A közelmúltban emlékeztünk meg a Soundgarden és Pearl Jam tagok által írt Temple of the Dog albumról, melyet a szerzők a Mother Love Bone fiatalon elhunyt énekesének, Andy Wood emlékének ajánlottak.

De kis is az az Andy Wood és mi a zenekar, amit vezetett? Bár sokan nem ismerik a Mother Love Bone-t, mégis nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy a ’90-es évek Seattleből induló zenei mozgalma, a grunge nélkülük nem létezett volna, vagy legalábbis nem olyan lett volna amilyennek megismertük.

Tegyük hozzá, hogy az egykori zenésztársak és barátok- pl. Chris Cornell, Jeff Ament, vagy Stone Gossard, vagyis a Soundgarden és a Pearl Jam tagjai – a mai napig sokat tettek és tesznek azért, hogy egykori zenésztársuk emlékét és hagyatékát ápolják. Elég csak a már említett TOTD projektre gondolni, de az 1992-ben moziba kerülő, Seattle zenei fénykorát megörökítő Singles – magyarul Facérok- című mozi soundtrackjére is felkerült a zenekar monumentális balladája, a Chloe Dancer (sőt, a nóta a Pearl Jam koncertműsorának szerves részét képezi a mai napig).

Rendszeresek a banda számait felelevenítő koncertek is, legutóbb 2010-ben a kultikusnak számító Seattle Shapebox nevű helyen, Shawn Smith énekessel kiegészülve álltak a tagok színpadra, hogy néhány szám erejéig megidézzék a múltat.

Emlékezzünk meg hát mi is egy kicsit a zenekarról, amely 1998 és 1990 közt létezett, mindössze „másfél” lemezt jelentetett meg, mégis jelentős hatást gyakoroltak egy korszak zenéjére.

A ’80-as évek végén, a lokális szinten ismert és elismert, karizmatikus énekes és dalszerző Wood vezetésével két korábbi csapat – a Green River és a Malfunkshun – romjain zenekart alapító fiatalok tét nélkül, őszintén, a rockzene új útjait keresve kezdték áldásos tevékenységüket. A legfőbb mozgatórugó – indirekt módon – az akkora már önmaga paródiájaként, a kiadók kezébe került és üzletággá vált glam rock-kal való szembenállás volt. Egyfajta modernkori punkokként ezek a fiúk a saját zenéjüket játszották, és próbálták a rockandroll mundérjának becsületét megvédeni.

A Mother Love Bone Andy Wood vezetésével lerakta a grunge alapjait, bár az is igaz hogy ekkor a stílus még nem volt kézzelfogható és meghatározható, egyszerűen csak Seattle és környékén kialakult egy olyan zenei szubkultúra, amely alapvetően elütött az akkor uralkodó rock stílustól. A sors fintora, hogy az 1990-ben megjelent első nagylemez, az Apple felvételei után nem sokkal, még a megjelenés előtt az énekes drogtúladagolásban meghalt, így nem érhette meg saját sikereit sem – pedig a nagy áttörés lehetősége ott lógott a levegőben.

A teljes igazsághoz talán a debreceni Frogshow énekes Rábold Ákos megfogalmazása áll legközelebb: szerinte a grunge kialakulásában nem a Mother Love Bone zenéje, sokkal inkább a formálódó újkori irányzat egyik vezéregyéniségének tekintett Andy Wood halála miatt érzett fájdalom és gyász adta meg a végső lökést ahhoz, hogy kialakuljon a stílus, ami nagyon szerteágazó, és inkább ideológia mentén szerveződött a zenei sajátosságok helyett. Azt viszont tudjuk, hogy ez az irányzat végérvényesen letarolta és újraformálta a ’90-es évek rock színterét.

A MLB zenéjét figyelmesen hallgatva felfedezhetjük a Nirvana dühét és frusztráltságát, az Alice in Chains védjegyévé vált sámánéneket, és a Pearl Jam energikus melankóliáját – talán ez utóbbi a legkevésbé meglepő, hiszen a két egymást követő zenekar tagságában sok az átfedés – de mindent összevetve ez a muzsika a grunge gyökere, mindenképp érdekes vele megismerkedni. Egyszerűen jók a dalok, de ezen túlmenően kordokumentumnak sem utolsó ez a néhány fennmaradt szám.

A zenekar felvételei megtalálhatóak az interneten, a lemezboltok polcain azonban minden bizonnyal hiába keresnénk: aki tehát kedveli a punkos lendületű rockot, és a balladisztikus amerikai urbánus folklórt, és nem ciki a mai mainstreamből kitekintve megismerkedni a rocktörténelem egy elfeledett darabjával, azoknak nagyon melegen ajánlom ezt a zenekart.

R.I.P. Andy Wood (1966-1990)

A rockzene definiálható megjelenésekor (tehát amikor egy Elvis nevű fehér fiú először ringatta meg erotikusan a csípőjét a fekete fiúk ritmusaira) nem csak egy zenei stílus, hanem egy életszemlélet is született.

A rockandroll egyenlő volt a szabadsággal, a tabudöngetéssel és a társadalmi falak lebombázásával, és a stílus, valamint az azt művelő előadók kultúraközvetítő felületként számos társadalmi változást indukáltak- nevükhöz köthető a szexualitás forradalma, az egész társadalmat átszövő álszent konzervativizmus háttérbe szorítása, de a faji megkülönböztetés felszámolása kapcsán is sokat írhatunk az ő számlájukra (vagyis inkább köszönhetünk nekik).A világhódító őrület pár év fáziskéséssel természetszerűen hazánkat is elérte, de az akkoriban regnáló kommunista diktatúra természetéből fakadóan (ugye, a diktatúrák már csak ilyenek…) erős kontroll alatt tartotta a rá veszélyes eszméket hirdető mozgalmat.

Az, hogy a magyar rockzene élete első évtizedeiben-közel negyven évig-ebben a behatárolt viszonyrendszerben létezett, és a politikai vezetés mondta, meg hogy mit lehet és mit nem (nesze neked, szabadság, meg tabudöngetés) egy olyan hendikepet eredményezett, aminek hatása napjainkig rányomja a bélyegét a hazai zenei világra.

A jelenség sokrétű, ezért megpróbálom szétbontani…

1.Zenei fáziskésés: az első magyar rockandroll- vagyis akkor még inkább beat-zenekar az 1961-ben alakult Scampolo volt, a megboldogult Komár Laci bácsival az élen. Szinte napra pontosan 5 évvel Elvis Presley első kislemezének, a Heartbreak Hotelnek a megjelenésekor alakultak, és esetükben nem ez az egyetlen párhuzam a Királlyal kapcsolatban. Gyakorlatilag egy az egyben vették le az akkor már világszerte öt éve ismert és sikeres trendet (zene és külcsín tekintetében egyaránt) , és gyakorlatilag az 1981-es feloszlásukig nem is csináltak mást, sőt a megboldogult énekes 2012-ben bekövetkezett haláláig eléldegélt abból, hogy a „magyar Elvis”-ként haknizgatott.  Az első hazai rock (beat) zenekar tehát egy öt éves fáziskéséssel honosított meg egy nyugati zenei formulát, de ez a fél évtizedes késés gyakorlatilag a mai napig megvan a hazai zenekaroknál (a rendszerváltás és az internet valami miatt vajmi keveset változtatott ezen, érthetetlen módon). A pár évvel később alakult Illés ugyanezen a nyomvonalon haladva, szintén egy körülbelüli fél évtizedes késéssel lehetett a magyar Beatles, de a későbbiekben is szinte minden zenekar esetében egyértelműek voltak a hatások. Radics Béla azért vált első számú gitárhőssé, mert egy az egyben levette a Jimi Hendrix és a Cream számait, Som Lajos pedig bevallottan azért alakította a Piramist 1974-ben, mert előtte egy nyugat európai turnén látta a Black Sabbathot játszani, és „megvilágosodott, satöbbi, satöbbi). Egyetlen hazai zenekar sem jutott el még a kísérletezés gondolatáig sem jó ideig, hanem a nyugati, épp aktuális irányzatokat másolták több kevesebb sikerrel-ezzel pedig az az egyetlen gond, hogy az eredetiség sérül, és mindenki másolatot készít. De a másolat, mint tudjuk, sosem lesz olyan jó, mint az eredeti, és mindig van egy kis gagyi hatása… a magyar zenekarokat zeneírás, hangzás tekintetében sajnos sok esetben (tisztelet a kivételnek) magyar narancsnak vagyunk kénytelenek tekinteni, a mai napig.

