A Powertrip zenekar fiatal, ennek ellenére nagyon mozgalmas kezdeti éveken vannak túl- például nemrég a fél zenekar kicserélődött.

Interjú a csapattal, akire minden mocsár-rock rajongónak érdemes odafigyelnie:

Egyes becslések szerint egy átlagos rockformáció kishazánkban 2-3 éves élettartammal bír. Ti 2013-ban alakultatok, de nem feloszlottatok, hanem megújultatok a tavalyi évben.... Erről mesélnétek?

Évi: Meg sem fordult a fejünkben a feloszlás gondolata, ami valószínű annak is köszönhető, hogy Szandrával ketten kezdtük ezt a zenekart eleve. Egyértelmű volt, hogy folytatjuk akkor is, ha épp nem teljes a felállás, úgy voltunk vele, hogy addig is ötletelünk, zenélünk tovább, amíg nem találunk új dobost és énekest. Pont ezért nem szerettünk volna lekötött bulikat se lemondani, inkább vendégekkel oldottuk meg a dolgot, akik kisegítettek minket. Az viszont tény, hogy hatalmas szerencsénk volt, nem gondoltuk volna, hogy szinte azonnal rátalálunk az új tagokra, és minden ilyen gördülékenyen fog menni.

A női rockzenészek szexisek, de kevesen vannak. Nálatok viszont a zenekar fele csaj. Ez milyen előnyökkel és hátrányokkal jár?

Hari: Talán jobban odafigyelnek ránk a hölgyek miatt. Személy szerint meg legalább kettővel kevesebb férfi hátsót kell bámulnom dobolás közben… HA-HA-HA

Tamás: Nekem az egyik idei koncertünk volt ezzel kapcsolatos élményem: a koncert utáni pakolásnál odajött egy ismeretlen, aki rákérdezett (vagy inkább állította), hogy nem kellene jobban kihasználnunk „a 2 csajt” – építsünk rájuk a színpadképnél…Ami amúgy teljesen jogos, hisz inkább ők vonzzák a tekinteteket, nem mi Harival.

 Az előző anyagaitok megszólalása eléggé izmos, mondhatni "amerikás". Ki felel a hangzásotokért?

Hari: Szerintem mindig az aktuális tagok alkotják a hangzást. Kit milyen zenei, érzelmi hatások érnek, illetve mindenkinek megvan az egyedi stílusa. Az új felállással biztosan változni fog a sound az EP-hez képest, de az ”amerikás” hangzás megmarad.Tamás: és lehet „véletlenül” megírom pályafutásom első vidám dalát…(se)

Ha már Amerika: ezzel a tengerentúli stílussal mit lehet kihozni az itthoni viszonyokból?

Hari: Készülnek az új számok és reméljük, hogy a közönségnek is annyira fognak tetszeni, mint nekünk. Hála az égnek, mióta a zenekar tagja vagyok, sok pozitív visszajelzést kaptam a bandával kapcsolatban.

Évi: Próbálunk nem ilyesmiken agyalni, hanem csinálni a dolgunkat, és haladni előre. Ahogy Hari is írta, folyamatosan dolgozunk az új dalokon, melyek közül van, amit már a következő bulikon is játszani fogunk.

Fiatal zenekarként adódik a kérdés: kiforrott, amit képviseltek vagy az útkeresés korszakában vagytok? A most íródó dalok miben másabbak az eddigieknél?

Évi: Is-is. Szandrával egy korábbi bandában már zenéltünk együtt, valahol azt a vonalat szerettük volna kikerekíteni a Powertrippel, amit akkor is képviseltünk. Így valamelyest már tudtuk, hogy mit szeretnénk csinálni, amikor két éve elkezdtük ezt a zenekart, de persze semmit se véstünk kőbe, és ahogy Kristóf és Zoli, úgy Hari és Tamás is hozzák a saját világukat, s ettől lesz teljes a dolog. Gyökereiben biztos, hogy nem fog változni a zenénk, maradunk a mélyre hangolt mocsaras rocknál, de persze ének és dob terén érezhető lesz a srácok hatása.

Tervek?

Hari: Szeretnék venni egy új konyhakés készletet, mert szeretek főzni, ezen kívül hamarosan itt a jó idő és kell egy nyári cipő is.Tamás: Én fogyni akarok nyárig vagy 8 kilót… J 

Komolyra véve: megírni komplettre az új dalokat és ebben az évben, vagy jövőre rögzíteni is azokat. Addig is pedig folyamatos koncertezéssel vinni előre a bandát és növelni az ismertségét.
Erről jut eszembe: legközelebb 2015. március 28-án láthat minket a Légóban, aki most hétfőn lemaradt a koncertről.

A múlt hét pénteken rocktörténeti pillanatnak lehettek tanúi, akik a Dharma Klubba látogattak: először látogatott városunkba a garázsrock két hazai helytartója a The Trousers és az Ozone Mama (bár az előbbi zenekar már 2008-ban egyszer járt  a városban, de az olyan régen volt, hogy maguk a zenekari tagok is csak homályosan emlékeznek rá…).

Volt azonban egy különlegessége az estének, még azelőtt, hogy bárki a húrok közé csapott volna: a Kelet Underground atyjával, Papp Misivel és a verse.hu vezetőjével, B. Farkas Gergővel megszerveztük az első „A Színfalak mögött” beszélgetést, ahol a koncertek előtt a fellépő zenekarokról beszéltünk „közönségtalálkozó” jelleggel.

Az est az öregvonalas-terpeszálló rockandroll jegyében zajlott. A helyi erőket a SnakeDance képviselte, akik Black Stone Cherry, Velvet Revolver feldolgozásokkal és a hasonló stílusban fogant saját nótáikkal kiválóan melegítették be a nem túl nagy létszámú, de annál lelkesebb közönséget. Megjegyezném, hogy a saját nóták és a nagy elődök munkái közt szinte nem tudok felfedezni színvonalbeli külömbséget, tehát maradjunk ennyiben, hogy ez a zenekar egyszerűen jó abban a műfajban, amit csinál. 

Ezután a The Trousers örvendeztetett meg bennünket egy jó kis öregvonalas rockandroll hangversennyel, amiből lejött, hogy  azenekar tagjai egyszerűen élvezik amit csinálnak, és ez az energia átragadt a közönségre is.

Ilyen felvezetés után az Ozone Mamának már nem is volt nehéz dolga, bár az tény, hogy a fiúk mindig minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy eladjanak egy bulit-és ez most sem történt másképpen.

A Led Zeppelin legszebb klubéveit idéző bulin elhangzottak a zenekar legnagyobb slágerei, voltak feldolgozások, és még a közönség soraiból is sikerült egy alkalmi csörgőst bevenniük a formációba. A fiatalember a „Titokzatos Mr. Tambourineman” néven vonult be ezen az estén a hazai garázsrock legendáriumba!

Összességében nagyon jó első debreceni koncert volt ez, biztos, hogy lesz még folytatása!

1992. október 13-án, vagyis több mint húsz éve megjelent egy zenekar bemutatkozó albuma, amivel a csapat egy csapásra sikeres lett, nem sokkal ezután pedig eltűntek a süllyesztőben. De kikről is van szó? Ők voltak a „4 Nemszőke”, vagyis a 4 Non Blondes.

