Idén tavasszal jelenik meg a kőbányai Burning Full Throttle második nagylemeze, ’Traveler’ címmel. Az előző, 2013-as ’No Man's Land’ után, újabb nyolc szám gördül ki a B.F.T. garázsából, ami az ismert aszfalt rágta hangzás mellett, tartogat más meglepetést is. Az élő lemezbemutató koncert, Április 4-én lesz a Rocktogonban, a Let The Cigar Die, Vendetta Inc. és a Witch Bone Garden társaságában.

Az elkészült album tematikáját, a következő idézettel lehet a legjobban megfogalmazni:

Részlet, ’A Névtelen utazó’ krónikájából.

„… Ez az 1967-es, hófehér El Camino, az ősrégi zarándokutat juttatja eszembe, ami a kelta időkben még a Tejutat szimbolizálta. De most ez a világos, stílustól robogó erőgép, teljesen más útra ösztönöz. A múltban ezeket visszafoghatatlan lóerőket még valószínűleg a lovas nemzetek leszármazottai vezették, ahol a plató tele Holdfény égette piával, az anyósülésen egy stoppos csajjal, aki az első szál cigi után, félmeztelenül, az ablakból lógva mutogatta a melleit az útszéli kopóknak. Sajnos ma már csak, egy lepukkant WC, fejjel betört, vérrel és rúzzsal összekent tükrére irkálva fejtegetjük, feszegetjük a Túloldal határait. A Könnyek folyóján túli Káosz viszont menthetetlenül közeledik, közepében a tátott szájú Sivatag Szörnnyel, ami elnyeli minden megteremtett tudásunkat. És bár feltűnik néha, egy meg nem értett, távolból érkező utazó, aki a segítségét kínálja nekünk, de látva a közönybe áztatott arcok áthatolhatatlan falát, inkább tovább áll, magánál tartva minden irányjelzőt, ami a szellemi béke felé vezetne minket.”

Az albumborítót és a számcímeket megtaláljátok a hajtás után!

Burning Full Throttle - ’Traveler’ 
1. El Camino
2. Harder, Faster, Stoner
3. Moonshine Runners
4. Big Boobs and Booze
5. River of Tears
6. Mirror (The Other Side)
7. Desert Monster
8. The Traveler

A Debreceni Búvárklub úgy tűnik, megállíthatatlan a siker útján. A csapat trénere, Kókai Dávid lett az idei Napló szavazáson az Év Edzője, Senánszky Petra (már megint) elnyerte az Év Legjobb Utánpótlás Női Sportolója díjat, és Kosina Gergő (felnőtt Világ- és Európa bajnok, junior Világ-, és 5-szörös Európa Bajnok, a 100 és 200 méteres uszonyos gyorsúszás, valamint a 200 méteres uszonyos felszíni úszás junior világcsúcstartó) is megnyerte az Év Legjobb Utánpótlás Férfi Sportolója Díját. Az örömteli esemény kapcsán kicsit kifaggattam, hogy milyen is egy debreceni világbajnok élete...

-Neked családi vonatkozásod van a búvárúszás kapcsán…

- Maga a Debreceni Búvárklub 1968-ban alakult, és az én nagypapám, Kosina Pál volt az egyik alapító. Akkoriban még máshogy nézett ki a búvárklub, de már volt uszonyos úszó szakosztály. Édesapám is uszonyos úszással kezdte, bár ő végül „sima úszó” lett. Nekem gyerekként nem nagyon volt ezek után kérdés, hogy melyik sportágat fogom választani. Annak idején elvittek az uszodába, és megkérdezték, hogy: úszás, vagy uszonyos úszás? Ez volt a választék:D. Nekem egyből az uszonyos úszás volt szimpatikus, hiszen az uszonnyal való úszás érdekesebb, gyorsabb és szerintem több erőt is kell benne kifejteni.

- Nem is próbálkoztál más sportágakkal sosem?

- De. A magasságom miatt jártam kosarazni egy ideig, de az valamiért nem jött be. Jártam korcsolyázni is, mert unokatestvéreim ezt űzték, egyikőjük még ma is jéghokizik egyébként. A teniszbe is belekóstoltam… valamelyikről azonban én mondtam le, valamelyikről pedig a szülők beszéltek le. 10 éves koromban már heti 5-6 úszóedzésem volt, az egyéb dolgokat e mellett csináltam, de nyilván ezt csak ideig óráig lehetett csinálni. De igazából nem fogott meg semmi más annyira, mint az uszonyos úszás.