2.Szövegek: a rockandroll –ban a hangos gitárokkal és a dögös ritmusokkal megágyaztak a világot felforgató,szókimondó szövegeknek. Itthon azonban a hatalom komoly cenzúra rendszert működtetett, így értelemszerűen sérült a művészi szabadság ezen a téren. A „sanzonbizottság” határozta meg, hogy ki mit, és hogyan énekelhet, így ha voltak is kísérletek a társadalomkritikus szövegekre, azok idejekorán ki lettek herélve. És lássuk be, a „sajtból van a Hold” és a „nyaljuk a fagylaltot” sorok énekelgetésétől senkit nem fog elkapni a forradalmi/rendszerváltó hevület. Üdítő kivételek persze akadtak, mint például a Beatrice „Nagyvárosi Farkas” időszakának dalai (mondjuk az említett dalok megjelenése után rövid idővel a zenekart szét is verték titkosszolgálati módszerekkel, nyilván ennek a történetnek megvan a maga információ értéke…)A Hobo Blues Band dalai pedig tényleg nagyon hiteles korrajzot vázolnak fel a hallgatóknak az akkori „proli” életérzésről, de ne felejtsük el esetükben azt a nem elhanyagolható tényt, hogy volt egy komoly politikai védőernyő a fejük fölött, ennek az említésével pedig el is jutunk a harmadik ponthoz...

3. Társadalmi-politikai beágyazottság: a rockandroll műfaj a négerek népzenéjéből, a bluesból nőtt ki.                   Magyarul: jogfosztott, a társadalom perifériáján élő emberek találták fel . Műfaji sajátosság a kezdetektől             fogva,     hogy ez a zene a kirekesztettek, lázadók szócsöve volt. A társadalomkritika, a regnáló politikai           hatalom ostorozása, a szembenállás és a változtatásra való igény teljes egészében áthatotta a rockzenét,         nem csak a kezdetekben, hanem korszakokon keresztül. Itthon azonban a 3T (Tiltott, Tűrt, Támogatott)             rendszerében mindig komoly háttérindoknak kellett lennie egy zenekar esetében a Támogatott, de még a             Tűrt státusz privilégiumának kivívásához is. A már említett Hobo Blues Band esetében közismert tény,               hogy az énekes-szövegíró Földes László édesapja magas beosztású belügyi dolgozó volt, és nyilván                 ennek a kis „apróságnak” köze volt ahhoz, hogy a zenekar a Tűrt státuszba kerülhetett. Hobo esetében               fiatalkorom egyik nagy kedvencét és egyben a legnagyobb személyes kultúrhéroszomat tisztelhetjük –               nélküle valószínűleg sem a bluest, sem Allen Ginsberget, sem Viszkockijt nem ismerném-, de ha                       párhuzamba állítjuk őt a korszak másik emblematikus zenészével, a kapcsolati tőke hiányában                         ellehetetlenített és emiatt tragikus halált halt Radics Bélával, akkor máris láthatjuk, hogy mennyit nyomott           akkoriban latba az ilyesmi. De ez nem egyedi eset: például mai napig szép sikereket elkönyvelő Omega énekesének, Kóbor Jánosnak az akkori pénzügyminisztériumban dolgoztak a felmenői. Nem véletlen tehát, hogy a kor egyik legnagyobb zenekara lettek.Egy-egy cikkben, vagy televíziós interjúkban (Privát Rocktörténet című sorozat, rulez!, ajánlom mindenkinek) nagyon szépen hangzik, amikor a „nagy öregek” párás szemmel emlékeznek vissza a kemény időkre, de azért annyira nem sírnék, én mondjuk a  P.Mobil helyében. Igaz ugyan, hogy lemezük nem jelenhetett meg, de azért a ’80as évek derekán ők lehettek a legtöbbet foglalkoztatott magyar rockzenekar, akik az Országos Rendezői Irodától, tehát  magyarul az általuk szapult államtól kapták a felkérést és a gázsit, mai szóhasználattal élve a teljes turnémenedzsmentet… (egyes források szerint évi 300(!!!) Koncertet nyomtak ebben az időszakban). Érdekes összevetni például ezt a karriert azokkal a zenekarokéval, akik tényleg a Tiltott kategóriába estek bele. Az alig 18-20 éves srácokból álló szegedi Come On Punk Group (CPG)-t például tényleg gumibotra hányta a rendőrség, és a zenekar több tagját letöltendő börtönbüntetésre ítélték közösség elleni izgatás és más népcsoportok elleni uszítás miatt (ez utóbbi alapja a "szovjet atom is atom" dalszöveg-részlet volt).Ők emiatt sokkal inkább tekinthetőek a rockandroll hőseinek...

A rendszerváltást követően a szocializmusban Támogatott, de még a  Tűrt zenekarok is úgy folytak át egyik korszakból a másikba, hogy a közönség szemében sem hitelességüket, sem támogatottságukat nem veszítették el és a mondanivalójuk sem vesztette aktualitását (most nem kezdek politikai értekezést a rendszerváltás mibenlétét illetően, mindenesetre érdekes jelenség ez annak tükrében, hogy a zene mindig aktuális lelkiállapotokkal rokonítható, nem csak egyének hanem társadalmi csoportok esetében is....)

A magyar punkok atyja, Nagy Feró, a korábban már említett rendszerellenesnek titulált Beatrice frontembere úgy alapította újra zenekarát, hogy egyszersmind a szocialista retro műfaját is megteremtette, és közben a politikai palettára is szeretett volna felkerülni, olyannyira, hogy rövid időn belül a szélsőjobbtól a liberális oldalig szinte minden akkori politikai csoportosulásban megfordult hosszabb rövidebb ideig.

A szememben emiatt hiteltelenné vált, de a nagy többség mára a tiszteletbeli öreg rockert és televíziós megmondó ember egyszerre látja benne. Az Omega, az Illés, az LGT a mai napig stadionokat tölt meg, ha fellép. A nagy sikerrel futó televíziós tehetségkutatókban a fellépő sztárpalántákkal „mentoraik” a mai napig 30-40 évvel ezelőtti slágereket énekeltetnek el, én például még sosem láttam, hogy valaki az X-Faktorban mondjuk Brains-t vagy Kowalsky Meg a Vegát énekelt volna.

És hogy mi a baj ezzel?

Az, hogy nincs megújulás. Még annyira, sem mint külföldön, pedig azért rockzenei szempontból ott sem rózsás a helyzet.És nem csak zeneileg, de semmilyen más aspektusból sem...

És miért baj ez? Azért, mert amikor felteszik a napjainkban prosperáló zenészek a kérdést, hogy miért nehéz befutni, vagy, hogy miért nem kíváncsi senki az ő újdonságaikra, akkor valahol itt kell keresgélni az okokat.

A rendszerváltást követően alakult zenekarok a lakosság szemében az újdonság erejével hatottak-ezzel élen járt a Kispál és a Borz, a magyar alter- rock ősatyja-, de igazából ők is egy akkoriban trendi angolszász zenei trendet vettek le, szintén pár év késéssel.Persze ezt nem hibaként rovom fel nekik, érdemeik elévülhetetlenek, de így utólag visszatekintve ezek mégiscsak tények... (most beszúrnám, hogy a Kormorán együttes által indított folk-rock vonal, és a már említett Kispál iskolából kinőtt zenekarok stíluskavalkádjából mostanra kinőni látszik egy tipikusan magyaros hangzású alter-folk-rock, és az új nemzedék MAGYAR nyelven éneklő, modernebb muzsikára alapozó zenekarai (Pl. PETOFI) is kezdenek szélesebb közönségbázist kiépíteni, tehát látszik az alagút vége...)

