutálatosabb házimunka számodra? - Takarítás.
5. Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban? - Kőrösi Csoma Sándor.
6. Ki a kedvenc rajzfilm-figurád? - Songoku
7. Mely jellemvonásodra vagy a legbüszkébb? - Büszkeség:D
8. Hol látod magad és a blogodat 10 év múlva?  Iszonyat olvasott blog lesz ez, ami egy sikeres vállalkozás médiafelülete lesz.
9. Mennyire követed a divatot? - Nem annyira.
10. Ki az a valós vagy fiktív személy, akivel szívesen dolgoznál együtt? - Gandhi.

Akiket én jelölök:

LifeTilt : informatív, pimasz, sikeres, inspiráló. 

Kempo-Blog: kicsiny klubom, a Bushido Spartan Kempo blog oldala. Tudom, minden szentnek maga felé húz a keze, de ez tényleg jó blog...

Kilencedik: az egyik legjobb képregényes/filmes blog

TotalDamage : egy blog, csak harcosoknak:D

Buddhapest : egy kis nyugi a nagy rohanásban

Az én 10 kérdésem amire választ várok:

- Mit sportolsz?

- Melyik a kedvenc filmstílusod?

- Mit olvastál legutoljára?

- Mikor kezdtél blogolni?

- Ittál már derecskei almalevet?

- Metált bírod?

- Kutya vagy macska?

- Olvastad már a 3MMM-et?

- Milyen koncerten voltál először életedben?

- Mi a kedvenc színed?

Van egy jelenet a Majdnem Híresben, amikor az egyik groupie azt mondja:

"...és ha egyedül érzed magad, csak menj el a lemezboltba, ott lesznek a haverjaid."

Ezt én is sokszor éreztem, hisz így több mint 10 év rockandrollozás után azért jónéhány zenészt ismerek. A biciklin tekerve, futás közben, vagy az utcán sétálva néha elmosolyodok magamban, ha magyar zenekarokat hallgatok, hogy gyakorlatilag a haverjaimat hallgatom...

Vagy szeret engem a Jóisten, vagy kicsi a hazai rockszakma, mindenesetre abban a szerencsés helyzetben vagyok hogy olyan emberekkel tudom körül venni magam, akiket szeretek. "Természetesen" az Ozone Mama tagjaival is pacsiban vagyok. Sokáig éreztem úgy, hogy ezel az amerikai/vintage rock mániámmal én egy "Simple Man" vagyok a'la Lynyrd Skynyrd, de az ő felbukkanásukkal megtört a jég: megnyugodhattam, hogy vannak hozzám hasonló reménytelen idióták Kisgrofó országában...

Egyetlen különbség van az ő nótáik és a többi magyar zenekar munkássága közt: ha ők megszólalnak, elillan a hazai belterjesség illúziója, és lélekben máris a 66-os úton érzem magam.

Itt nincs haverság öcsém, itt felkerül a fejedre egy szónikus glória, és te leszel a rockandroll megváltója. Vagyis nem te, hanem ők...de egy kicsit osztozhatsz a dicsőségükben, ehhez nem kell mást tenned, csak meg kell hallgatnod bármelyik anyagukat. De ha már hallgatod őket, akkor kezdj az újdonsággal:

A Fonogram-díjas The Starship Has Landed és az azt követő Freedom EP után a hazai vintage rock színtér éllovasai ugyanis 2015. szeptember 25-én adták ki legújabb lemezüket Sonic Glory címmel.

Sokat gondolkodtam, hogy mit lehet írni egy zseniális rockzenekar zseniális rocklemezéről? Hogy vannak rajta riffelős nóták, meg balladák, meg hogy jók a gitárszólók?

Igen, természetesen azok. Inkább nem is írok semmit. Hallgasd meg. Ha érzed, hogy magával ragad ez a nyersség, az őszinteség, a hitelesség és a tökösség, akkor érzed...ha nem akkor hagyjuk, úgysem érted meg sosem...

Link ITT:

2015. október 03.-án 10.00 órától a Combat Club Debrecen szervezésében megrendezésre kerül az első Nyílt Brazil Jiu-Jitsu Bajnokság.

Helyszín: Debrecen, Agrár Egyetem Tornacsarnoka, Böszörményi út 138.