A kritikusok szerint ez a formáció semmi újat nem hozott a rockzenébe. Esetükben ez teljesen releváns megállapítás, viszont összeraktak tizenkét olyan dalt az egyetlen híressé vált lemezükre, ami a korai kilencvenes évek egyik kiemelkedő lemezanyagát eredményezte -  ez pedig kétségtelenül kimagasló teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy akkoriban olyan rock albumok jelentek meg, mint a Guns ’N Roses Use Your Illusion című dupla lemeze, a Pearl Jam debütáló Ten-je, vagy épp az Alice In Chains-nek áttörést hozó Dirt. Folytathatnánk még a sort a Rage Against The Machine-nel, a Stone Temple Pilots Core albumával, vagy akár az R.E.M.-mel, de felesleges szócséplés lenne. A névsor elég impozáns, az említett előadók albumai, és a rajtuk szereplő dalok mára a műfaj klasszikusaivá váltak.

A 4 Non Blondes egyetlen, 1992-ben megjelent lemezét pedig bármikor betehetjük ebbe a sorba, sem dalok, sem lemezeladás, sem más szempontból nem maradtak el a kor nagy sztárjaitól. Az pedig, hogy a gyorsan jött sikerek után feloszlottak, és nem lett folytatása a dolognak, csak még kultikusabbá teszi a lemezt, amit – ha máshonnan nem is – de az első klipesített nótájáról mindenki be tud azonosítani. Ez a dal nem más, mint a What’s Up?, amely minden kétséget kizáróan a ’90-es évek egyik legnagyobb rádióslágere.

A háromakkordos, populáris, keserédes dalocska, és az azt prezentáló, szakadt utcazenészekre hajazó zenekar kellőképpen bájos és hiteles volt ahhoz, hogy az öregedő virággyermekeket és az akkoriban Kurt Cobain-t és társait istenként tisztelő frusztrált kamaszokat egyaránt megnyerje magának.

Bár a csapat sem zenei-sem földrajzi értelemben nem tekinthető vegytiszta grunge –nak-mondhatjuk, hogy ők ebből a szempontból kissé kakukktojások-de az biztos hogy a kordivat erősen hatott a csapatra, és viszont.

Vannak zenekarok, akikre azt mondjuk, hogy azért lettek sikeresek, mert „elkapták a korhangulatot”, vagy „jókor voltak jó helyen”, de a 4 Non Blondes esetében inkább arról beszélhetünk, hogy több kor hangulatát is elkapták egyszerre, így tudtak generációkon átívelő sikert elérni. Ha a tuti slágerként funkcionáló What’s Up?-on kívül a lemezen szereplő többi dalt is meghallgatjuk, akkor láthatjuk, hogy Linda Perry hatásai közt Joan Baeztől Axl Rose-ig mindenki ott van „aki számít”, de Roger Rocha gitáros sem tudná letagadni, hogy a Jimi Hendrix féle öregiskolás blues gitározás híve, továbbképzésre viszont a kvintek királyához, Steve Jones-hoz járt…

Az album szinte mindegyik dala telitalálat, a később szintén klipes nótává avanzsáló elszállós Spaceman, a bluesos húzással lemezt elindító Train, vagy az igazán ugrálós Callin All The People- mind odavágós rockandroll tételek.

A San Francisco-i poszt hippi csapat a ’60-as, ’70-es évek rockját keverte kissé az akkor divatos grunge-al, messzire elkerülték az öntömjenző art rockot és a glam csillogását. Lehet ezért van az, hogy 1989-es alakulásuk után nem azonnal robbantak be a köztudatba, hanem várniuk kellett három évet a sikerre – ami jött látott és maga alá temetett mindent. Az 1992-es lemez 1993-ra érett be igazán, akkor viszont turné, közönségsiker és szakmai elismerés szintjén a „nemszőkék” azonnal elértek mindent, amit egy zenekar elérhet.

Linda Perry – aki a csapat fő dalszerzője volt – rögvest magáénak tulajdonította a sikert, és az egyetlen lemezbemutató turné után azonnal el is hagyta a zenekart, hogy szólókarrierbe kezdjen. Bár jelent meg 1996-ban egy anyaga, a korábbi sikereket meg sem tudta közelíteni.

Pályája 2000-től kezdett újra felfelé ívelni, amikor már „érett nőként” inkább a háttérből, dalszerzői és produceri minőségében kezdett dolgozni, nem kisebb előadókkal, mint Christina Aguilera, Pink, vagy Gwen Stefani. Ennek a mai napig tartó korszaknak az egyik érdekessége, hogy néhány dal előkerült a 4 Non Blondes korszakból is: a Bigger, Better, Faster, More! album B oldalas balladája, a Dear Mr. Persident, amely eredetileg csak egy kis megbúvó bonus track volt, 2002-ben „újrahasznosítva” az egyik legsikeresebb Pink szám lett, klip készült hozzá, és hosszú ideig a koncertműsor szerves részét képezte…

A zenekar többi tagja próbálta összetartani a bandát, de a harcot hamar feladták, a karakteres zenekarvezetőt nem tudták pótolni, így feloszlottak. Ők más, kisebb jelentőségű zenekarokban tűntek-tűnnek fel a mai napig, és valószínűleg szép emlék nekik az 1992-1994 közti alig másfél évet felölelő időszak, mikor belekóstolhattak az nagybetűs rocksztárságba…

Ha valaki azt mondaná nekem, hogy ajánljak neki egy lemezt, ami megmutatja a ’90-es évek rock keresztmetszetét, akkor megkockáztatom, hogy ez az anyag lenne az, amire azt mondanám, hogy minden benne van….

Így tiszta szívvel ajánlom azoknak, akik ismerték, szerették, de napjainkra valószínűleg már elfelejtették, … porolják le, és idézzék fel nyugodtan… nem ciki, sőt…

És ajánlom azoknak is, akik valamilyen okból nem ismerik… egy kiváló anyaggal fognak megismerkedni, ígérem...

UtolsóCsillagharcos

Cameron Crowe 1992-es Singles (magyarul: Facérok) című filmjét, illetve az azon szereplő előadókat és nótákat annyiszor említettük már meg „a Grunge-Sztori ” kapcsán, hogy itt az ideje kicsit elmélyedjünk a filmtörténet egyik legerősebb ”Original Soundtrackjének” rejtelmeiben.

A Singles, mint film nem véletlenül lett kultikus kasszasiker: az 1991-ben megjelent Nirvana lemez, a Nevermind egy csapásra híressé tette a seattlei grunge zenekarokat- Cameron Crowe pedig akarva akaratlanul az Eddie Vedder  (Pearl Jam) szerint egyszerűen csak „elcseszett generációnak” nevezett fiatalok életét filmesítette meg egy romantikus vígjáték formájában. És hát, mit csinálnak a fiatalok úgy általában? Például koncertekre járnak, és ha ilyet akarunk filmre vinni, akkor a leghitelesebb és legolcsóbb megoldás, ha egy valódi klubba visszük a színészeket, ahol épp a Soundgarden ad igazi koncertet… vagy mondjuk, zenekart alapítanak: ilyenkor a legegyszerűbb megoldás, ha a rock sztár álmokat dédelgető srácot játszó színészt (Matt Dillon) néhány jelenet erejéig „vegyítjük” egy hús-vér seattlei rock zenekar tagjaival, akiket egyébként Pearl Jam-nek hívnak…

A mozi többi ehhez hasonló poénját pedig csak azért nem lövöm le, mert ebben a cikkben alapvetően nem a mozit, hanem hangulati aláfestést biztosító dalgyűjteményt próbálom meg bemutatni… Bár, mint az a fentiekből kiderült, elég nehéz kettéválasztani mozit és a hozzá összeválogatott dalokat, most mégis megpróbálkozom vele.