De visszatérve a témához: kedvező jelek ide vagy oda, döntő többségben a magyar rockzene előadói folyamatos fáziskéséssel, zenei és önmenedzselési szempontból is idejemúlt módszerekkel próbálnak érvényesülni, ez pedig folyamatos kudarcélményeket szül számukra, és velük együtt a rock egyre szűkülő közönségének számára is (talán érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy miért válhattak a hip-hop hazai előadói fesztivál- nagyszínpados zenekarokká itthon, leváltva a nagy rockereket. (Röviden: azért, mert értelmes és pozitív szemléletű szövegeket szállítanak, ötletes, vagy legalábbis újszerűének ható zenei köntösben. A mai tízen-és huszonéveseket, akik fiatalabbak vagy egyidősek a rendszerváltással, nem igazán érdekelnek régi zenei sablonok, és a több évtizedes édesbús kesergés…)

Így történhet meg napjainkban, hogy az ország egyik legtechnikásabb gitárosa, Lukács Peta egy Satriani nyúlással rukkol elő, majd az interneten háborog, hogy nem tiszteli őt a nagyérdemű, vagy, hogy egy modern gondolkodást meghonosító, sikert sikerre halmozó Tankcsapdára sokan irigyek, a helyett, hogy próbálnának tanulni tőlük. (Ja, hogy ne jöjjek mindig a nagy és híres Tankcsapdával? Akkor tessék utána nézni, a Senior Hal interjúiban és a Fish! oldalán, hogy hogyan lehet lépésről lépésre 15 éves munkával felépíteni egy sikeres zenekart itthon állami támogatás nélkül, folyamatos szembeszélben hugyozás közepette.)

A jelenleg vázolt itthoni helyzet súlyos „énkép” zavarra és az önreflexió hiányára utal számos zenész esetében.(egyébként ezzel a "meg nem értett művész" mentalitással találkozhat az ember számos helyen, és ez inspirálta ezt az írást is)

A rock-metál műfajban megújulni nehéz, zeneileg nem is feltétlenül van rá szükség, de egy olyan országban, ahol a leggyakrabban szövegek alapján dől el egy-egy produkció kedveltsége, ott bizony ideje lenni erős szövegíróknak megjelenniük -be kell látnunk, kevés kivételtől eltekintve, mint például a Supernemes Szappabee, vagy Szepesi Matyi (Magashegyi Underground, Konyha)- nincsenek ilyenek.

A rendszerváltás után 25 évvel pedig a társadalmi beágyazottság tekintetében is úgy kellene a muzsikálást felfogni, mint egy vállalkozást: ha jó a „termék” és jó a marketing, akkor szeretni fogják az emberek.

Ha nem jó a termék, és/vagy hiányzik a marketing, akkor el fog maradni a siker, és ezen az sem segít, hogy az államnéha megmenti a rockandrollt (persze szép, ha időnként akad egy PANKK vagy egy Cseh Tamás Program, de nem erre kell építeni és pláne nem kell haragudni ezek időszakos hiányáért, vagy mértékéért).

Persze hogy mi a jó és rossz zeneileg az erősen szubjektív, de azért koncertlátogatók száma/lemezeladások/Facebook kattintások egy idő után elég konkrét visszajelzésként szoktak szolgálni…. viszont nem mindig biztos, hogy a közönség a hülye…

Kiss UtolsóCsillagharcos Ákos

A tavaly negyedszázados jubileumát ünneplő Tankcsapda vitathatatlanul a magyar rock-és könnyűzene egyik állócsillaga.

Hogy ez így alakult, annak sokrétű okai vannak, de egy fontos aspektus az, hogy a zenekar tevékenysége jóval túlmutat azon, hogy egyszerűen „csak” rendszeresen turnéznak, és egy-két évente lemezeket jelentetnek meg. (bár hozzáteszem, ez már önmagában is üdvözítő, hisz’ a hazai életben kevés az a több évtizedes múltra visszatekintő csapat, akik önmaguk szembeköpése nélkül nem az évekkel ezelőtti sikerek nosztalgiájára építve próbálnak a vízfelszínen maradni.).

„… a háttérben sok olyan dolgot kell csinálnunk a zenekar érdekében, ami nem kimondottan élvezetes, de a céljaink eléréséhez szükséges, és azzal is tisztában vagyunk, hogy ehhez a „nemszeretem” dolgok is szervesen hozzátartoznak. Az, amit a közönség lát, egy-egy jól sikerült klip, sikeres koncert, lemezmegjelenés, dedikálás, csak a jéghegy csillogó csúcsa.”

Lukács László, Quart 2014.07.06.

Mint a fenti idézetből kiderül, ez a fajta mentalitás nyilván magával hoz olyan dolgokat, ami alapvetően elő látásra idegenek lehetnek egy zenész kompetenciáitól, viszont ha valaki permanens sikerre vágyik, akkor kénytelen a saját életét menedzselni. (ha valaki gyakran olvasgatja világhírű zenészek és zenekarok memoárjait, mint például a Rolling Stones vagy a Mötley Crüe, akkor visszaköszön  a jelenség). A többlet feladatok és a többletenergia pedig értelemszerűen többletsikert szülnek. A Tankcsapada azért válhatott kikerülhetetlen jelenséggé, mert önmenedzselési tevékenységükkel nem csak magukat, hanem a magyar zeneipart-és a fesztiválpiacot is újradefiniálták-, ha úgy tetszik modernebbé, nyugatiasabbá formálták. Saját hitvallásuk szerint ők mindig haladnak a korral,mert akár a piaci szegmens sikeres szereplői, a zenekar is nagyon jól tudja: aki ezt nem teszi, az vesztes lesz.

Mire is gondolok?

1. Tehetségek felkarolása

„Ha valakinek jól megy a rockzenében, akkor az a következő generációt húzza magával.” Fejes Tamás Lángoló Gitárok 2013.07.9.

Bizony, sokan talán nem érzik annak a jelentőségét, de kikerülhetetlen tény, hogy a TCS számos alkalommal önmagában azzal be tudott futtatni zenekarokat, hogy magával vitte őket egy –egy országos turnéra. Ezzel a húzásukkal pedig egyfajta tehetségkutató-és gondozó feladatkört is magukra vállaltak. Ma nem, vagy legalábbis nem abban a formában ismernénk a Junkies-t, a Depressziót, vagy a mára megboldogult Mantra zenekart, ha a TCS nem ajánlja fel nekik, annak idején turnévendég szerepét… de a Kowalsky meg a Vega legutóbbi aranylemeze sem születhetett volna meg, ha a híres-hírhedt MOL- lemezterjesztési receptet nem adja át nekik a debreceni trió. Persze sok zenekar csinálja még ezt, de az tény, hogy a ’Csapda volt ebbe hazánkban az első, és ezzel a kiváltságukkal a mai napig élni szoktak, számos csapatot hozzásegítve ezzel a szélesebb rivaldafényhez.

 2. Szponzoráció

 A debreceni rockmafia szintén az idők szavára hallgatva elsőként tudott bevonni szponzori pénzeket a produkciója finanszírozására. Persze mint minden újdonság, ez is nehezen ment le a torkokon, de ha tőlünk kicsit nyugatabbra tekintünk, akkor láthatjuk, hogy ez már évek, sőt évtizedek óta egy bevett szokás…

„Akkor tehát zenekaron belüli döntés volt a sokat támadott Soproni szponzoráció is? -Szerintem ebben – és sok más esetben is – a Tankcsapda akarva, akaratlanul úttörő szerepet tölt be.”

Lukács László HVG, 2014.10.13.

A Tankcsapda első generációs rajongói ma már 30-as, 40-es családapukákká „cseperedetek” és ők –karöltve a hazai rocksajtó egy szűk, de hangos és a zenekart konzekvensen támadó rétegével- egyfolytában a „régen jobb volt” és „nem olyan, mint régen volt” fázisokat ismételgetve keseregnek. Ezek az emberek azonban inkább a saját fiatalkorukat siratják, és nem veszik észre, hogy a világ-és ezzel együtt a Tankcsapda is-megváltozott. Emiatt a Tankcsapda is más működési mechanizmusok alapján működik, mint 10, 15 vagy 20 évvel ezelőtt. Ellenkező eetben a zenekar már valószínűleg rég megszűnt volna létezni…

"Magyarországon, ha valaki sikeres, az gyanús"- Fejes Tamás HVG, 2014.10.13.