Súlycsoportok:

Gyerek, ifjúsági, junior:

4,5 év (2010,2011): 15, 18, 21, 24, 27, 30, 33, 36, 39, 39+

6,7 év (2008,2009): 20, 23, 26, 29, 32, 35, 38, 41, 44, 44+

8,9 év (2006,2007): 24, 28, 32, 36, 40, 44, 48, 52, 56, 56+

10,11 év (2004,2005): 28, 32, 36, 40, 44, 48, 52, 56, 60, 60+

12,13 év (2002,2003): 35, 40, 45, 50, 55, 60, 65, 70, 75, 75+

14,15 év (2000,2001): 45, 50, 55, 60, 65, 70, 75, 80, 85, 85+

16,17 év (1998,1999): 55, 60, 65, 70, 75, 80, 85, 90, 95, 95+

Felnőtt női 18 – 35 év (1980,1997) és Senior női 36- felett ( - 1979):

54, 59, 64, 69, 74, 74+

Felnőtt férfi 18 – 35 év (1980,1997) és Senior férfi 36- felett ( - 1979):

58, 64, 70, 76, 82, 88, 94, 100, 100+

A szervezők fenntartják a jogot a súlycsoportok és kategóriák összevonására, ha egyes súlycsoportokba és kategóriákba nem érkezik be kellő nevezés.

De mi is az a Brazil Jiu Jitsu?

Napjaink egyik legdinamikusabban fejlődő küzdősportága, amely a klasszikus japán judo és a dél-amerikai hagyományok vegyítéséből jött létre. A brazil jiu-jitsu sportirányzata földharc irányzat, amiben ütések és rúgások nélkül küzdenek a felek egymással.

A debreceni verseny fővédnöke a Gracie Barra Brazilian Jiu Jitsu Hungary  iskola mestere, a sportág többszörös pán-amerikai bajnoka, Max Carvalho. 

Ez lesz az első, de nem az utolsó alkalom, hogy a földharc szerelmesei találkozhatnak a cívisvárosban.

A szervezők szeretettel várnak minden érdeklődőt, a sajtó képviselőit, és a nevezett versenyzőket.

Hogy egy klasszikus és stilszerű idézettel kezdjünk: "senores y senoras, nosotros tenemos mas influencia con sus hijos que tu tiene. peros los queremos. creado y regalo de los angeles, juana's addiccion."

Közel egy évtizedes kihagyás után az alternatív rock nagyjai 2011-ben visszatértek, jó néhány csúsztatást beiktatva végül október 16.-án jelent meg a visszatérőlemez, a The Great Escape Plane.

A ’90es évek elején, az alternatív zenei ízekre vágyó rockandrollerek hamar felfedezték maguknak a bekategorizálhatatlan Jane’s Addictiont, melynek zenéjében a hippikorszak pszichedeliája, a glam rock nárcizmusa és a grunge koszossága egyaránt jelen volt. Készítettek ők elszállós és tökös rockandroll lemezt egyaránt pályájuk során, és bár a zenekart alkotó tagok „házassága” korántsem nevezhető problémamentesnek, mégis időről időre összeállnak egy lemez és/vagy turné erejéig.

A zenekar történetét lényegtelen végigvennünk, egyrészt mert hosszabb és bonyolultabb egy háromezer epizódos mexikói szappanoperánál is, másrészt most érdemesebb az új lemezt kivesézni, semmint a múlton rágódni.

A lemezt beharangozó két klipes nóta (End of the Lies, Irresistible Force)-  a nyár folyamán kerültek napvilágra nálunk és sok más helyen-illetve Perry Farrel és Dave Navarro nyilatkozatai nyilvánvalóvá tették, hogy senki ne számítson egy 2/4es riffelős anyagra most tőlük.

A csapat egy kicsit más vizekre és más típusú dalszerzés irányába kívánt elevezni, lévén rocklemezt már csináltak, tehát az nem kihívás mert tudják hogy azt meg tudják csinálni.

A tíz tételből álló új anyagot végighallgatva egy új zenei szakkifejezés jutott eszembe: chill-out rock.

Persze nem nyugodt ez a pihenés, inkább hasonlít arra az érzésre mikor az embert buli után szétverik és az árokban tölti az éjszakát.