- Kanyarodjunk vissza oda, hogy negáltál a medence szélén és kiválasztottad az uszonyos úszást. Ez mikor történt pontosan?

-  A tudatos döntés 2004-ben volt, de a vízhez azért már előtte is volt közöm…

-  Ahhoz, hogy te elérd azokat az eredményeket, amiket elértél, nyilván át kellett lépni egy választóvonalat, hogy a heti pár edzésből lett heti sok. A hobbisportból a versenysportba való átlépésre hogyan emlékszel?

- Én gyerekkoromban egy sikeresebb versenyző volt. 8 éves lehettem amikor megnyertem az első korosztályos országos bajnokságot és ez a lendület meg sem állt idáig .13 vagy 14 évesen hirtelen nőttem és erősödtem, és akkor is tudtam szép eredményeket elérni. 2011-ben Hajdúszoboszlón megnyertem a 200 m-es uszonyos gyors számot a juniorok között, úgy, hogy a mezőny átlagban két ével volt idősebb, mint én. Ez nagy lökést adott. 2011 az Európa bajnokságon 3. lettem 100 méteren, a 200 métert pedig megnyertem új világcsúccsal .  Ekkor már láttam, hogy fekszik nekem ez a sportág mert nem vagyok benne annyira béna:D. Ekkor eldöntöttem, hogy komolyabban és hosszabb távon csinálom.

- A versenysport az pontosan milyen elfoglaltságot jelent, mondjuk, hogy néz ki egy napod?

- A Fazekas Mihály Gimnázium tanulója vagyok. A tanárok többször megjegyezték, hogy látszik, hogy sportolok, mert az órákon néha elalszom:D.Felajánlották, hogy magántanuló legyek. Ez egy nagy előny. Hétfőntől péntekig reggel és este is úszom, e mellett pedig van még 2-3 szárazföldi edzés, e kondi vagy torna. 2011-tól spinningezek is.

-  A kortársaid, barátaid, barátnőd hogyan viszonyulnak hozzád?

-  Ez fogós kérdés… :D Az osztálytársaim jól reagálnak erre, segítőkészek. Bulizni persze sokkal ritkábban járok el, mint ők, de persze néha én i belecsapok a lecsóba…:D. Barátnő? Nem vagyok a hosszútáv híve, fogalmazzunk így…:D

- Tavaly átlépted a korosztályi határt, juniorból felnőtt versenyző lettél. Miben, más ebben a korosztályban versenyezni?

- Már junior korosztályonként, 2012-ben ellátogattam egy felnőtt versenye. Akkor nagy meglepetés ért. Komolyabbak az ellenfelek, kevesebb a bohóckodás, viszont sokkal többen vannak tehát minden szempontból nehezebb érmes helyezést elérni. Aki ott van, az nagy valószínűséggel csak ezzel foglalkoznak.

- Az idei év céljai?

- Érettségizek az idén, ez most a fő csapásirány, de persze edzek is,bár most „csak „ 8 edzésem van egy héten. Debrecenbe vagy Budapestre szeretnék mérnöki karra menni. Márciusban lesz két világkupa, az egyik itthon Egerben, a másik Barcelonában. Mindkettőn szeretnék elindulni és a 200 méteres uszonyos gyorsban meg akarom védeni az eddigi címeimet. 

- Sok sikert, köszi az interjút!

Juhos „Yoda” Nándor, több mint két évtizede oktatja a gitározni vágyó padavanokat (többek közt én is tanultam tőle.) Nemrég új Gitártanfolyamot indított, ebből az alkalomból készítettem vele egy villáminterjút.

Gitárosként és gitártanárként egyaránt ismert vagy. De kik voltak a te tanáraid és az inspirálóid?

Tanárok:

Klasszikus gitár: Bálint Ádám, Papp Sándor, Papp Edit, Adrowicz István. Jazz gitár: Tornóczky Ferenc, Horányi Sándor, Juhász Gábor (jazz tábor kurzus), László Attila (zenekari gyakorlat)

Köszönet a munkájukért! Megtiszteltetés volt tanulni tőlük.