A ’92-es évben, mikor ez a lemez megjelent, a rajta szereplő előadók szinte kivétel nélkül a seattlei grunge mozgalomból kinőtt sztárok voltak… tehát ha úgy tetszik, ez a lemez túlmutat önmagán. Így, több mint húsz évvel a megjelenés után mondhatjuk, hogy egy korszak, egy város, egy mozgalom összefoglaló kiadványa, egyfajta Best Of… bár egyetlen dolgot hiányoltam és hiányolok erről az egyébként páratlan anyagról: a Nirvanát, akik valamilyen számomra ismeretlen okból egyetlen hanggal sem képviseltetik magukat…

Itt van viszont kezdésnek az Alice In Chains Would? című száma, amely itt jelent meg először, nem sokkal később pedig a zenekar legsikeresebb lemeze, a Dirt nyitányaként is szolgált. Azt talán kevesen tudják, hogy a nótát a seattlei zenei élet egyik korai ikonjának, Andy Woodnak a halála ihlette és nem ez volt az egyetlen dal a Facérok filmzenéjén, amivel a fiatalon elhunyt zenésznek emléket állítottak: a hatodik track Wood zenekarának, a Mother Love Bone –nak a monumentális balladája, a Chloe Dancer/Crown of Thorns, amelyet úgy is emlegetnek sokszor, mint a grunge Stairway to Heaven-jét.

A kor másik meghatározó zenekara, a Pearl Jam két, a Ten album előtti hőskorszakból származó számot (Breath és State Of Love And Trust) szállított az albumra.

Ezek után egyértelmű a Soundgarden szereplése az anyagon, de a Birth Ritual című klasszikus mellett még Chris Cornell, a zenekar énekese egy akusztikus balladát (Seasons) összehozott szólóban erre a lemezre.

Persze a korszak mainstream sztárjai mellett helyet kaptak a műfaj keresztapjai, a Mudhoney és a Screaming Trees , és szinte természetes módon a nem seattle-i grungerek, a Smashing Pumpkins tagjai is (Sweet home Chicago:D)

Ha már Seattle-ről van szó nem maradhatott le egy ilyen válogatásról a város büszkesége, a világ legnagyobb gitárhőse, Jimi Hendrix sem-bár ő ugye nem grunge előadó, de a város-sőt, az egész világ-zenészeinek örök inspirációs forrás és példakép az ő személye.

Ha már a ’60-as, ’70es éveknél tartunk, akkor-a seattle-i egyeduralmat kissé megtörve- itt a válogatáson egy Led Zeppelin feldolgozás a kanadai The Lovemongers interpretálásában, és egy bizonyos Paul Westerberg nevű fiatalember pedig két bájos hangulatú neo-hippi dalocskával tette teljessé a válogatást.

Kordokumentum kedvelőknek, zenebarátoknak, filmdroidoknak kötelezően ajánlott anyag…

Tizedik alkalommal rendez Magyarország uszonyos-, és búvárúszó Világkupa fordulót, amelynek e hét végén, az egri Bitskey Aladár Sportuszoda ad otthont.

A rangos nemzetközi viadalra 21 ország közel 400 versenyzője adta le nevezését, köztük a Debreceni Búvárklub kiválóságai is.

A Világkupákon évről-évre jól szereplő debreceniek között természetesen ott lesz a Világ-, és Európa Bajnok Senánszky Petra és Kosina Gergő, az utánpótlás válogatott Szűcs Rebeka és Szabó Anita, de tehetséges újoncokat is avatnak majd a rendkívül erősnek ígérkező nemzetközi mezőnyben.

 Az érmekért elsősorban felelős Senánszky Petra izgatottan várja az idei első komoly megmérettetést:

„Nagyon örülök, hogy ilyen népes és erős mezőny lesz, kiváló erőfelmérőnek ígérkezik. Keményen dolgoztunk az elmúlt hetekben, több újdonságot is beépítettünk az edzésprogramba, izgatottan várom, hogy mire leszek képes. Igaz csak néhány nap könnyítést kaptunk, de mindannyian a legjobb időeredményeinkért utazunk Egerbe!” – vázolta terveit az 50 és a 100 méteres uszonyos gyorsúszásban jelenleg is világcsúcstartó sellőlány.

A verseny szombaton és vasárnap, délelőtti és délutáni versenyprogramokkal kerül megrendezésre, a Magyar Búvár Szakszövetség által.  

A nagy grunge túlélő, a Pearl Jam mindig híres volt arról, hogy hekkeli a médiát, mégis ugyanolyan sikeresek, mint 24 évvel ezelőtti indulásuk idején. A húsz éves, szép kerek évforduló minden zenekar esetében megérdemli a figyelmet, a kedvenc antimédia csapatunk pedig úgy döntött, hogy saját sztorijukat bemutató dokumentumfilm formájában kedveskedik a rajongóknak eme jeles alkalomból. Így készült el a 2011-ben megjelent memoár, a PJ20. És ki lehetett alkalmasabb ennek az ötletnek a kivitelezésére, mint a zenéhez való elkötelezettségét már számtalanszor bizonyított rockzsurnalisztából lett filmrendező, a zenekar régi haverja, Cameron Crowe?

A csapat két évtizedet megörökítő film stílszerűen a Twenty címet kapta, és egy rövid, archív backstage jelenettel indít: Eddie Vedder itt is hatásvadász és polgárpukkasztó, mint maga a zenekar, amelynek élén két évtizede áll. De honnan is indult a legnagyobb amerikai együttesként aposztrofált csapat, a legendás seattle-i négyes egyik alappillére?

Elvis Presley, Audrey Hepburn és más ’50-es és ’60-as évekbeli, boldog békeidőket idéző filmek bevágásait látjuk… az amerikai álom képei ezek… majd egy hirtelen vágással arcunkba kapjuk a kor kiábrándító valóságát: egy koncertterem, és egy felzaklatóan visító torzított gitár hangja… megjelenik a felirat: 1989, Seattle. Crowe nem csak forgatókönyv írója és rendezője, hanem néha narrátora is a filmnek: ez egyrészt nagyon hitelessé teszi őt, másrészt már az első mondatnál megértjük, hogy miért ő volt a legmegfelelőbb ember a forgatás lebonyolítására:

„Mikor a ’80-as évek közepén zenei újságíróként Seattle-be érkeztem, és megismerkedtem az ottani zenekarokkal, egy teljesen új világban találtam magam…„

Pár mondatban összefoglalja a korhangulatot és az akkori klubszcéna sajátosságait, úgy ahogyan ő látta külső szemlélőként – és ezzel nagyon jól megágyaz a soron következő két órás rock dokumentumfilmnek, ami nem csak egy legendás zenekar, hanem ezzel együtt a ’90-es években taroló grunge mozgalomról valaha készült egyik legjobb alkotás is egyben. Mivel ez egy filmajánló, nem árt rögtön az elején leszögezni az ilyesmit…

A Pearl Jam legendárium ismert része, hogy a zenekar megalakulása a tagok korábbi zenekarának, a Mother Love Bone-nak a tragédiájával kezdődött, mikor is Andy Wood, a csapat énekese az első lemez megjelenésekor drogtúladagolásban meghalt. A kényszerűségből megrekedt banda válaszút elé kerül: hogyan tovább? A megfelelő frontember keresése nem megy egyszerűen, így az átmeneti időszakban a tagok a kor másik meghatározó zenekarának, a Soundgarden énekes Chris Cornell-nek  a közreműködésével egy Andy Wood emléklemezt írnak, Temple of the Dog néven. A tagok visszaemlékeznek az akkori történésekre. 