Leginkább ennek a gondolatnak tudható be, hogy a zenekart évekig-vagy talán napjainkig-sokan támadják azért, mert bizonyos cégek úgy döntöttek, hogy win-win alapon szponzorációs pénzt fektet a produkcióba. A zeneipar a internetes letöltések miatt egy komoly bevételi forrástól-a lemezeladástól- esett el, és ezt nyilván máshonnan-főleg merchandise termékekkel és szponzorok bevonásával próbálták több kevesebb sikerrel pótolni. A Tankcsapda sikerének egyik pillére, hogy ezt a trendet meghonosította itthon, és olyan nagy cégeket tudott maga mellé állítani, mint a MOL, az OPEL, vagy épp a Soproni Sör. Mondjuk, zárójelben megjegyzem, hogy lemezeladásban is messze ők vezetnek, mert ennek a szponzori támogatásnak köszönhetően nekik sikerült egy kreatív és újszerű lemezterjesztési módot kidolgozniuk, de ez már egy másik kérdés…

A rosszakarók kedvéért nézzük meg egy kicsit ennek az érmének a másik oldalát.

„Ha egy cég a rock ’n rollba pénzt áldoz, az nagy kiváltság. Mi büszkék vagyunk rá.” Lukács László Lángoló Gitárok 2013.07.19.

Ha az átlag magyar zenehallgató rockrajongó emberke kicsit is szétnézne az országhatárokon túl, akkor láthatná, hogy ez nem újdonság. De amíg senki nem tartja hiteltelennek mondjuk Slash-t azért amiért a koncertjein a Monstre Energy Drink molinója nagyobb felületet kap, mint a sajátja, addig a Tankcsapda itthon az összes „eladták magukat” típusú hülyeséget megkapta. Persze lehet ezek az emberek már régen nem járnak koncertre vagy nem vesznek zenekari pólót, de a statisztikák alakulását Paksi Endre már megénekelte jó régen: "elhagynak százak, de jönnek ezrek."

A zenekar egyébként a szponzorációs és egyéb felkérések kb 85%-át elutasítja. Egy Tankcsapdás sör, pálinka vagy akár autó,és a benzin, netalán signiture hangszer jól beleilleszkedik az image-be, de azt hiszem senki nem látta még Lukács Lacit chipset reklámozni, és Sidi sem szokta az XY pelenkát reklámozni-pedig a második gyereke még épp csak pár hónapos...

 3.Fesztivál Catering

„Például mikor annak idején elkezdtük kérni, hogy az öltözőbe hozzanak nekünk pár szendvicset, és néhány palack vizet, jött a többi zenekar kiakadva, hogy mit képzelünk magunkról, hogy már ekkora sztárok vagyunk, ma meg már ott tartunk, hogy nincs olyan zenekar, akinek ne lenne ott a „rájderében” hogy az öltözőben milyen kaja meg pia legyen. És ez jó dolog, mert ez jár mindenkinek, de ezt az utat is ki kellett taposni.” Fejes Tamás 2013.07.19. Lángoló Gitárok

Hát ezt Fejes itt annyira jó összefoglalta, hogy nem is fűznék hozzá semmit. :D… tőlünk nem sokkal nyugatabbra, a sógoréknál a legkisebb zenekar legkisebb klubkoncertén sem volt kérdés a cathering mondjuk 10-15 évvel ezelőtt sem. Valamiért a magyar klubtulajdonosok és fesztiválszervezők azonban sokáig elfelejtkeztek erről az apróságról… persze aztán jött a Tankcsapda és….

A rövid összeállításunkból kiderül talán a fikázóknak is, hogy mi mindent tett a cívisváros rocktriója azért, hogy mi zeneszerető és koncertre járó emberek jól érezhessük magunkat.

Ha pedig kifejezetten TCS koncertre megyünk, akkor azért még mindig egy energikus, hiteles és dögös zenekart láthatunk „terpesz állni”, és hát lássuk be, háttérmunka meg innováció ide vagy oda, azért egy rock zenekarnál mégiscsak ez a legfontosabb.:D

Rocksztárnak lenni cool. Jótékonykodni nagyon szép…de hogy jónak lenni cool e? Nos a Debreceni Hősök szerint szerint igen, de azért voltak ennek már kultúrtörténeti előzményei a nagyvilágban.

A rockzenész milliőről automatikusan mindenkinek a „sex, drogs and rockandroll” attitűd ugrik be, de azért a széles rétegeket megszólító muzsikusok közül sokan nem csak csajozásra és ingyen pia meg ingyen drog felhajtására használták az ismertségüket, hanem arra, hogy jótékonykodjanak és "visszaadjanak valamit" a társadalomnak. 

Lássuk kik azok a rockandroll hősök akik példát utat mutattak, sok jót tettek, de  a tevékenységük legpozitívabb hozadéka az, hogy napjainkra a jómódú  hírességek körében alapvető érték, egyeseknél egyenesen életstílus  lett az adományozás és a karitatív akciókban való részvétel.

Bob Geldof neve egybeforrt a rock-jótékonysággal. Ő hívta életre először a Live Aid nevű monstre kezdeményezést, amelynek célja az volt, hogy a Wembley stadiont megtöltsék nézőkkel –ehhez Geldof segítségül hívta legnevesebb kortársait, például Madonnát, a U2-t, a Statu Quot, és a Queent és még számos más zenekart is. A 90.000 ezres tömeg előtt fellépő sztárok a bevétel (nem csak a belépők, hanem a televíziós közvetítések összegét is)  teljes egészében az etióp éhezők számára ajánlották fel, egyszersmind fel is hívták a világ figyelmét erre a problémára (akkoriban ez sokkal kevésbé volt ismert dolog). Ja, és persze hagyományt is teremtettek vele….

Bono : a U2 frontember, bár a gimnáziumot is félbehagyta a zenekar alapítás miatt, mégis annyit jótékonykodott, hogy a témában avatott nemzetközi szakértővé (sőt egyetemi professzorrá) avanzsált. A rossz nyelvek szerint ezt ő már olyan mértékben csinálta, hogy már a zenélés rovására ment, de mindenesetre szép dolog amit csinál.

Eric Clapton : a Lassúkezűnek komolyan meggyűlt a baja az alkohollal és a drogokkal, de nyilván ez a rockzenészek körében nem egyedi eset. A tömeges problémát felismerve az „öreg” így megszervezte Crossroads Fesztivált, és ezzel együtt alapított is egy kifejezetten zenészeknek kialakított drogrehabilitációs intézményt. Az 1999 óta rendszeresen megrendezésre kerülő fesztiválból belépő összegeket az említett intézet fenntartására fordítják.

Sting: Karrierjének fontos része a karitatív tevékenység. Állandó támogatója az Amnesty Internationalnek, Elton John AIDS-es betegeket támogató alapítványának, ezenkívül az elsők között van, aki adományoz és segít, ha tragédia történik a világon. Számos koncertjének és koncertturnéjának bevételéből támogatta a szegényeket, az esőerdők megmentését, az emberi elnyomás ellen harcolókat és a természeti katasztrófák áldozatait.

Pearl Jam: egyidézet magamtól, a PJ20 film kapcsán:

„A továbbiakban a máig működő zenekart látjuk, térben és időben ugrálva, de a végére összeáll a kép: továbbra is legfontosabb a zene, de előtérbe kerül a politikai és a közéleti szerepvállalás is: a Pearl Jam ott van minden segélykoncerten, és véleményt nyilvánít minden fórumon, ha az elesettekről, a társadalom perifériájára szorult emberekről van szól – a demokrata elnökjelölt kampányában épp úgy részt vesznek, mint a Free Tibet mozgalom rendezvényén.”

És nem véletlen az sem, hogy Eddie Vedder, a banda énekes tetoválásként viseli lábán a EarthFirst! nevű radikális környezetvédelmi szervezet szimbólumát.

Duff McKagan: még mindig seattle. A Pearl Jam gitárosa hívta meg az ex-Gunner Duff-ot a híres hírhedt IceBucket Challengre, aki ezt azzal hálálta meg, hogy a mozgalom talán legmenőbb videóját kreálta (ja és ő sokakkkal ellentétben nem felejtette el a kihívással járó adományozást sem).

Nikki Sixx: a Mötley Crüe zenei agya egy elég mozgalmas drogkarrier után állt le, és nem sokkal később ki is adta ezzel kapcsolatos memoárját, a Heroin Naplókat. Ha már zenész, akkor össze is rántott gyorsan egy SiXX A.M. nevű projektzenekart, hogy zenei aláfestést is kreáljon a könyvhöz. Nikki a banda első kislemezéből befolyt bevételt egy drogrehabilitációs szervezetnek ajánlotta fel.

