Grunge. Mit jelent ez? Egy zenei stílus, egy életérzés, amely a mai 30-as generáció fiatalságát jelenti-de ezen túl azt is kijelenthetjük, hogy talán ez volt a rock műfajának utolsó hőskorszaka is. Zenészként, újságíróként és rajongóként mindig is hálás voltam a sorsnak, hogy ezt megélhettem, így ez a cikksorozat ismereterjesztés és tiszteletadás egyszerre. A grunge, mint műfaj talán az egyik legrövidebb ideig tündöklő mozgalom volt a rock történelmében-gyakorlatilag a Nirvana Nevermindjának 1991-es megjelenésével kezdődött, és Kurt Cobain 1994-ben bekövetkezett tragikus halálával be is fejeződött-, viszont a képviselői meghatározták és újraformálták az egész műfajt a ’90-es évek elején. Manapság egy Nickelback, Black Stone Cherry vagy Saliva számot hallva senki nem kérdezi meg, hogy ezek a mai zenekarok honnan kapták kezdeti inspirációjukat – hisz a blues, a hard rock, a glam mellett már a grunge is ott van a zenékben, mint egy letűnt, de meghatározó és nyomot hagyó zenei stílus.
A ’80-as évek végén Seattle-ben már jelentős sikereket értek el a későbbi grunge mozgalom meghatározó zenekarai – az Alice in Chains, a Nirvana és társaik – bár még nem is sejtették, ekkorra már csak egy lépésre voltak a világhírtől. A seattlei hang egyik meghatározó, mondhatni úttörő zenekara volt a Mother Love Bone nevű banda, élén egy Andy Wood nevű fiatalemberrel. Ő azonban nem érhette meg a pályatársaival együtt a nagy berobbanást és az utána következő világsikereket, mivel 1990-ben, 24 éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt.
Zenésztársai helyére egy benzinkútról importáltak énekest, bizonyos Eddie Vedder nevű ürgét, és az egykor nagy reménnyel kecsegtető Mother Love Bone végül Pearl Jam néven írta be magát a „Nagy Rockandroll Könyvbe”– tegyük hozzá nem kis nyomot hagyva ezzel a könnyűzene történetében.
Mindezek előtt azonban Andy egykori lakótársa, később a Soundgarden énekeseként ismertté vált Chris Cornell a Mother Love Bone hangzását meghatározó zenészhaverok társaságában két nótát írt Andy emlékére, lévén az ő halála óriási csapás volt az akkor épp formálódó új zenei mozgalomnak.
Az alkalmi formáció tagsága: Jeff Ament basszusgitáros, Stone Gossard gitáros és egy bizonyos Matt Cameron – a műfaj szerelmeseinek gondolom ismerősen hangzik az ő neve is, hiszen később megfordult a Pearl Jamban és a Soundgardenben egyaránt– dobos.
Ehhez a négyeshez kicsit később csatlakozott a később szintén a Pearl Jambe igazoló gitáros, Mike McCready, sőt a stúdiófelvételek készítésekor vokalistaként már megjelent Eddie Vedder is. Az így összeállt hat fős supergroup végül összesen 10 számot rögzítet Temple Of The Dog néven, vállalva, hogy ez a zenei kirándulás nem más, mint Andy Wood emléke előtt való tisztelgés.
Egy ilyen szomorú apropó kapcsán készült dalcsokor esetén persze senki nem várhatja, hogy pörgős tételek tömkelege szerepeljen az anyagon. A ’90-es évek rockjának két fő összetevője a kiábrándultság és a düh volt, de ez az album érthető módon inkább csak melankolikus emlékezés, düh nélkül. Ez alól két szám jelent kivételt, az egyik az első nótaként született középtempós Pushin Forward Back, és a kicsit punkos beütésű Your Saviour.
Az egyébként kellemesen nyers, underground hangzást produkáló anyag hallgatását tehát inkább azoknak ajánlom, akik nem ijednek meg egy kis depresszív hangulattól, és érdeklődnek a rocktörténeti csemegék iránt.A tagok névsorát ismerve nem olyan meglepő, hogy sok helyen olyan hangulata van az egész lemeznek, mintha a Pearl Jam zenekart hallanánk Chris Cornellel az élen, bár kétségtelen tény, hogy az énekes-dalszerző később ismertté vált karakteres ének- és dallamvezetési stílusa sok helyen finomam leuralja a többi zenészt.
Az lemez egyébként 1991-ben jelent meg, de igazán ismertté és kultikussá több mint egy évvel később, a grunge stílus mainstream-be való kerülése után, 1992 után vált.
A bandát alkotó tagok végül anyazenekaraikban váltak sikeressé, bár a ’90-es évek derekán felmerült egy újabb album gondolata. 2003-ban néhány szám erejéig színpadra is álltak a tagok egy jótékonysági est keretében, de igazából a Temple Of The Dog megmaradt annak ami: egy rövid életű, de tartalmas és megismételhetetlen zenei projektnek, melynek legendája beleszövődött a Pearl Jam és a Soundgarden sztorijába.