A film elején közel fél órát szánnak a ’80-as évek seattle-i zenei világának, és az elődzenekaroknak tekinthető Green River és főleg a Mother Love Bone, valamint Andy Wood munkásságának bemutatására. Stone Gossard és Jeff Ament, valamint a jó barát, Chris Cornell beszél a hőskorszakról. Érdekes, hogy a Soundgarden torok egyébként szinte végig jelen van a filmben, egyetlen kortárs zenésztársként mindig érdekes háttér információkat fűz hozzá a Pearl Jam tagjainak mondandójához. Roppant szimpatikus, hogy a zenekar saját születésének előzményeit alaposan kivesézi, és halott zenésztársuk emlékét ezúton is felelevenítik – egyrészt azért mert így egy mindennél hitelesebb és alaposabb képet kapunk az adott zenei korszakról, másrészt nagyon szép emberi gesztus. Harmadrészt indokolt is, hiszen a Pearl Jam-nek magának ezen kívül alig van előzménye – hisz ne feledjük, a csapat még csak alig egy hónapja létezett ezen a néven, mikor a Epic Records egy tíz lemezre szóló, sok millió dolláros szerződést írt alá velük…

A hosszúra nyúlt, kissé szomorkás hangulatú bevezető után szinte észrevétlenül tempót vált a film, és rátér a világszinten óriásit robbanó első lemez, a Ten váratlan sikerére és a jelenséget övező hisztériára. A rendező nagyon jó érzékkel adagolt képekben pörgeti fel a cselekményt, ezzel kiválóan ragadja meg azt az érzetet, hogy mit érezhettek az akkor már több mint két éve vegetáló zenészek, mikor szinte az egyik pillanatról a másikra világsztárok lettek. Korabeli koncertfelvételeken elevenítik fel a napi szintűvé vált turnézás élményeit, így aki nem ismeri a Pearl Jam-et, az is hamar ízelítőt kap abból, hogy mitől is lett ez a zenekar pillanatok alatt az, ami. A csapat jól megírt dalaival egy generáció szócsövévé vált, de a siker receptje nem csak ebben rejlett: ezeket a dalokat elő is kellett adni, és Eddie Vedder vezetésével a PJ olyan fesztelen színpadi show-kat csinált, amit akkoriban – sőt azóta sem tudott senki űberelni. Az itt felhasznált képsorokból az 1992-es Pink Pop felvételei a legbeszédesebbek, mikor a frontember a színpad felfüggesztéseire, oszlopaira, állványaira felmászva adja elő a rockhimnuszokat, közben megállás nélkül megy a stage diving. Iggy Pop és a Ramones ’90-es évekbeli változata, színtiszta rock and roll, sallang és háttérdíszlet nélkül…

Mivel Crowe és a zenekar egyaránt híres humoráról, ezért a mondandót alátámasztó felvételek mellett előkerültek ritkaságok is, úgymond gag- esítve ezzel a filmet. Az egyik legjobb ilyen elkapott pillanat egy szintén 1992-es, Hamburgban készült koncertjelenet, amelyben az épp szülinapját ünneplő Jeff Ament basszer a buli közben játszva az arcába kapja a szülinapi tortát. Persze a show nem áll meg, a zenészek, élükön Jeff-el, aki tejszínhabtól és röhögéstől fuldokolva, de rendületlenül nyomja tovább a muzsikálást… Az ilyen és ehhez hasonló ritka felvételek nagyban hozzájárulnak egyébként ahhoz, hogy a film a hagyományos dokumentumfilmektől eltérően nem csak humorossá, hanem ember közelibbé is tegye a zenekart…

A folytatás témája a sors fintora: egy vidéki garázszenekar, amely semmi mást nem akar csak a dühét és a frusztrációját elmondani, annyira betalál a mondandójával a közönségnek, hogy a mainstream részévé válik. 50 perc környékén épp ezt a jelenséget örökíti meg a rendező, megint csak a rá jellemző humorral: 1993-as amerikai Szerencsekerék verzióban jól öltözött középkorú úr a Pearl Jam nevének kitalálásával nyer hatalmas összeget, Adam Sandler pedig kezdő komikusként épp Vedder énekstílusát karikírozza ki egy TV Show-ban. Ezeket nézve jól szórakozik az ember, de kétségtelen, hogy ha a jelenség mögé nézünk, akkor láthatjuk, hogy itt már komoly médiafelhajtás kíséri a csapatot.

Természetesen a Facérok című – szintén Cameron Crowe által jegyzett –  film is megemlítésre kerül, amelynek sikeréhez  a zenekar nem csak a zenéjével járult hozzá, hanem azzal is, hogy a tagok a főszereplő Matt Dillon zenész haverjait is eljátszották az egyik epizódjelenetben, öregbítve ezzel hírnevüket. A továbbiakban láthatjuk, hogy a második lemez, a Vs. a megjelenést követő napokban 1 millió példányban fogy el, és a média fősodrában való jelenlét egyre fokozódik – a zenekar tagjainak mindenféle ellenérzésének dacára. A helyzet rosszabbodik, hiszen nem sokkal később a világ első számú grunge ikonja, Kurt Cobain öngyilkos lesz, és ezzel nem csak ő, hanem a divathullám többi zenekara is – így a PJ is – minden eddiginél nagyobb nyilvánosságot kap.

Cobain halálával a kor első számú zenekara, az általa vezetett Nirvana értelemszerűen feloszlik, és a kétes címet akaratán kívül a Pearl Jam örökli, ezzel még tovább fokozódik a médianyomás. Néhány nyilatkozatot, és kellemesen idegesítő és kifejező montázst láthatunk ezzel kapcsolatban. A grunge, és az ezzel együtt felemelkedő Pearl Jam története értelmezhetetlen a kortárs Kurt Cobain és a Nirvana nélkül, és ezzel mind a rendező, mind a szereplők tisztában voltak, nem voltak hát restek pár percet szánni arra, hogy koncertfelvételekkel és néhány visszaemlékező nyilatkozattal megemlékezzenek a ’90-es évek korán elhunyt, legnagyobb ikonjáról. Ez egyrészt újabb rokonszenves kegyeleti gesztus, másrészt a szomorkás téma feldobása és boncolgatása újra lelassítja kicsit a filmet, ami a pörgős rész után jó időben jön. Persze a forgatókönyvet az élet írta, de ez újabb bizonyítéka annak, hogy Crowe milyen jó érzékkel ragad meg egyes hangulatokat: újabb piros pont neki. A borongós hangulat után megint vidám percek következnek: a zenekar koncerteket ad a nagy példaképnek számító Neil Young-gal, majd az a megtiszteltetés éri őket, hogy ők iktatják be az öreg cowboy-t a Rock And Roll Hall Of Fame tagjai közé. És bár itt már túl vagyunk a mozi felén, még mindig csak 1995-ben járunk.