Tommy Lee: ha már Mötley Crüe, akkor érdemes górcső alá venni a ToxicTwins másik tagját Tommy Lee-t is. Ő már a ’90es évek óta lelkes és rendszeres támogatója az állatvédelemnek, olyannyira, hogy mára már ő maga is vegánná vált, és reklámozza is ezt az életformát ahol csak tudja.

Evezzünk kicsit hazai vizekre: a Tankcsapda a hazai rockzene negyedszázados állócsillaga, de nem csak a zenekarcsinálásban, hanem a jótékonykodásban is példát mutat itthon. A teljesség igénye néhány dolog a TCS karitatív repertoárjából: 2010-ben a vörösiszap károsultjainak megsegítésére adtak jótékonysági koncertet, de már 2005-ben is odaálltak egy szegény gyerekeket támogató dunántúli kezdeményezés, a Jótékonyság a Jószolgálatért karitatív eseménysorozat mellé.Az sem titok, hogy a zenekar frontembere, Lukács Laci kutyabarátként számos alkalommal adományozott már állatmenhelyeknek pénzt.

Idén karácsonykor pedig ezzel a képpel és üzenettel kívántak minden jót a rajongóiknak.

„KARÁCSONYI KÍVÁNSÁG

A képen Ábelt, egy gyöngyösi, fogyatékkal élő srácot látsz, akinek az volt „élete kívánsága” hogy találkozhasson a kedvenc bandájával. Ahogy az Ő álma valóra vált, úgy teljesüljenek a Te vágyaid is! Ezt kívánjuk Neked így, karácsony estéjén! Üdv; A Tankok”

Azt hiszem ez is része az igazi rockandroll attitűdnek....

A megjelenésében Ollókezű Edward-ra hajazó The Cure a ’80as évek újhullámos zenei korszakában robbantott nagyot, ha a nevüket hallja valaki mindenkinek a Boys Don’t Cry, a Friday I m in Love vagy épp a Lulabby című világslágerek ugranak be.

A zenekar a 90es években kissé eltávolodott saját korábbi önmagától, sőt egy jókora szünetet is beiktattak a pályafutásukba, majd 2000-ben megjelentették Bloodflowers című albumukat.

A világ rockzenei térképén éppen ekkoriban bő gatyás rasta srácok lehangolt gitárral tolták az épp aktuális trendi muzsikát, és még nyoma sem volt a mostani retro korszaknak. A  The Cure első vonalas rajongói ekkorra már rég felnőttek, és lemosták a sminkjüket, az újak pedig meg sem jelentek igazából-a zenekar a megújulásnak szánt igényes artrock lemezét tehát gyakorlatilag a légüres térbe lőtte ki.

Mindennemű elemezgetés nélkül kijelenthetjük, hogy a csapat életművében legcsúfosabban megbukott lemezéről beszélünk a Vérvirágok esetében: a rajongók a cím hallatán a mai napig fanyalognak, az eladási adatok pedig minden várakozást alulmúltak: a megjelenéskor-ne feledjük 12 évvel ezelőtt, a letöltések még nem voltak ennyire elterjedtek, mint most-is csupán 300.000 darab fogyott belőle.

Talán a fent említett, akkoriban uralkodó zenei trendek, vagy a rajongók elpártolása, netán maga az album túlontúl művészies, már-már antipopuláris jellegének köszönhető ez a kereskedelmi kudarc, de Kozsó óta tudjuk, hogy a lemezeladási példányszám és a magasröptű tartalom nem mindig jár kéz a kézben a könnyűzene piacán.

Ha ugyanis zenei megoldások, szöveg, tartalom és hangzás szempontjából nézzük, akkor kijelenthetjük, hogy a Bloodflowers igenis egy kiemelkedő lemez, ráadásul a korábbi  new wawe üdvöskék első és eddig egyetlen concept-albuma. Más kérdés, hogy ez az anyag sem a megjelenését követően, sem később nem tudta elfoglalni méltó helyét az életműben.

A 10 dalból álló gyűjtemény meghallgatása több mint egy órás elfoglaltság, ez pedig a dalok fent említett művészies jellegének köszönhető: átlagosan 5-6 perc hosszúak, de találunk közel 8, sőt 11 perces tételt is, pedig sem felpörgetett megamix, sem riffépítkezős agyas metál nincs az anyagon-viszont mindegyik szám erősen melankolikus és vontatott.

A Robert Smithéket jellemző borongós dallamvilág felismerhető és tetten érhető az első perctől, de az alkotóknak saját korábbi önmagkat meghazudtolva  itt sikerült Joy Division-i magasságokba emelni a depresszív hangulatot.

A zenekarra korábban jellemző gazdag hangszerelés itt is megvan, de minden korábbinál nagyobb teret kapott az elektronika, a gitárok pedig a iszonyatosan vészjóslóan, valami földöntúli hangszínen hasítanak.

Így talán nem csoda hogy annak idején a rádiós szerkesztők is messziről kerülték ezt a lemezt, mert nyilvánvaló hogy a napfényes-pálmafás hangulathoz szokott hallgatók nem tudtak volna mit kezdeni a maratoni hosszúságú és borús hangulatra alapozó dalokkal.

Apáink korszakában divat volt hazavinni egy Uriah Heep vagy egy Pink Floyd lemezt bakeliten, szépen nyugisan végighallgatni, elemezni, élvezni. A későbbi generáció számára ez a fajta zeneszeretet-és tisztelet, vagy ha úgy tetszik élmény már csak emlék, lévén a muzsika is egyfajta termékké, vagy ha szabad egy hülye hasonlattal élnem, gyorskajává vált.

Szerintem a The Cure csak egy kompromiszumok nélküli anyagot akart készíteni, de már az másfél évtizeddel ezelőtti kulturális közeg sem tudott mit kezdeni ezzel.

Ennek a lemeznek az elejétől végig való meghallgatását azoknak ajánlom, akik mutatnak hajlandóságot egyfajta közhelyeken felül álló zenei művészet befogadására, és rá tudnak szánni az életükből 65 percet erre az élményre. Aki nem vágja fel az ereit a meghallgatás után, az azt fogja mondani, hogy megérte:D

Film-azon belül pedig Star Wars- fanok számára egy kis érdekesség: néhány „behind the scene” típusú fotó a kultikus sci-fi több mint harminc évvel ezelőtti forgatásáról (pontosabban: forgatásairól).

Az Új Remény zárójelenete "más" kameraállásból.

Egy titkos lázadó jármű a Hoth-on? Nem ez egy kép norvégiából, a híres Hoth csatajelenet forgatásáról...

Még mindig a "Hoth". Irvin Kershner rendező valószínűleg arról  dirigál Mark Hamill-nek, hogy ő nem R2D2 hanem Luke Skywalker...

A Millenium Falcon és robotok belülről...

George Lucas mint Jedi kiképző...

Valószínűleg mindenki szerint elvetélt ötlet volt, hogy Leia és Csubi egy szerelmespárt alakítson...

Darth Vader kalandjai az oviban...

...

Artu a "szertárban". A kép 1983 után készülhetett, és ez az állapot utána jó sokáig tartott...

A képeket a Cinema Behind The Scenes oldalon találtuk. Filmdroidok számára jó hír, hogy az oldalon nem csak a Csillagok Háborúja, hanem más alkotások ritka „backstage” fotói is megtalálhatóak. Csak a teljesség igénye nélkül: Predator, Majmok bolygója, Indiana Jones….

Kellemes csemegézést!

A hétvégén (01. 31.-én) a debreceni Ifjúsági Házban újra megrendezésre kerül a Dér-Con. Az előkészületekről és a tervekről faggattam egy kicsit a szervezőket. 

A Dér-Con  megrendezése már-már hagyományosnak tekinthető. Hogyan emlékeztek az első alkalomra, a kezdetekre? Mi hívta életre a rendezvényt?