Én nem rejtem véka alá hogy a zenekar rajongója vagyok a kezdetek óta, de azt hiszem ez nem ciki, és talán mindenki érti is hogy miért: a csapat lemezről lemezre úgy tud megújulni, hogy közben saját egyértelműen felismerhető zenei személyiségük kiütközik: legyen szó másfél perces punk darálásról, vagy nyolc perces junkie „himnuszról”…

A lemezen csupa középtempós, sötét atmoszférát sugárzó dalt találunk, az egész lemez egységes mind hangulatát, mind megszólalását tekintve-mégis a stílusjegyekből, dallamvezetésből egyértelmű, hogy ez egy Jane’s Addiction lemez.Egyetlen kivétel az utolsó „Words Right Out of My Mouth The Great Escape Artist” című tétel, amely pörgős, dühös és agybajt sugároz, akárcsak a csapat korai munkái.

Hogy a tagok megöregedtek és lenyugodtak e, vagy csak simán rossz volt a hangulatuk azt nem tudom.De bármelyik hangulatot akarták is elkapni és kifejezni, az biztos, hogy nagyon jól sikerült nekik…

A rockvilágban bombaként robbant a hír, hogy az ős-Guns N' Roses két rajzfilmfigurája, a két évtizede egymással szóba sem álló Axl Rose és Slash végre elásták a csatabárdot.

Persze egyből mindenki a lehetséges újjáalakulásról kezdett pusmogni, meg arról, hogy ha lesz ilyen, az koncert/turné lesz, vagy lemezt is csinálnak.

Természetesen hivatalos oldalról egyik sem került verzió sem került még megerősítésre, de a rajongók és a rockzsurnaliszták eddig is átmentek tinilányba, ha egyik vagy másik fél csak pisszent is egyet valahol. A rockbulvár kedvenc témája a Fegyverek és Rózsák, ami valahol érthető, de valahol meg szégyen, ez mondjuk nézőpont kérdése.

Az, hogy a GNR a '80-as '90es évek fordulójának legjelentősebb zenekara és egyben a popkultúra mai napig ható jelensége volt, nem kétséges.

A kérdés csak az, hogy a Guns N Rosesnak hívott legendának mennyire tesz jót, ha melegítik, ez ugyanis nem töltött káposzta.

A zenekar hivatalos történetét szinte mindenki ismeri: most vegyük inkább górcső alá azt, ami a tagok visszaemlékezéseiből, és a jelenlegi "helyzetből" kinyerhető tény.

Ezek után talán sokan egyet értenek majd velem abban, hogy a G"NR története úgy szép és kerek ahogy van, nosztalgia ide, pénzéhség oda, jobb lenne már ezt a dolgot békén hagyni.

Az első számú probléma maga Axl Rose: ő igazából-tegyük a szívünkre a kezünket-sosem volt jó énekes. Karakteres, egyedi hangja és stílusa volt neki, egyfajta ösztönösség jellemezte az ő művészetét, nem pedig a profizmus. Ez a tulajdonság persze bőven elegendő volt ahhoz, hogy megérdemelten rocksztárrá avanzsáljon, de azért ha megnézünk egy '90-es évek eleji koncertet Tokióból vagy a dél-amerikai turnéból, akkor láthatjuk, hallhatjuk: hangképzés szempontjából Axl sokszor akkor sem volt a topon, amikor egy ereje teljében lévő zenekar élén sivítozott. (hozzáteszem, akkoriban a hangszeres szekció tagjainak is voltak érdekes félrenyúlásai, de ezt nyilván betudhatjuk a drog-és alkohol befolyásoltságnak.). Persze akkoriban a világ a GNR lábai előtt hevert, így értelemszerűen nem foglalkozott ezzel senki. De napjainkra, a mellett, hogy a bérelt session zenészekből álló "Guns N Roses" egy vidéki tribute csapat szintjét sem éri el néha, még azt is vegyük hozzá, hogy a vörös ördög sajátos hangszíne erősen megkopott, és korántsem tudja már azt a színvonalat nyújtani, amit évtizedekkel korábban. Így egy eredeti felállású GNR koncert vagy koncertsorozat tipikusan a "régen minden jobb volt" érzést hozná elő mindenkiből, attól függetlenül, hogy egy ilyen megmozdulás borítékolhatóan kasszarobbantást eredményezne.A GNR nevének lejáratásáért Axl Rose már igen sokat tett az elmúlt két évtizedben, nem gondolom, hogy ha Slash, ff és Izzy asszisztálnának ehhez, az jó lenne  a karrierjük szempontjából. 