A csapat tagjai ebben a korszakban köztudottan nagy fába vágják a fejszéjüket, és a zene tiszteletét és szeretetét nem csak dalokban fejezték ki: nekimentek a Ticketmaster nevű koncertszervező cégnek, azzal az indokkal, hogy túl drágán árulják a jegyeket, és így sok rajongó nem tudja megfizetni azokat.  Ez kétségtelenül szimpatikus, de egyben merész húzás volt, mivel az említett cég akkoriban gyakorlatilag monopolhelyzetben volt a jegyárusítás piacán. Az ezzel kapcsolatos jogi huzavona évekig tartott, és nagy médianyilvánosságot kapott. Ez idő alatt a csapat – hogy saját magához hű maradjon –  nem vállalt olyan helyszínen koncertet, amely a Ticketmaster-rel állt szerződésben. Ezzel gyakorlatilag minimálisra szűkítették tengerentúli koncertjeik lehetőségét. Ezt kompenzálandó, alternatív helyszíneken lezajlik a Ticketmaster Boycott Tour, természetesen ebbe is betekintést nyerhetünk. A per sajnos elbukik, de részeredmények azért vannak. A legnagyobb ajándék pedig az erkölcsi győzelem: a Pearl Jam bizonyítja, hogy őket a zenében nem elsősorban a pénz motiválja, valamint azt is, hogy szupersztár státuszuk ellenére nem felejtették el, hogy honnan indultak… Az biztos, hogy ez az egyik titka annak, hogy miért népszerű a csapat két évtized után is.

Hirtelen a jelenben találjuk magunkat: egy jelenet, amelyben Stone Gossard beszél a zenekar dolgairól, majd kapjuk a csattanót: a pincében berendezett próbateremben keresgélve egyszer csak felkiált: “Nézd csak ott meg egy Grammy-díj…” – hát ennyit a Pearl Jam-féle hozzáállásról:D

A zenekar többi tagja is megszólaltatásra kerül, mindegyikük beszél magáról, a zenéről, a jelenről és a múltról. Ezeken a képsorokon a zenészek otthonukban, saját természetes közegükben szólalnak meg, így átjön a sokat emlegetett hitelesség és emberközeliség mindegyikőjüknél.

A Pearl Jam sztoriban nem volt sok tagcsere, az is mind a dobos poszton történt. Az összesen négy ütőst elfogyasztó csapat Charlie Chaplin némafilmes stílusában köszöni meg a korábbi ütősök munkáját, majd egy hirtelen váltással rátérnek történetük egyik legtragikusabb epizódjára: 2000-ben egy koppenhágai fesztiválon kilenc néző hal meg a nézőtéren a koncertjük alatt. A továbbiakban a máig működő zenekart látjuk, térben és időben ugrálva, de a végére összeáll a kép: továbbra is legfontosabb a zene, de előtérbe kerül a politikai és a közéleti szerepvállalás is: a Pearl Jam ott van minden segélykoncerten, és véleményt nyilvánít minden fórumon, ha az elesettekről, a társadalom perifériájára szorult emberekről van szól – a demokrata elnökjelölt kampányában épp úgy részt vesznek, mint a Free Tibet mozgalom rendezvényén. Az nem ritka, hogy egy zenekar ilyen mentalitással indul el, az viszont már igen, ha valaki, húsz éven keresztül, a sikerek ellenére, sztárallűröket mellőzve hű marad ehhez az ideához. A Pearl Jam tagjai a sokmilliós lemezeladások, a videoklipek, a teltházas koncertek ellenére meg tudtak maradni a nép fiainak, Cameron Crowe pedig kiváló érzékkel mutatja be filmjében, hogy elsősorban ezek az emberi értékek azok, amelyek életben tartják és ihletet adnak a csapatnak a mai napig. Nem mellékesen ez a világ egyik talán legjobban szerkesztett rock dokumentumfilmje…

A rockzene fejlődéséről, helyzetéről korábban már cikkeztünk. A fémzene a XXI. századra megszámlálhatatlan alműfajra és különböző stílusok keveredésére alapozódik, mégis körbehatárolható egy karakteres, besorolható irányvonal az utóbbi évtizedben: ez a metalcore, amely, ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor betonozós verse és dallamos refrén váltakozásából áll. Ez a disszonancia adja a műfaj sajátosságát, és számos, a stílusban alkotó zenekar (a Killswitch Engage-től a Parkway Drive-on át egy tonnányi zenekart tudnék felsorolni, de nem teszem)  szolgáltat a ilyesfajta metált a lakosság azon részének, akik ez igénylik.

A debreceni Pit Of Saron most megjelent lemeze, az Oblivion tökéletesen beilleszthető ebbe a nemzetközi rockzenei trendbe, olyannyira, hogy ha nem ismerném személyesen a srácokat, akkor első hallásra nem biztos, hogy megmondtam volna, hogy ez egy magyar zenekar. Az általuk prezentált színvonal simán eléri a tengerentúli rokon zenekarokét.

A fenti mondatok persze az én szerény véleményemet tükrözik, de a zene szubjektív, hogy valaki szereti e ezt a stílust vagy magát a Pit of Saront, az ízlés kérdése.

Sokkal érdekesebb az út, ahogy a zenekar eljutott oda, hogy ezt az anyagot le tudta tenni az asztalra.

Ha nagyon visszamegyünk az időben, akkor Hegyes Gergő, a csapat gitárosa még nem is Pit of Saron néven muzsikált egy bandában, ahol lerakta ennek a csapatnak az alapjait. Utána következett a megalakulás, tagcsere, próba, demo, megint tagcsere örök körforgása, amelybe nagyon sok zenekar bele szokott bukni. De Gergő végül megtalálta azt a csapatot, akire tud építeni,a Pit Of Saron mára  lépésről lépésre halad felfelé  a zenekari szamárlétrán, úgy, hogy hamarosan nemcsak a város, hanem az ország zenei életében is jegyezni fogják őket.

És azt gondolom, hogy nagyon sok kreatív zenész és jó zenekar rendelkezik jó dalokkal, de a sok esetben nem –vagy csak korlátozott módon- jut el a nagyközönséghez, mert épp az a kitartás hiányzik belőlük, ami a Pit Of Saronban megvan.

Így, ha esetleg zeneileg nem is kenyere az ilyesfajta muzsika, akkor tartsa észben a csapattal kapcsolatbana „respect faktort”.

Akinek meg adja a téma, az hallgasson egy kis jófajta lakossági metált egyenesen a veremből ITT.

Ha pedig megygőzőek voltak a hallottak, akkor el lehet látogatni a lemezbemutató koncetre is a debreceni Dharma Klubba. 

Az utóbbi időben a blog hasábjain előtérbe került a ’90-es évek uralkodó rock műfaja, a grunge. És ha már annyit foglalkoztunk a témával, hogy az már kis jóindulattal cikksorozatnak is tekinthető, akkor az eddigi írások egyfajta összegzéseképpen érdemes a műfaj gyökereit összefoglaló írással feltenni a pontot az i-re, mert mint minden zenetörténeti eseménynek – vagy, ha úgy tetszik robbanásnak – van előzménye az undergroundban, és nem volt ez másképp a grunge esetében sem. Azt gondolom, senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy magába forduló, rendezetlen családi háttérrel bíró fiúcska elkezd punk előadók dalait hallva saját nótákat fabrikálni, és ezt a kiadók hirtelen felfedezve kitalálják a spanyolviaszt, nyilvánvaló, hogy sokkal többről van itt szó…

Bár a Nirvana dalaiban egyértelműen ott volt a Sex Pistols és a Stooges hatása, a Pearl Jam esetében pedig sokan emlegetik Bruce Springsteen nevét, és a zenekar saját bevallása szerint is nagy tisztelettel adózik a Ramones emléke előtt, ezek mégiscsak másodlagos tényezők. Mint minden, föld alól feltört zenei mozgalomnak, a grungenak is helyi szinten, mára elfeledett zenészek és bandák jelentették az igazi táptalajt. Seattle a maga esős, ködös, kissé depresszív hangulatával, a magára jellemző társadalmi sajátosságokkal megfelelő alapokat biztosított ahhoz, hogy egy, a napfényes Kalifornia érzetétől befolyásolt zenei és kulturális miliővel szemben állva egy merőben más szubkultúrát szüljön meg. Az pedig, hogy egy felnövekvő, csalódott generáció tagjai világszerte inkább ezt választották az akkora már önmaga paródiájaként, kopottasan tündöklő, semmitmondóvá váló glam rock helyett, már csak hab volt a tortán…

A Nirvana, Pearl Jam, Soundgarden, Alice In Chains alkotta legendás seattlei négyes munkásságát szerintem nem kell bemutatni egyetlen rockrajongónak sem, ezért térjünk át egy másik, kevésbé ismert legendás négyesre, az általam „a grunge keresztapjainak” titulált zenekarok témájára.