A második évünket húzzuk a DérConnal, szóval ez az egész még nekünk is nagyon új, de reméljük, a koszon kívül más is ragadt ránk tavaly óta. A rendezvény története pedig egészen egyszerű: mindenki azzal szeretne foglalkozni, amit szeret és mi nem szerettük volna elszalasztani a lehetőségeinket. Mind rajongunk valamiért, hát miért ne hozhatnánk össze a kellemest a hasznossal?

Minek köszönhető szerintetek,hogy a képregény- anime- steampunk kultúra ilyen nagy mértékben népszerű a fiatalok között?

A szürke hétköznapok folyamatos terhelése elől hova máshova lenne a legjobb elbújni, mint egy másik világba avagy egy karakter bőrébe? Emlékszem, középiskola alatt mást sem csináltam, csak amint hazaértem nekiültem olvasni egy jó fantasy-t, és elfelejtettem egy kis időre minden problémát.Minden játék, anime, manga, könyv egy pici ablak és van akinek egy kapu egy másik világba, ami néha sokkal izgalmasabb és színesebb a miénknél.

Egyre több hasonló program van országszerte. Mi az,amiben a Dér Con kitűnik a többi hazai vagy kelet-magyarországi rendezvény közül?

Első körben talán azt említeném meg, hogy Debrecenben is van rajtunk kívül hasonló rendezvény, az OSzAKE , ami  - lévén a szervezők sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkeznek- jobb, mint mi. Ezt persze remélem, hogy az évek alatt kiegyenlítődik, de ettől függetlenül próbálunk persze kitűnni a tömegből, például azzal, hogy nagyobb teret engedünk a képregényeknek és az asztali szerepjátékoknak. Példaként megemlíteném a D.O.B.R.A.N. csapatot, akik Nagy Andor koordinálásával összehoztak egy fenomenális szerepjátékot, az Ébredőket, amit csak nálunk lehet egyelőre kipróbálni, de mindenkinek melegen ajánlom.

Van olyan programelem a Dér-Con-on ami ismétlődő, de van ami újdonság. Ti mint szervezők mi alapján álmodjátok meg a programokat?

 A közönség igényeihez próbáljuk igazítani a programokat, de persze ha tehetnénk, hoznánk toronyórát is lánccal, csak sajnos a piszkos anyagiak miatt nem engedhetünk meg magunknak mindent. Ettől függetlenül reméljük, hogy a jövőben sikerül végül szerveznünk egy olyan találkozót, ahol mindenki megtalálja azt, ami iránt érdeklődik.

Tavaly nagy sikere volt a Wasabi  étterem által biztosított sushi kóstolásnak, de meghívtuk a nemzetközi szinten is ismert cosplayes Adát is is sztárvendégként, illetve Váradi Jani  , a szerepjáték guru és ismert illusztrátor is tiszteletét tette. Az idén és a jövőbenis ilyen, vagy még magasabb színvonalú rendezvényt szervezünk. 

Idén mi várható?

Szerepjátékok bőven, egy erdélyi streamer leányzót is sikerült elhívnunk magunkhoz, versenyek, könyv, egy kis kulturális agytágítás és reméljük, hogy felhőtlen szórakozás.

Milyen programokat tudnátok még elképzelni a jövőben?

 Szeretnénk koncerteket szervezni ismertebb előadóknak a rendezvényeinkre és erősen gondolkodunk némi E- sportos bővítésen is.

A Dér Con egy évente megrendezésre kerülő rendezvény, vagy inkább egy egész évben működő közösség?

A Dér- Con a maga nemében megszűnt létezni. Mostantól kezdve Con- Tourról  beszélünk, aminek az első állomása Debrecen, a Dér- Connal. Utána megyünk országszerte több városba is, így most már szerencsére egész évben működő közösségről beszélhetünk, amibe szeretnénk minél több ,,családtagot” látni. Reméljük szépen az évek alatt sikerül mindenkihez eljuttatnunk az ilyesfajta kultúra ismeretének örömét. 

Az eseményről bővebben ITT. 

Makovinyi Andris elismert filmes Debrecenben és az országban, de az ország határain túl is ismertek egyes munkái. Chatvégre kaptam és kifaggattam, hogyan látja a jelenlegi hazai filmes helyzetet. Persze az amerikai utazásaira is rákérdeztem, ha már beszédbe elegyedtünk...:D

- Hogy látod a hazai klipes/filmes világ helyzetét?Lehetőségek, finanszírozás, kiugrási lehetőségek ésatöbbi?

Most, hogy évek óta nem volt közöm videóklipekhez kicsit talán másképp látom őket. Szerintem manapság három féle videóklip létezik:

- a neves elődadók professzionális klipjei, profi készítőktől,

- neves és kevésbé neves előadók profi klipjei, félprofi és/vagy amatőr készítőktől – ezek a legjobbak szerintem

- amatőrködések bárkitől

Átalakult ez a piac is, valószínűleg az előadók is úgy gondolják, hogy ma már nem a zenei tv csatornákra készítesz klipet, hanem az internetre. (ha leadja a tv, az jó, de nem létszükség)

Az említett 3 „kategória” árban is különbözik egymástól, egy kezdő zenész vagy csapat valószínűleg nem engedhet meg magának egy profi klipkészítő gárdát, de nekik tökéletes lehet a „félprofi” alakulat. Ami amúgy kb. mindenkinek az, hisz egy híresebb zenésznek vagy zenekarnak készített klip akár kiugrási lehetőség lehet a „félprofi” videó készítőnek.
Nyilván egy neves zenekar megengedheti magának az „amatőrködést” is, hisz azt is meg fogja nézni sokmillió internetező.

TV :Nagyon nagy a verseny a tv és az internet között. Vannak műfajok, melyek csak a tv-ben élnek meg, de rengeteg olyan műfaj is van, ami ma már interneten hódit teret. Gondoljunk bele: sorozatokat, filmeket, dokumentumfilmeket,sőt sportközvetítéseket is neten nézünk.  Teljes mértékben meg tudom érteni azt, akinek nincs tv- előfizetése, hisz ma már a világhálón minden megtalálható. (gyakran hamarabb, mint a tvk-ben, s itt nem az illegális letöltésekre gondolok)

A nagyon nagy előny az internetnél - a több néző mellett - az olcsóbb készítési költség is. (kisebb stáb, lazább technikai és teljesítési feltételek)

 A nagyjátékfilm számomra egyelőre csak álom. Van pár ismerősöm, akik dolgoznak, dolgoztak már nagy moziban, remélem egyszer nekem is lesz szerencsém egy ilyen volumenű munkában részt venni.  De mivel nem dolgoztam még ilyesmiben, így nem nagyon okoskodnék bele.

A legjobb és legszabadabb műfaj a kisfilm, hisz a filmnek a készítő kreativitása szabhat csak határt.  Habár ez sajnos nem igaz, mert mint mindenhez, ehhez is pénz kell. Kamera, fény, szereplő, eszközök, utómunka eszközei, stb,stb,stb. És persze, ha nem csak magunk szórakoztatására készítünk videót, akkor érdemes érteni is filmkészítéshez is valamilyen szinten, amihez szintén pénzre és természetesen IDŐre van szükség.
Ha mindez megvan, akkor létrejöhet az álom készítése, mely nem lesz egyszerű, de megéri.Például a Veres Márkról készült portréfilm közel három évig készült.

Rengeteg magyar és külföldi rövidfilmet nézek, zseniálisak. Ajánlom csemegézgetésre mondjuk a dazoo.com-ot 

 - Többször jártál Amerikában...

Eddig hatszor volt szerencsém az USA-ba utazni. Többnyire „nyaralás”. De aki végigment már mondjuk a 66-oson, és végig is filmezte azt, az tudja, hogy a nyaralás valami egészen más.

2007. New York – Niagara – Washnigton – Philadelphia – New York

2008. Indonézia – Szingapúr - ez nem USA, de jó távol van.

2009. Cross Country – Los Angelesből Miamiba, keresztül az USA-n.

2010. New York

2012. 66-os út Chicago és Los Angeles közti legendás autóút

2014. Las Vegas – Yosemite nemzeti park – San Francisco – Pacific Hwy1

2014. Los Angeles- Las Vegas-Reno- Lake Tahoe-Sacramento-San Francisco-Hwy1-San Diego

Kezd jól kinézni ez a lista.
És igaz a mondásom, ami miatt be kell látnom nem mindenki kedvel „Többször járok Vegasban, mint Hajdúszoboszlón”. :D

- Hogyan sikerült kijutnod?