A Guns N Roses nekem sokáig az Isten volt. Ha nem lenne Slash nem gitároznék, és ha nem lenne Mick Wall, aki a zenekarról ír egy könyvet akkor nem írnék zenei témában. SZóval nekem tényleg sokat jelent ez a név. Ezért kérek szépen mindenkit, hogy hagyja abba a halottgyalázást. Köszönöm. 

A munkahelyem révén sikerült ellátogatnom Erdélyország Fővárosába néhány napra. Az "Always on the Road" életfilozófia jegyében újabb kilómétereket hagytam magam mögött. Új helyek, új emberek, új inspirációk: ez mindig fontos az ember épülése szempontjából.

Kolozsvárt történelmi kontextusban nézve egy igencsak eseménydús és nem hétköznapi városfejlődési szakaszokat árt be. Így egy kulturálisan páratlanul sokszínű, befogadó, vagy trendi kifejezéssel élve multikulti hely tárul elénk.(pár szám alátámasztásként: 470.000 lakos, 100.000 fős egyetem, 5 vallási felekezet és 4 náció él a városban együtt napjainkban).

Ha ehhez hozzávesszük, hogy az idén Kolozsvár birtokolja az "Európa Ifjúsági Fővárosa" megtisztelő díjat, és ráadásként épp az ott jártunkkor szervezték meg kedves vendéglátóink, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség a 6. Kolozsvári Magyar Napokat, akkor talán elég ha annyit írok: jelen pillanatban Kolozsvár egy egybefüggő romkocsma, és minden adottsága megvan ahhoz, hogy ezt a szerepet tökéletesen betöltse. A koncert napján már harmadik napja szívtuk magunkba a város nyújtotta információkat és behatásokat rohamtempóban haladva, a vacsora után eleredt az eső is eleredt, így semmi nem mutatott abba az irányba, hogy este koncertezés lesz. A szálloda viszont közel volt a főtérhez, így a Nightlosers nevű csapat első számait meghallva azonnal felfüggesztettem sziesztámat és szakadó esőben rohantam a koncerthelyszínre.

A csapat blues klasszikusokat vegyít balkáni és magyar népzenei elemekkel. Ez önmagában nem egy nagy szám, mindenki megvonhatná vállt, hogy ez egy világzenei produkció.

És ez így is van, a Nightlosers viszont elementáris erővel prezentál, eredetiek, ötletesek, magukkal ragadóak, és irtózatosan profik. A zenekarban nincsenek klasszikus szerepek: egy Nightlosers koncerten simán megtörténhet, hogy a gitárosnak hitt személy hirtelen hegedűt vesz a kezébe, vagy a másik gitáros népi ritmushangszerre cseréli a hathúrost, de olyan is lehet, hogy a dobos a koncert közepén egy ortodox pópákat megszégyenítő ógörög klerikális éneket celebrál.

A tagok kissé élemedett kora ellenére is a zene szeretete látszik rajtuk elsőre,

Így esett meg, hogy Kolozsvár főterén, a szakadó esőben állva életem egyik meghatározó koncertjét tekintettem meg, pedig csak ebben az évben két bakancslistás koncertre (Lynyrd Skynyrd és Black Stone Cherry) sikerült eljutnom, ami azért nem kis szó. (a zenekar oldalán található fotó sokat elárul: egy rakás esernyős/kapucnis ember áll a színpad előtt.Nem csak én gondoltam azt, hogy "ha esik, ha fúj, ezt akkor is végighallgatom).

A Nightlosers koncertje eleven zenei szimbóluma volt Kolzsvár sajátosságainak, és nagyon klappolt az ott zajló eseményekkel. Komolyan elgondolkoztam azon, hogy az est főfellépőjének szánt anyaországi sztárfellépő, a Magna Cum Laude egyáltalán fel mer e jönni a színpadra ezek után. (fel mertek)

Biztos, hogy nem szokványos dolog egy filmkritikát a magyar filmkritikusok kritikájával kezdeni, de egy olyan jelenségről szeretnék most a bevezetőben röviden írni, ami túlmutat az épp aktuális Marvel mozin, csak egyszerűen most telt be a pohár nálam.