Screaming Trees: A csapat tipikus gimnáziumi zenekarként, a Washington államban található Ellensburg nevű kisvárosban, Seattle-től alig 100 mérföldre alakul meg 1985-ben. Muzsikájukban a hatvanas évek pszichedelikus rockzenéje, a hetvenes évek punkja, és az akkoriban divatos nehézfém hatás elegyedik sajátosan. Ez a garázs stílusban előadott műfajvegyítés teljesen új hangzást szül, és bár ekkor ezt még sem a srácok, sem a későbbi zenésztársak nem tudják, pár év múlva ez lesz a grunge egyik sajátos stílusjegye.

Egy évvel az alakulás után elkészül az első lemez – a címe Clairvoyance -, és a Screeming Trees a pezsgő klubélettel kecsegtető Seattle felé veszi az irányt, ahol egyrészt sikeressé válnak, másrészt kapcsolatot építenek az ottani zenészekkel: olyan későbbi világsztárokkal muzsikálnak együtt, mint a Soundgarden, az Alice In Chains, vagy… ugye nem kell a sort folytatnom? :D

A csapat legtermékenyebb korszaka ez az időszak, évente jelentetnek meg újabb és újabb lemezeket, melyeket kis helyi underground kiadók gondoznak. (Even If And Especially When 1987, Invisible Lantern 1988, Buzz Factory 1989)

A Nirvana 1990-es berobbanása után a seattlei zenekarok többségéhez hasonlóan a Screaming Trees is komoly lemezszerződést kap, és bár sosem érnek el olyan mértékű sikert, mint kortársaik és barátaik, azért másodvonalbeli zenekarként egész szépen elboldogulnak a grunge divattá válásának idején… Az igazi sikerkorszak első lemeze az 1991-es, a legtöbbek által ismert Uncle Anesthesia, melynek érdekessége, hogy a Soundgarden énekes Chriss Cornell produceri segédletével készült. A kreativitási áradat azonban még ekkor sem ért véget: folyamatos turnézás mellett – vagyis inkább közben – elkészül és megjelenik az Sweet Oblivion című anyag. 1992-t írunk ekkor. Még ugyanebben az évben a srácok szerepelnek a korszak kultikus filmjének, a már nálunk is emlegetett Facéroknak a soundtrackjén egy számmal, amelynek címe Nearly Lost You. Ezután viszont hirtelen eltűnnek, és legközelebb akkor irányul rájuk a figyelem, mikor 1994-ben Mark Lanegan, a banda énekese a kor két ikonjának, az Alice In Chains énekes Layne Staley-nek és a Pearl Jam gitáros Mike McCready-nek side projektjében, a Mad Season-ben tűnik fel. Az alkalmi zenekar létrejöttének apropója az volt, hogy mindhárman együtt voltak drogelvonón – így megvan a magyarázat a hirtelen eltűnésre is…

Maga a Sreeming Trees azonban még ezután is hosszú ideig inaktív, és már a grunge kifulladásának első jelei mutatkoznak, mikor 1996-ban jelentetnek meg új anyagot Dust címmel. A siker mérsékelt, ekkor már senki nem kíváncsi a négy ellensburgi srácra, akik akaratukon és tudtukon kívül a vidéki garázszenekarként kikísérletezett hangzásukkal és dalaikkal oly sokat tettek hozzá a későbbi mindent felülmúló sikerekhez. A zenekar egyébként egyre kisebb intenzitással, de 2000-ig létezett, hivatalos feloszlásukat akkor jelentették be.

Green River: ez a banda 1984 és ’88 közt volt aktív, életre hívója a későbbi Mudhoney énekes Mark Arm – tehát a Screaming Trees-hez hasonlóan ők is másodvonalbelinek tekinthetőek, de mindenképp kultikus és meghatározó szerepet töltöttek be a műfaj életében. A zenekar basszusgitárosa egy bizonyos Jeff Ament (Pearl Jam) volt, aki az alakulást követően nem sokkal Steve Turner gitáros mellé egy másik bárdistát, bizonyos Stone Gossard (szintén Pearl Jam)-ot is meginvitált a zenekarba. Így már bizonyosan mindenkinél összeáll a kép, hogy mi az összefüggés a Green River és a grunge közt, és ezért van az, hogy a rajongók előszeretettel titulálják a műfaj egyik korai meghatározójának a csapatot.

Bár ilyen előzmények ismeretében ez a zenekar egyértelműen a Pearl Jam egyenes ági felmenőjének tekinthető, műfaját tekintve inkább egyfajta pszichedelikus, blues felhangokkal tarkított punk muzsika volt, amit játszottak. A banda nevét, korabeli borítóját és persze a hátrahagyott egyetlen, 1988-ban megjelent Rehab Doll lemez dalait tanulmányozva megengedem magamnak azt a feltételezést, hogy esetükben komoly meghatározó tényező lehetett a marihuanaés más tudatmódosító szerek használata. Ez persze semmit nem von le a dalok értékéből, de az biztos, hogy a hangzáshoz és a mondanivalóhoz sokat hozzátettek a drog nyújtotta élmények.

 A Green River egyfajta underground, nyers hangzású pszichedelikus rockzene, amelyből, egy sajátos nihilisztikus életszemlélet – később ugyebár ez a szellemiség szintén a grunge egyik sajátossága lett – mellett az is kiviláglott, hogy ezek a tinédzserkorból épp csak kilépő srácok a kor ismert rockzenészeit megszégyenítő kreativitással és zenei felkészültséggel bírnak, nem véletlen, hogy későbbiekben, más bandák tagjaiként világsztárokká avanzsáltak.

A Green River 1988-as feloszlását követően Jeff Ament és Stone Gossard új csapatot alapít, melynek énekese egy bizonyos Andy Wood lesz. A csapat a Mother Love Bone nevet kapja a keresztségben, és bár alig két évig léteztek, ők voltak azok, akik igazából lerakták a később grunge néven ismert műfaj alapjait. Andy Wood hirtelen bekövetkezett tragikus halála után, egy bizonyos Eddie Vedder nevű srác vezetésével pedig a Mother Love Bone Pearl Jam néven folytatja pályafutását…

Az M.L.B. tehát a grunge igazi keresztapja, egyetlen lemezükről és rövid pályafutásuk bemutatásának nemrég egy teljes cikket szenteltünk, amely ITT olvasható…

Térjünk rá inkább a Green River másik utódzenekarának, a Mudhoney történetének taglalására: A feloszlás után nem csak Jeff és Stone, hanem Mark Arm énekes és Steve Turner gitáros is új csapat szervezésébe fog. Guy Maddison basszer és Dan Peters dobos csatlakozásával teljessé válik a felállás, és Mudhoney néven el is kezdenek koncertezni a seattle-i klubokban.