10 éves vízumom van… már csak 2017ig. J

Amúgy volt közte munka, nyaralás és nyeremény is.

Pl. a 2010-es New York-i út egy nemzetközi videó pályázat első díja volt.

-Milyen ott az élet filmes/fotós szemmel?

Nem tartom magam fotósnak, így csak tippelni merek, hogy úgy is lenyűgöző. :D

A tájak varázslatosak. Van minden, sivatag, hegyek, erdők, mamutfenyők, kaktuszok, óceánok, prérik, kis- és nagyvárosok.Amerikai filmeken nőttem fel, s imádom is őket, így számomra tökéletes filmes helyszíneket látok minden sarkon a new york-i gőzölgő csatornafedéltől, a sárga taxik sokaságán át a sivatag végtelen hosszú egyenes útjaiig.

- Hazánkban egyre több külföldi nagy produkció készül. Ebből a vidéken élő kisfilmesek észrevesznek e valamit, tudnak e belőle profitálni?

A kisfilmesek nem hiszem...

- Dolgoztál már klipben, tv műsorban, kisfilmben, esküvői videóban...

Igen,igen,igen,igen.

Egykori munkahelyemen rengeteg klipet forgattunk, volt ott minden Tankcsapdától Kowalsky-n át egyenesen Guettáig. 1-1 munkánál vágóként, 1-1 munkánál technikusként dolgoztam az adott projecteken. Jó volt, hisz így sikerült átlátni az egész folyamatot a forgatókönyvtől a forgatáson át az utómunkákig.

Tv műsor: Jelenleg is futó tv műsor a Félelem nélkül… címet viselő Digi Sporton 2 hetente látható autósmagazin a méltán híres Kővary Barnával.  Rallysok rallyznak… Gépésznek tanultam anno, de teljesen hülye vagyok a gépekhez, érdekesnek tartom, hogy sok mindent a műsorból „tanulok” meg. Az autósportok rajongóinak ajánlom, igyekszünk más aspektusból bemutatni az autóversenyzés világát.

Kisfilm: Legkedvesebb és a legjobb dolog saját ötleteket megvalósítani, saját történeteket elmesélni. Manapság nem sok időm van rájuk, de talán idén lesz 1-2 meglepetés...

Esküvő: Ez egy elég speciális műfaj a többihez képest. Egy filmet általában világ elé tárunk, legyen az tv, mozi, internet, bármi. Egy esküvő esetében a világ lecsökken egy párra és ismerőseikre, barátaikra.  Más a motiváció és más az elvárás is a készítőtől ilyenkor. Én, ha esküvőt csinálok, akkor megpróbálom úgy összehozni az egészet, hogy a végtermék ne csak az adott párnak szóljon, hanem bárki végignézze, akinek útjába akad a film és, ha valamilyen pozitív érzést kivált a nézőből, akkor minden célt túlteljesítettünk.

- Hogyan hasonlítanád össze a különféle típusú filmes munkákat?

Hierarchikus rendszer.

A legfelső eleme a mozifilm, alatta reklám, alattuk image filmek, klipek, majd esküvői videók, kisfilmek, kísérleti filmek.
Lehet egy kisfilm sokkal igényesebben elkészítve egy reklámnál mondjuk, de ez a hierarchián nem változtat, max. az adott kisfilmet emeli magasabb szintre.

Amúgy sok minden függ az adott témától, forgatókönyvtől, rendezőtől és persze az operatőrtől.  Egy jó operatőr felvételeivel élvezet dolgozni, még akkor is, ha a téma „csak” egy vállalati vacsora.

Különböző vágási technikákat kell alkalmazni különböző projecteknél. Az alap nyilván ugyanaz, de mégis másként csinálsz dolgokat egy 30másodperces, egy 5 perces, egy 25 perces vagy egy 90perces filmben/videóban. A nyersanyag mennyiségének különbségéről meg ne is beszéljünk… 

-Több díjat is bezsebeltél ezekről mesélnél e?

 Ami sikerült:

Nokia mobilfilmfesztivál - Közönség díj (2006)
I4poker.com reklámfilm – Szakmai díj (2007)
Generali biztosító reklám – Szakmai különdíj (2009)
XAFT különdíj (2009)
Metro Video Challange – magyarországi és nemzetközi első helyezett (2010)
Országos Diákfilmszemle – Alkotói díj (2010)
King of Shaves - Különdíj (2010)
Nooka nemzetközi filmpályázat - Különdíj (2010)
AJA videocontest - nemzetközi első helyezett (2010)
Rallyonline videó pályázat - első hely (2011)
Xaft - Hard Core kategória - harmadik hely (2011)

Mostanában nem sok időm van ezekre. Ill. pályázatokból is egyre kevesebbet látok,de keresem a lehetőségeket,remélem, meg tudok majd még mérettetni 1-2 nemzetközi versenyen.

-Egy egy saját produkció esetén hogyan választod ki a témát amit megörökítesz?

Ha saját kisfilmről van szó, akkor nyilván személyes szimpátia vagy érdeklődés alapján választok témát. Melyik témának, storynak milyen mondanivalója lehet, hogyan tudom/tudjuk megvalósítani a filmet.

Makovinyi András stúdiója a Gottimovies, honlap ITT, Facebook oldal ITT. 

Grunge. Mit jelent ez? Egy zenei stílus, egy életérzés, amely a mai 30-as generáció fiatalságát jelenti-de ezen túl azt is kijelenthetjük, hogy talán ez volt a rock műfajának utolsó hőskorszaka is. Zenészként, újságíróként és rajongóként mindig is hálás voltam a sorsnak, hogy ezt megélhettem, így ez a cikksorozat ismereterjesztés és tiszteletadás egyszerre. A grunge, mint műfaj talán az egyik legrövidebb ideig tündöklő mozgalom volt a rock történelmében-gyakorlatilag a Nirvana Nevermindjának 1991-es megjelenésével kezdődött, és Kurt Cobain 1994-ben bekövetkezett tragikus halálával be is fejeződött-, viszont a képviselői meghatározták és újraformálták az egész műfajt a ’90-es évek elején. Manapság egy Nickelback, Black Stone Cherry vagy Saliva számot hallva senki nem kérdezi meg, hogy ezek a mai zenekarok honnan kapták kezdeti inspirációjukat – hisz a blues, a hard rock, a glam mellett már a grunge is ott van a zenékben, mint egy letűnt, de meghatározó és nyomot hagyó zenei stílus.

 A ’80-as évek végén Seattle-ben már jelentős sikereket értek el a későbbi grunge mozgalom meghatározó zenekarai – az Alice in Chains, a Nirvana és társaik – bár még nem is sejtették, ekkorra már csak egy lépésre voltak a világhírtől. A seattlei hang egyik meghatározó, mondhatni úttörő zenekara volt a Mother Love Bone nevű banda, élén egy Andy Wood nevű fiatalemberrel. Ő azonban nem érhette meg a pályatársaival együtt a nagy berobbanást és az utána következő világsikereket, mivel 1990-ben, 24 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt.

Zenésztársai helyére egy benzinkútról importáltak énekest, bizonyos Eddie Vedder nevű ürgét, és az egykor nagy reménnyel kecsegtető Mother Love Bone végül Pearl Jam néven írta be magát a „Nagy Rockandroll Könyvbe”– tegyük hozzá nem kis nyomot hagyva ezzel a könnyűzene történetében.

Mindezek előtt azonban Andy egykori lakótársa, később a Soundgarden énekeseként ismertté vált Chris Cornell  a Mother Love Bone hangzását meghatározó zenészhaverok társaságában két nótát írt Andy emlékére, lévén az ő halála óriási csapás volt az akkor épp formálódó új zenei mozgalomnak.

Az alkalmi formáció tagsága: Jeff Ament basszusgitáros, Stone Gossard gitáros és egy bizonyos Matt Cameron – a műfaj szerelmeseinek gondolom ismerősen hangzik az ő neve is, hiszen később megfordult a Pearl Jamban és a Soundgardenben egyaránt– dobos.