A filmpremierek ugyebár kis hazánkban csütörtökön vannak, a premier előtti vetítések pedig szerda estére esnek. Az egyszeri halandó, a legtöbb esetben a munka/család/hobbi mellett esetleg csak péntek este, vagy a hétvégén jut el a moziba. Ebben a helyzetben elég zavaró, hogy vársz egy filmet, de csütörtök reggel a budira ülve, az elektronikus újságokat "kinyitva" már ömlenek rád a filmkritikák, hisz a kedves profi kollégák a V.I.P. jeggyel már beülhettek a szupertitkos premiervetítésre. Az esetek nagy többségében ezt a privilégiumot pedig arra használják, hogy szinte kivétel nélkül lehúznak minden alkotást. Legyen szó a világ legnevesebb filmstúdióiról, a legkreatívabb forgatókönyvírókról, a fél városnyi visual effect szakértőről, a (valószínűleg) megérdemelten világhírű színészekről, a kicsiny országunk éves nemzeti össztermékét meghaladó büdzsékről, a magyar újságíró-és bloggerközösség elitje csak annyit tud kipréselni magából, hogy "hát ez jó szar volt, többet vártunk" vagy esetleg "jobb lett volna, ha...".

A két napja debütált Fantasztikus Négyes az átlagosnál is lesújtóbb kritikákat kapott, olyannyira, hogy ezzel párhuzamba állíthatóan már a vetítésnél lebőgött a kasszáknál. Feltételezve azt, hogy ez a két dolog összefüggésben lehet,a forgalmazók és a moziüzemeltetők helyébe én annyira nem szórogatnám az ingyenjegyeket ennek a hálátlan közönségnek.

A most mozikba került reboot ugyanis, bár korántsem nevezhető egy kiemelkedő filmnek a Marvel adaptációi közül, azért mégis azt mondom, hogy igazságtalanul húzták le sokan.

Persze én is nagy filmdroid vagyok, így tisztában vagyok a film elkészítését hátráltató tényezőkkel:

1. A 20 th Century Fox a Marvel világának egy kis szeletét birtokolja jogilag (igen, persze, rajongóként én is ezerszer átkoztam el a pillanatot mikor a legnagyobb képregény birodalom örökségét így szétdarabolták, de ez van), és így a stúdiónak gyakorlatilag pusztán ennek a jogi bökkenőnek köszönhetően kellett valamit kezdenie az F4 franchise-al ebben az évben, különben 2016-tól már újra a Disneyhez került volna vissza a cucc. Ezt elkerülendő, ihlethiányos állapotban "összecsaptak" egy flmet, ez valamennyire látszik is rajta.

2. Josh Trenk rendező és a stúdió, valamint a stábtagok közti rossz viszony sok ideig a "cinematic boulvar" kedvenc témáját szolgáltatta a közelmúltban, és ez, ha nem is látható módon, de érezhető a végeredményen.

3. A Fantasztikus Négyes az első szuperhőscsapat, vagy ha úgy tetszik, család a képregények historikájában. Ha valaki ismeri a rendszerváltás környékén megjelent képregényeket (vagy esetleg az eredetieket), akkor tudhatja, hogy az F4-et a többi szuperhőstörténethez képest magában hordozott egyfajta infantilis bájt, ha úgy tetszik ez volt a védjgye. A 2005-ös, első filmadaptáció ezt remekül átmentette a képregénylapokról a filmvászonra, azonban valami miatt ez nagyon nem tetszett sem a kritikusoknak, sem a közönségnek (én viszont épp ezt szerettem benne). A mostani újraindításnál valamiféle korszellemnek vagy megfelelési kényszernek köszönhetően épp ezt akarták kiküszöbölni egy komorabb, felnőttesebb hangvétellel. Ez azonban magát az F4 lelkét nyírta ki. Arról nem is beszélve, hogy a humorbombákat eléggé szűken mérték ebben az alkotásban, ami viszont nagyon hiányzott neki.

Ezek ellenére ez egy tökéletesen nézhető mozi, amolyan popcornos-szórakoztató-kikapcsoló fajta. Ha nem élnénk olyan információbőségben, mint amilyenben élünk, valószínűleg sokkal kevesebb negatív prekoncepcióval ülnénk be erre a filmre.A ismert karakterek kissé átértelmezett eredettörténete például kifejezetten szórakoztató volt (bár, mikor  a közvélemény tudomást szerzett róla, hogy az új Fáklya afro-amerikai lesz, akkor máris kikészültek, pedig egy képkockát sem láthattak ekkor még belőle, amit én a nyitottság teljes hiányának tudtam be, és a sztoriban végül egész jó magyarázatot kapott a dolog...).