Zenéjük erősen punkos hatásokat mutat, a Ramones és a Dead Kennedys mellett nagy elődnek tekintik Henry Rollins-t. Egyfajta értelmiségi dühöngés az, amit művelnek, hiszen a zenei primitivizmus mögé nézve láthatjuk, hogy komoly társadalomkritikákat fogalmaznak meg szövegeikben. De ami a leglényegesebb: akár a dalokat, akár a színpadi megjelenést vesszük górcső alá, akaratlanul beugrik "egy srác, akit már te is láttál, és tudtad jól, hogy utálja magát…"

Ezen a négy bandán kívül természetesen a ’80-as évek seattle-i undergroundjában még számos zenekar alakult és alkotott, de közülük talán a már említett Andy Wood első zenekara a Malfunkshun az, ami említésre méltó. Ez a csapat a ’80-as évek elején abszolút glam rock-os hatásokkal operált, nyoma sem volt még a sajátos hangzásnak vagy mondanivalónak. Pusztán kultúrtörténeti érdekességként meg lehet jegyezni, hogy a korán elhunyt énekes mellett megfordult itt a Nirvana alapító felállásának dobosa, Dale Crover, és a későbbi Soundgarden basszer Ben Sheperd is.

A Skin Yard, úttörő zenekarként aposztrofált banda szintén érdemel egy két szót . Bár 1985-től 1992-ig voltak aktívak, és hat lemezt meg is jelentettek, mégsem sikerült világhírnévre szert tenniük-megmaradtak underground, kultikus státuszú bandának.

A Melvins nevű, 1983-ban alakult, egyébként mai napig aktív zenekart pedig szinte minden forrás elődnek aposztrofálja, de ezt az alternatív, sludge- doom hatásokkal operáló rockot játszó csapatot hallgatva nekem semmi nem ugrott be ami ezt indokolná…

A grunge, mint műfaj talán az egyik legrövidebb ideig tündöklő mozgalom volt a rock történelmében, viszont a képviselői meghatározták és újraformálták az egész műfajt a ’90-es évek elején. Manapság egy Nickelback, Black Stone Cherry vagy Saliva számot hallva senki nem kérdezi meg, hogy ezek a mai zenekarok honnan kapták kezdeti inspirációjukat – hisz a blues, a hard rock, a glam mellett már a grunge is ott van a zenékben, mint egy letűnt, de meghatározó és nyomot hagyó zenei stílus.

A Zen Bu Kan Kempo egy japán gyökerekkel bíró, de magyar fejlesztésű harcművészeti ág, amelynek megalapítása Dr. Harnos Imre nevéhez fűződik.

A stílus egyik legfiatalabb mestere, a 3. Danos Szűcs Gergő pár hónapja Londonban él.Itthon kempo versenyzőként, majd ketrecharcosként is szép eredményeket ért el, de egy idő után új kihívásokat keresett.

Jövő hét hétfőtől elindítja a Zen Bu Kan Kempo oktatását Londonban, e mellett pedig nem tett le arról az álmáról sem, hogy a UFC bajnoka lesz. Terveiről, eddigi tapasztalásairól kérdeztem.

Mi sarkallt arra, hogy külföldön próbálj szerencsét?

Régóta megfogalmazódott bennem, hogy Én nem egy átlagos életet akarok élni. Hasonlíthatom magam akár Achilleus-hoz is, eldöntöttem, hogy maradandót hagyok magam után. Két fő célom van: az egyik a Zen Bu Kan Kempo hatáskörét kiszélesíteni, a másik hogy UFC bajnok akarok lenni. Direkt az akarom szót használtam, mert ez nem csak egy kószagondolat. Én ezt meg fogom csinálni…

Kintléted alatt megfordultál pár klubban (BJJ, MMA, stb.): mi az, amiben más az ottani bunyós légkör?

Ahogy mondod voltam pár klubba mire megtaláltam azt, ami igazán bejött nekem. (Diesel Gym) Voltam olyan teremben, ami egy vasúti sín alatt volt. Büdös volt, és rendetlen volt minden. Nem sokszor voltam ott. A mostani termet veszem példa gyanánt: nem sokban más. Ami nagyon tetszik, hogy van külön ketrec és ring felállítva. Bár ez Magyarországon is egyre több helyen van így. Nem mondanám azt hogy látszik a gazdagság az ilyen helyeken. Tipikus edzőterem, ahova az ember nem szépülni megy, hanem edzeni és „csúnyulni”.  Az edzések sem különböznek sokban, otthon is tanultam és részt vettem nem egy fajta mester, edző edzésén. Számomra (saját tapasztalataim tudom felhasználni) nem tudnak sok újat mutatni. Így nagy tiszteletem is van a klubba ahova edzésre járok. Az egyik edző megkért, hogy segítsem a felkészülését.

Jövő héttől elindítod Londonban a ZBK Kempo edzéseket, ezzel pedig nem csak az egyik régi személyes álmod teljesül, hanem az egész hazai kempos társadalomnak egy nagy lépés lesz a nemzetközi színtérre. Te miért tartottad fontosnak, hogy ezt a japán alapokon nyugvó, de magyar fejlesztésű harcművészetet külföldön is megismertesd az emberekkel?

Még számomra is furcsa ezt hallani, hogy jövő héten már edzést tartok itt Londonban. Sűrű napok lesznek, mert minden egyes edzéstartás után megyek tovább és Én edzek a Diesel Gym-ben.
Miért tartom fontosnak? Első sorban magam miatt. Megmagyarázom. Rengeteg dolgot kaptam a ZBK Kempotól, mindig ott volt nekem amikor kellett. Az egész életem a Zen Bu Kan Kempo köré épül, épült. Eddig Ő adott nekem, most Én adok neki. Ezzel meg is magyaráztam a második okot is amiért Én ezt csinálni akarom. Nem árulok el nagy titkot, sokan tudják már, de egy év múlva vagy más fél év múlva megyek tovább Amerikába ahol ugyan csak újabb számos Professional Kempo Academy nyílik majd.

Az előbb már említettük, hogy az elmúlt hónapokban lett rálátásod a külföldi bunyós társadalomra. A helyi viszonyokat megismerve mit gondolsz, miben lesz más a ZBK Kempo, mint harcművészeti ág a többihez képest?

Nézd. Londonról tudni kell, hogy itt mindenki pénzt akar csinálni. Mindenki. A nagy pénz a küzdősportot tekintve most az MMA-ban van. Így mindenki ezt erőlteti. Viszont amiben a ZBK Kempo több tud lenni az MMA-tól, az az hogy megtanul az ember célorientált lenni, megtanulja megvédeni magát, fegyelmet tanul az egész életre (ez nem csak a gyerekeknek fontos). Én ezt az egészet kiakarom bővíteni, iskolákat akarok megcélozni, azzal a céllal, hogy a gyerekeket az életre nevelem/neveljük. Ami nekik is és nekem is hasznos. Ők kapnak aranyos, céltudatos gyerekeket én meg a tőkét a következő Akadémiához.

Hol látod a ZBK Kempo helyét a Nyugat-Európai viszonyok közt?

Ez egy jó kérdés. Eléggé az elején vagyok ehhez a kérdéshez, mégis ha megakarom válaszolni, akkor azt mondom – persze egy kis elfogultság is beszél belőlem – a Mi mestereink tudnak nyitni a jövő újdonságai felé és ezáltal úgy alakítani az edzésmódszereket, hogy a jövő gyermekeinek is megfeleljen, közben figyelve arra, hogy a ZBK Kempo szellemisége megmaradjon.

A kempóra, mint versenysportra vagy inkább a tradicionális vonalra lesz igény szerinted?

