A megjelenésében Ollókezű Edward-ra hajazó The Cure a ’80as évek újhullámos zenei korszakában robbantott nagyot, ha a nevüket hallja valaki mindenkinek a Boys Don’t Cry, a Friday I m in Love vagy épp a Lulabby című világslágerek ugranak be.

A zenekar a 90es években kissé eltávolodott saját korábbi önmagától, sőt egy jókora szünetet is beiktattak a pályafutásukba, majd 2000-ben megjelentették Bloodflowers című albumukat.

A világ rockzenei térképén éppen ekkoriban bő gatyás rasta srácok lehangolt gitárral tolták az épp aktuális trendi muzsikát, és még nyoma sem volt a mostani retro korszaknak. A  The Cure első vonalas rajongói ekkorra már rég felnőttek, és lemosták a sminkjüket, az újak pedig meg sem jelentek igazából-a zenekar a megújulásnak szánt igényes artrock lemezét tehát gyakorlatilag a légüres térbe lőtte ki.

Mindennemű elemezgetés nélkül kijelenthetjük, hogy a csapat életművében legcsúfosabban megbukott lemezéről beszélünk a Vérvirágok esetében: a rajongók a cím hallatán a mai napig fanyalognak, az eladási adatok pedig minden várakozást alulmúltak: a megjelenéskor-ne feledjük 12 évvel ezelőtt, a letöltések még nem voltak ennyire elterjedtek, mint most-is csupán 300.000 darab fogyott belőle.

Talán a fent említett, akkoriban uralkodó zenei trendek, vagy a rajongók elpártolása, netán maga az album túlontúl művészies, már-már antipopuláris jellegének köszönhető ez a kereskedelmi kudarc, de Kozsó óta tudjuk, hogy a lemezeladási példányszám és a magasröptű tartalom nem mindig jár kéz a kézben a könnyűzene piacán.

Ha ugyanis zenei megoldások, szöveg, tartalom és hangzás szempontjából nézzük, akkor kijelenthetjük, hogy a Bloodflowers igenis egy kiemelkedő lemez, ráadásul a korábbi  new wawe üdvöskék első és eddig egyetlen concept-albuma. Más kérdés, hogy ez az anyag sem a megjelenését követően, sem később nem tudta elfoglalni méltó helyét az életműben.

A 10 dalból álló gyűjtemény meghallgatása több mint egy órás elfoglaltság, ez pedig a dalok fent említett művészies jellegének köszönhető: átlagosan 5-6 perc hosszúak, de találunk közel 8, sőt 11 perces tételt is, pedig sem felpörgetett megamix, sem riffépítkezős agyas metál nincs az anyagon-viszont mindegyik szám erősen melankolikus és vontatott.

A Robert Smithéket jellemző borongós dallamvilág felismerhető és tetten érhető az első perctől, de az alkotóknak saját korábbi önmagkat meghazudtolva  itt sikerült Joy Division-i magasságokba emelni a depresszív hangulatot.

A zenekarra korábban jellemző gazdag hangszerelés itt is megvan, de minden korábbinál nagyobb teret kapott az elektronika, a gitárok pedig a iszonyatosan vészjóslóan, valami földöntúli hangszínen hasítanak.

Így talán nem csoda hogy annak idején a rádiós szerkesztők is messziről kerülték ezt a lemezt, mert nyilvánvaló hogy a napfényes-pálmafás hangulathoz szokott hallgatók nem tudtak volna mit kezdeni a maratoni hosszúságú és borús hangulatra alapozó dalokkal.

Apáink korszakában divat volt hazavinni egy Uriah Heep vagy egy Pink Floyd lemezt bakeliten, szépen nyugisan végighallgatni, elemezni, élvezni. A későbbi generáció számára ez a fajta zeneszeretet-és tisztelet, vagy ha úgy tetszik élmény már csak emlék, lévén a muzsika is egyfajta termékké, vagy ha szabad egy hülye hasonlattal élnem, gyorskajává vált.

Szerintem a The Cure csak egy kompromiszumok nélküli anyagot akart készíteni, de már az másfél évtizeddel ezelőtti kulturális közeg sem tudott mit kezdeni ezzel.

Ennek a lemeznek az elejétől végig való meghallgatását azoknak ajánlom, akik mutatnak hajlandóságot egyfajta közhelyeken felül álló zenei művészet befogadására, és rá tudnak szánni az életükből 65 percet erre az élményre. Aki nem vágja fel az ereit a meghallgatás után, az azt fogja mondani, hogy megérte:D