Reed karaktere a garázsban kísérletező kisgyerektől a gyakorlati kvantumfizika határait feszegető kutatóállomásig például nem csak magának  a figurának, hanem az egész sztorinak egy nagyon jó keretet ad. 

A legjobban mégis Doom átszabása sikerült, annak ellenére, hogy ez rugaszkodott el legjobban az eredetitől. Az antiszociális meg nem értett zseniből szupergonosszá avanzsáló Victor Von Doom számomra sokkal hihetőbb volt  a jelenlegi formájában.

"Kővé Vált" Ben pedig minden eddiginél monumentálisabbra és félelmetesebbre sikerült, így azért lehetett érezni a karaktere súlyát-pedig a film jó részében az egyik legjelentéktelenebb figura volt.

Bár a szűk másfél órába belezsúfolt történetből én is szívesen néznék meg egy rendezői változatot, mert sok helyen hiányérzetem volt, azért a záró képsorok mégiscsak egy folytatást feltételeznek...én minden szépségével és gyengeségével együtt adnék az újraindított franchise-nak egy új esélyt, ettől pedig csak abban az esetben tekintenék el, ha a jogok visszaszállnának az eredeti tulajdonoshoz, és a Fantasztikus Négyes becsatornázódna az egyre bővülő MCU világába...

Van egy jó hírem, meg egy rossz. Melyikkel kezdjem? Essünk túl a nehezén, kezdjük a rosszal. 

Hogy lehet az, hogy a legnagyobb stadionhimnuszokat futószalagon szállító, Amerikában és Nyugat-Európában tízezres tömeg előtt játszó Black Stone Cherry egy alig pár száz férőhelyes koncerthelyszínt tud megtölteni, úgy, hogy közben zajlik a Sziget fesztivál? (ahol egyébként a koncerttel egy időben egy lejárt szavatosságú popsztár előadása miatt óriási tömeg, később pedig közlekedési crack alakult ki Budapesten.) Azt hiszem nem az első, és nem is az utolsó alkalom volt, amikor értetlenül állok a hazai zenei-és kulturális élet jelenségei előtt, majd rádöbbenek, hogy én és a baráti köröm egy nagyon szűk kisebbséget képviselünk.

Összehasonlítási alapként egy koncertfelvétel, amolyan kuriózumként, hogy mekkora közönség előtt játszanak a "feketekőcseresznyék" alapjáraton.

De, mint mindig, minden rosszban van valami jó: az egyik ilyen, hogy a Black Stone Cherry élő koncerten való megtekintésével egy újabb pipát tettem a bakancslistámra, és a Lynyrd Skynyrd áprilisi koncertje után már a második az évben. (Áldott legyen az A38 neve, amiért ez létrejöhetett..)

A másik pozitívum,hogy egy családias hangulatú klubkoncerten, testközelből csodálhattuk meg azt a zsigerből jövő, ízig vérig amerikai rockandrollt, amit a Kentucky idevetődött fiai prezentáltak.Gyakorlatilag a koncert első percétől kezdve ment a látványelemekkel tarkított gitározás, a terpeszállás, rőzserázás, dobverőpörgetés ésatöbbi. Voltak régi slágerek, kihagyhatatlan rockhimnuszok, bemutatták a legfrissebb lemez legfontosabb dalait, és közben jutott idő egy kis blues-dzsemmelésre, meg dobszólóra is. Tökéletes koreográfia, hajszálpontos kezdés és befejezés, vaskos hangzás, teljességérzés.

Akárki akármit csinál vagy mond, ezt az ízig-vérig "tiszta amerika" életérzést és a kliséivel együtt szerethető rockandroll showt csak az amerikaiak tudják hozni -na meg persze a The Trousers, akik a felvezető zenekar szerepében olyat toltak, hogy azt hittem, hangzásban lepipálják majd a Black Stone Cherryit is. Ez mondjuk nem lett így, de a basszusfutamokat még most is érzem a gyomromban. (bár a gitárszólók kissé vékonyan szóltak, de a feeling annak is átjött, akik Kőváry Zoliékat eddig hírből sem ismerték).

Chris Robertson azt mondta, hogy szuper közönség voltunk, és ha lesz lehetőségük megint, jönnek. Úgy legyen....