Mindkettőt megcélzom. Több embert érek így el… lesznek olyanok, akik a szépségért akarják majd csinálni, és lesznek olyanok, akik a keménységért. Nekem a feladatom lesz kiszűrni a két típust és két külön csoportba tenni őket.

Híresen konok vagy, ha céljaid eléréséről van szó. Egyik álmod ugye a londoni ZBKK oktatás beindítása volt, a másik pedig, hogy a ketrecharc területén profi versenyzővé válj. Ez az utóbbi célkitűzésed, hogy halad?

Nem értem miért mondod.... Én, ha valamit akarok, akkor azt elérem. Tényleg nincs lehetetlen, csak akarni kell. „Megtervezni, hinni benne, véghez vinni…”
A klub szervezése mellett edzésekre is jártam. Nehéz, mert sokat kell dolgoznom is hogy a klubot és magamat is támogassam, de valamit valamiért. Amikor módom van rá, már pedig találok, rá akkor edzek. Hétfőnként általában szabad vagyok. Így minden hétfőn két edzésen veszek részt a Dieselben. Egy MMA, egy BJJ. Ezek mellett majdnem minden nap járok kondi terembe, és futni. Ahogy elindul az edzéstartás, még többet tudok edzeni, és amikor ez a pillanat eljön, akkor fogok igazán boldog lenni. Nekem tényleg ez az életem. Mindig, mindenhol ez tölti ki a gondolataim…

Szép zárszó, köszönöm az interjút, és sok sikert a céljaid elérésében!

Kiss UtolsóCsillagharcos Ákos

A csapat dobosa/dalszerzője, Tarcsai Ádám válaszolt (főleg) a kérdésekre. Így már a cím is megtévesztő és hatásvadász. Hát még a  többi, olvassátok:

A Karai Anna produkció nem rég indult el, de roppant sikeresnek ígérkezik? Mi a titok?

Azt kell mondanunk, hogy tényleg jól halad a zenekar, ennek nagyon örülünk! Szerintem sok összetevője van a dolgoknak. Nekünk ez lett az életünk.. Álmos, Anna és én folyamatosan ezzel foglalkozunk, nincs most ennél fontosabb. Kellett a szerencse, hogy így összesodorjon minket az élet, és hogy ennyire passzoljunk emberileg és zeneileg. Nagyon sok áldozatot kíván, hogy ilyen ütemben haladjunk, de mi szívesen meg is hozzuk ezeket az áldozatokat, mert imádjuk!! A másik pedig, hogy egyre több embernek tetszik.. a nagyobb nehézség hogy a zenénk, és a hírünk  eljusson sok emberhez.. majd olyan nyomot hagyni bennük, hogy el jöjjenek koncertre… koncerten már meg tudjuk fűzni őket!! Érzem, hogy ebben a produkcióban van energia!!!

-Egyszemélyes produkció ez, vagy inkább zenekar?

Ez egy zenekarcentrikus szólóprodukció.. :D  Mikor felkerestem Annát a The Voice után mindenképp az volt a tervem, hogy csináljuk meg a szólóprodukcióját, egyrészt mert a műsorban azért országos szinten ismert lett a neve, ha ezt egy zenekarnév mögé bújtattuk volna akkor nagyon sok plusz küzdelem lett volna a dologgal. A másik oka, hogy még nem nagyon volt ilyen az országban.. Modern alternatív rockzene szólóprodukció formában.. Viszont zenekar nélkül nem álja meg a helyét.. magyarul ezzel nem lehet haknizni menni… :D De Anna nem is szeretne… ő is ragaszkodik az élő dolgokhoz… imádom ezért!! J

Ádám, te korábban dobosként voltál ismert, azonban itt dalszerzőként is bemutatkozol. Ez az indíttatás honna jött és miylne az újszerű szerepkör számodra?

Én nem terveztem, hogy dalokat fogok Írni Annának.. Úgy indult, hogy én felkértem egy nagyon jó gitárost a legelején a produkcióba viszont ő azt gondolta, hogy Anna egy átlagos „TVs tehetségkutatóból” kikerült énekes nő, ezért olyan dalokat hozott, ami nagyon nem Anna stílusa volt.
Aztán őszintén megmondva picit be pánikozltam hogy „húú most mi lesz, honnan lesznek dalaink? „ Aztán gitárt fogtam, és írtam egy olyan dalt a saját stílusomban….  Elküldtem Annának, NAGYON tetszett neki… Egy picit sem akart változtatni rajta… ez így nagyon jó érzés volt.. és nagyon jó érzés hogy szakmabeliek, nem csak dobosként, hanem ezáltal dalszerzőként is elismernek..
Amit mindenképpen ki szeretnék emelni, hogy ez az első dal amit nem egyedül hangszereltem Annának, hanem Narday Álmos a gitárosunk is közreműködött. Hihetetlen,hogy ennyire kiegészítjük egymást.. tök jó meg tapasztalni, hogy tényleg vannak olyan emberek, akikkel ilyen szinten együtt tudsz zenélni… és nagyon érzem, hogy most megtaláltam őket..

Több híres neves ember is vendégszerepel nálatok különböző dalokban. Ezek tudatos döntések vagy mindig hoz lehetőségeket az élet, amit kihasználtok?

Köztudott, hogy kipécéztük magunknak az összes híres Kovács vezetéknevű énekest, és mindegyikőjükkel fogunk közös dalt készíteni...Igazából Anna egyik kedvenc zenekara volt gimiben a Fish! és gondoltunk egyet, hogy megkérdezzük az énekest, Kovács "Senior Hal" Krisztiánt, hátha benne lenne egy közös dalban. Mivel Magyarországon kevés olyan híres zenekar van, akik stílusban passzolnak hozzánk, reméltük, hogy igent mond. A közösködés annyira bejött, hogy tavaly tavasszal együtt turnézhattunk velünk, ami hatalmas megtiszteltetés volt. azóta is tartjuk a kapcsolatot és a kialakult barátságokat.

Éppúgy, mint Kovács Áronnal, aki a Voice utáni zenei életünkről készített velünk egy szuper interjút. Itt tudtuk meg, hogy ő is mennyire hasonlóan látja a zenészek életét és, hogy zenekarával hasonlóan küzdenek a pályán. Mivel ők is a pop-rock kategóriát erősítik, és nem mellesleg Áronnak szuper (érted…: D) hangja van, feldobtuk egy közös koncert gondolatát, amire nagyon lelkesen reagált Áron. Annyira, hogy végül egy közös dal is született, Szuperhős lettem címmel, ami a SUPERHERO turné első koncertjén debütált élőben! Közös koncerttel vártuk a Káosz Központ és a Karai Anna rajongókat az Alcatrazban… és nagyon sokan eljöttek, köszönjük mindenkinek!

Az új dal szuperhős koncepciója nagyon jó. Ez az ötlet honnan jött?

Minden turnénkat valamilyen téma köré szervezzük. Anna nagy hangsúlyt fektet a változatosságra és az érdekességre. Egyik este az autópályán tartottunk Pest felé, amikor éjszakába nyúló dugóba és lezárásokba ütközve az úton ragadtunk. Nagyon fáradtak voltunk már, és a tavaszi turné-style-on gondolkoztunk, amikor beugrott: képregények és szuperhősök. Annyira gyorsan jöttek a további gondolatok és ezer meg ezer lehetőség, amivel beépíthetjük a zenénkbe ezt a témát, hogy rögtön megvettük az ötletet. Ráadásul a zenekar minden tagja imádja a mozit, a jó filmeket és a szuperhősöket. Így Anna is könnyen megírta az új dal szövegét…