Ehhez a négyeshez kicsit később csatlakozott a később szintén a Pearl Jambe igazoló gitáros, Mike McCready, sőt a stúdiófelvételek készítésekor vokalistaként már megjelent Eddie Vedder is. Az így összeállt hat fős supergroup végül összesen 10 számot rögzítet Temple Of The Dog néven, vállalva, hogy ez a zenei kirándulás nem más, mint Andy Wood emléke előtt való tisztelgés.

Egy ilyen szomorú apropó kapcsán készült dalcsokor esetén persze senki nem várhatja, hogy pörgős tételek tömkelege szerepeljen az anyagon. A ’90-es évek rockjának két fő összetevője a kiábrándultság és a düh volt, de ez az album érthető módon inkább csak melankolikus emlékezés, düh nélkül. Ez alól két szám jelent kivételt, az egyik az első nótaként született középtempós Pushin Forward Back, és a kicsit punkos beütésű Your Saviour.

Az egyébként kellemesen nyers, underground hangzást produkáló anyag hallgatását tehát inkább azoknak ajánlom, akik nem ijednek meg egy kis depresszív hangulattól, és érdeklődnek a rocktörténeti csemegék iránt.A tagok névsorát ismerve nem olyan meglepő, hogy sok helyen olyan hangulata van az egész lemeznek, mintha a Pearl Jam zenekart hallanánk Chris Cornellel az élen, bár kétségtelen tény, hogy az énekes-dalszerző később ismertté vált karakteres ének- és dallamvezetési stílusa sok helyen finomam leuralja a többi zenészt.

Az lemez egyébként 1991-ben jelent meg, de igazán ismertté és kultikussá több mint egy évvel később, a grunge stílus mainstream-be való kerülése után, 1992 után vált.

A bandát alkotó tagok végül anyazenekaraikban váltak sikeressé, bár a ’90-es évek derekán felmerült egy újabb album gondolata. 2003-ban néhány szám erejéig színpadra is álltak a tagok egy jótékonysági est keretében, de igazából a Temple Of The Dog megmaradt annak ami: egy rövid életű, de tartalmas és megismételhetetlen zenei projektnek, melynek legendája beleszövődött a Pearl Jam és a Soundgarden sztorijába.

Az Expendables (magyarul Feláldozhatók) brand egy egyszerű, de nagyszerű ötletre épült: lovagoljuk meg a mindent átszövő retro hangulatot és egyesítsük erőinket.

 A 2000-es évek elején Sylvester Stallone kissé megfeneklett karrierjének sikeres újraindítását (John Rambo, Rocky Balboa) követően be kellett látnia: a közönség az akciósztárt várja tőle, őt pedig a jóisten ilyen szerepek megformálására teremtette, így csak és kizárólag az lehet számára üdvözítő út, hogy azt csinálja, amihez ért.

Persze az egyszemélyes tesztoszteron hadseregek kora már lejárt, így kellett valami új ízt keverni a retro levesbe: az első Feláldozhatókkal úgy oldották meg ezt a csavart, hogy a rajongók több évtizedes álmát valósították meg: a ’80as évek két rivális akciósztárja, Sly és Schwarzenegger közös filmben szerepeltek.

Ezzel a húzással önmagában el lehetett volna adni a filmet, de a produkció felett bábáskodó stáb nem aprózott el semmit:  a két nagy mellé még berakták a lassan már elfeledett svéd karatebajnokot, Dolph Lundgrent, a B kategóriás filmek sztárját Jason Stathemet, a kínai pofongyáros Jet Li-t, a ketrecharcos Randy Couture-t , a plasztikbomba arcú Mickey Rourkeot és egy epizódszerep erejéig beugrott a régi haver John McClane… ööö bocsánat, Bruce Willis is. Ja és a gonosz ellenség szerepében ott volt Eric Roberts , aki szintén komoly respektel rendelkezik a ’80as évek háziasszonyainak és kung-fu növendékeinek körében…

A 2010-ben mozikba került első Feláldozhatók mozi bevallottan a ’30-as, ’40es korosztályt célozta meg azzal, hogy egy all-star retro akció mozi kerekedett belőle.

A kezdő csapatból azonban sok VHS korszakos sztár kimaradt, így a produkció szinte ordított a folytatás után.

 A 2012-es második részben csak részlegesen érvényesült a „nyertes csapaton ne változtass” elv. A rajongók számos nevet hiányoltak, úgy mint Chuck Norrist, Jean-Cloud Van Damme-ot, és a Steven Seagalt is sokan (például én) el tudták volna képzelni egy vendégszerepben. Az előbbi két úriember el is vállalta a szereplést a folytatásban, a  zenélő szamuráj azonban sajnálatos módon visszautasította a felkérést.

Ez a kis fiaskó azonban nem mentette meg a filmet a kasszasikertől: a második rész is fényes sikert aratott, azonban volt két szembeötlő különbség az első részhez képest: egyrészt ebben az epizódban sokkal kevésbé vették magukat komolyan a készítők, így az akció és a humor közti hangsúly kissé az utóbbi felé tolódott el. A másik próbálkozás az volt (itt még eléggé szőrmentén) hogy a fiatalabb generáció is megszólításra kerüljön: így került a Feláldozhatók csapatába a Thor kisöccseként és Miley Cirus pasijaként híressé vált fiatal színészpalánta, Liam Hemsworth, aki kétségtelenül megfelelő adottságokkal bír a tini lányok moziba vonzásához, de a forgatókönyvírók egy az első tíz percben kinyírták a karakterét, így mondhatjuk, hogy feláldozhatóvá vált a bevételmaximalizálás oltárán, mielőtt kiteljesedhetett volna….

Viszont mindenkit kárpótolhatott a már említett Chuck Norris epizódszerep, amely nem volt hosszú de az egész biztos, hogy aki látta annakemlékezetes maradt.

A harmadik részben azonban már igencsak kidomborodott a vérfrissítés iránt igény az öreg Stallone részéről. Így került a képbe a fiatalabb generációt képviselő Alkonyat-sztárocska Kellan Lutz, a korábbi Judo Olimpikon és jelenleg női MMA sztár Ronda Rousey, a mexikói származású boxreménység, Victor Ortiz és a mozi világa felé kacsintgató feltörekvő TV sztár, Glen Powell.

Persze ez még kevés lett volna az üdvösséghez, és még mindig maradt jó pár öreg veterán, akivel bővíteni lehetett a bandát: a Feláldozhatók 3 az alapemberek és az újoncok mellett olyan nevekkel egészült ki, mint Wesney Snipes, Antonio Banderas, Harrison Ford, és végül, de nem utolsó sorban Mel Gibson.

Ennek a sztárparádénak a felvonultatásával akkor is tömegek áramlottak volna a mozikba, ha az öreg Sly színvonalon aluli filmet csinált volna-de nem: a mozi épp azt a színvonalat hozza, amit kell neki, se többet, se kevesebbet.

Egy jópofa régi vágású akciófilm, amiben a régiek és az újak szívják egymás vérét, de persze akkora kakiba kerülnek a végén, hogy muszáj egyesült erővel kimászniuk belőle, és így egy csapattá kovácsolódnak –mindeközben persze nem kevés muníció és jó néhány pofon eldurrogtatásával legyőzik a világ legveszélyesebb fegyverkereskedőjét és az öt támogató fiktív közép-ázsiai ország komplett hadseregét is.

A hangvétel az első részhez hasonlóan kissé komolyabb, de azért a megfelelő helyeken ott vannak a humor-aknák is.

Az öreg Arnold kiégett zsoldosként a visszavonulásról dörmög az orra alatt, Wesney Snipes pedig adócsalásért ül börtönben a film elején: az ilyen és ehhez hasonló önreflexiós poénok már-már Feláldozhatók védjegynek minősülnek, az ember fia pedig kellőképpen jókat derül ezeken egy lövöldözés és két robbanás között.

A filmnek 2014 augusztusában volt a hivatalos premierje az Államokban. Az eseményt (és valószínűleg a film bevételi várakozásait) negatívan befolyásolt az, hogy pár héttel előtte kiszivárgott a netre a teljes darab, de azért én reménykedem benne, hogy annyira nem csappan meg a bevétel, hogy ne érje meg negyedik részt csinálni.Az emberi agynak szüksége van a hasonló rágógumi-világmegmentésekre, és az igazi férfiakra, no meg Ronda Rousey vörös szőnyegen való tündöklésére a jövőben is: