Van egy jó hírem, meg egy rossz. Melyikkel kezdjem? Essünk túl a nehezén, kezdjük a rosszal. 

Hogy lehet az, hogy a legnagyobb stadionhimnuszokat futószalagon szállító, Amerikában és Nyugat-Európában tízezres tömeg előtt játszó Black Stone Cherry egy alig pár száz férőhelyes koncerthelyszínt tud megtölteni, úgy, hogy közben zajlik a Sziget fesztivál? (ahol egyébként a koncerttel egy időben egy lejárt szavatosságú popsztár előadása miatt óriási tömeg, később pedig közlekedési crack alakult ki Budapesten.) Azt hiszem nem az első, és nem is az utolsó alkalom volt, amikor értetlenül állok a hazai zenei-és kulturális élet jelenségei előtt, majd rádöbbenek, hogy én és a baráti köröm egy nagyon szűk kisebbséget képviselünk.

Összehasonlítási alapként egy koncertfelvétel, amolyan kuriózumként, hogy mekkora közönség előtt játszanak a "feketekőcseresznyék" alapjáraton.

De, mint mindig, minden rosszban van valami jó: az egyik ilyen, hogy a Black Stone Cherry élő koncerten való megtekintésével egy újabb pipát tettem a bakancslistámra, és a Lynyrd Skynyrd áprilisi koncertje után már a második az évben. (Áldott legyen az A38 neve, amiért ez létrejöhetett..)

A másik pozitívum,hogy egy családias hangulatú klubkoncerten, testközelből csodálhattuk meg azt a zsigerből jövő, ízig vérig amerikai rockandrollt, amit a Kentucky idevetődött fiai prezentáltak.Gyakorlatilag a koncert első percétől kezdve ment a látványelemekkel tarkított gitározás, a terpeszállás, rőzserázás, dobverőpörgetés ésatöbbi. Voltak régi slágerek, kihagyhatatlan rockhimnuszok, bemutatták a legfrissebb lemez legfontosabb dalait, és közben jutott idő egy kis blues-dzsemmelésre, meg dobszólóra is. Tökéletes koreográfia, hajszálpontos kezdés és befejezés, vaskos hangzás, teljességérzés.

Akárki akármit csinál vagy mond, ezt az ízig-vérig "tiszta amerika" életérzést és a kliséivel együtt szerethető rockandroll showt csak az amerikaiak tudják hozni -na meg persze a The Trousers, akik a felvezető zenekar szerepében olyat toltak, hogy azt hittem, hangzásban lepipálják majd a Black Stone Cherryit is. Ez mondjuk nem lett így, de a basszusfutamokat még most is érzem a gyomromban. (bár a gitárszólók kissé vékonyan szóltak, de a feeling annak is átjött, akik Kőváry Zoliékat eddig hírből sem ismerték).

Chris Robertson azt mondta, hogy szuper közönség voltunk, és ha lesz lehetőségük megint, jönnek. Úgy legyen....