Inspiráló gitárosok? Egy lexikonra való nevet fel tudnék sorolni, annyi jó gitáros van, közülük csak néhányat említve:

Magyarok közül: Tátrai Tibor, Alapi István, László Attila, Gadó Gábor, Mohai Tamás, Gyárfás István…

Külföldiek: Jimmy Page, Stevie Ray Vaughan, Ritchie Blackmore, Angus Young, Jimi Hendrix, Jeff Beck, Carlos Santana, John Scofield, Joe Pass…

A leginspirálóbb esemény: 2000-ben egy színpadon játszhattam Tátrai Tiborral egy Rocksuli koncerten. Óriási élmény volt a kedvenc, magyar gitárosommal, példaképemmel együtt zenélni! (azon a koncerten történetesen ott voltam, füstölt a színpad, egy felejthetetlen zenei élmény volt, nem csak Nándinak, hanem a jelen lévőknek is)

Két évtizedet töltöttél a debreceni Rocksuli gitároktatói között. A most aktív debreceni zenészek szinte mindegyike volt tanítványod és/vagy zenésztársad, így áttétesen elég nagy ráhatásod van/volt a város zenei életére Ebbe belegondoltál már? És milyen érzés?:D

Szuper jó érzés, h ennyi tehetséges gitárosnak és gitártanárnak adhattam át a tapasztalataimat a gitározás terén. Mindig felemelő érzés látni őket a színpadon, vagy hallani felőlük, látni sikereiket. Nagyon büszke vagyok rájuk! 

A rockzenei trendek sokat változtak, mostanra pedig talán háttérbe is szorultak. Ennek fényében a tanítványok nyilván mást akarnak tanulni, vagy más zenei behatásokkal érkeznek hozzád. Te, mint gitártanár hogyan alakítottad e emiatt a tanítási tematikádat, stílusodat?

Elsősorban az átfogó, minden stílusban alkalmazható részekre koncentrálok, majd igyekszem az adott érdeklődési körnek, stílusjegyeknek megfelelően tálalni a tematikát. Igyekszem személyre szabni az oktatási anyagot, de úgy gondolom, h vannak alap dolgok, amik egy jó gitárosnak nem kerülhetik el a figyelmét. Eddig úgy tűnik, ez a látásmód jól működik.

Ehhez kapcsolódóan: te hallgatsz mostani modern rock vagy bármilyen stílusú zenét? Mondjuk Halott Pénzt ahol garázsrock alapokra rapelnek? Vagy bármi más ilyesmit?

Zenei téren mindenevő vagyok. Mindent meghallgatok, és az a véleményem, h minden stílusban lehet zseniálisat, minőségit, érdekeset alkotni. Természetesen vannak stílusok, amik közel állnak hozzám és vannak, amik nem, de ez nem jelenti azt, hogy az egyik jobb, mint a másik. Nem jobb, csak más.

A honlapodon van egy rész ahol a egykori tanítványaid nyilatkoznak rólad. Végigolvasva a véleményeket: szabadságot adsz, alapos tudást adsz, és gyorsan lehet nálad fejlődni. Tehát ideális tanár vagy... Mi a titok?

Nincs egy nagy titok, sok apró szakmai „titok” van. Szerintem a legfontosabb, h a gitáros tudja pontosan, h mit akar, mi a célja a gitározással, és annak megfelelő tematikával készüljön. Egy biztos: a rendszeres, célirányos gyakorlás elkerülhetetlen! Nem nagyon érdekel, h ki milyen tehetséges, inkább az érdekel, h tudja-e a gitáros, h mit akar és hajlandó-e befektetni a megfelelő mennyiségű és minőségű gyakorlást. Ebből a szempontból ideális gitártanárnak tartom magam. 

Most zenélsz aktívan zenekarban? Hogyan látod a mai gitárzene/élőzene helyzetét (főleg a 10-20 -30 évvel ezelőtti helyzet összehasonlítási viszonylatában). Mi változott mi rosszabb, mi jobb, mi másabb?

Most rengeteg egyéb munkám miatt nem zenélek zenekarban, de tudom, hogy nem soká újra színpadon leszek. Aki játszott már zenekarban, tudja, h nem lehet abbahagyni... Sok új területen lettem aktív, gyógytornászként dolgozom, tanítok az egyetemen, feleségemmel jobb agyféltekés rajztanfolyamokat tartunk, nyitottunk egy kreatív hobby-és kézimunka boltot, szóval van mire nézni.... Úgy gondolom, hogy amint beáll az ideális egyensúly a munka területén, ismét lesz időm zenélni… A mai zenei élet jó nagyot változott az elmúlt 10-30 évben. Úgy látom, h sokkal jobb technikai körülmények között, jobb hangszerekkel, jobb tanulási lehetőségekkel lehet ma zenélni. Rengeteg a zenekar, így nagyobb a konkurencia, nehezebb befutni egy zenekarnak. A profi zenélés nagy százalékban iparággá változott, de az amatőr zenélést ugyan olyan erőteljesnek és élettel telinek látom, mint régen, csak jobbak a körülmények.  

A közelmúltban indult egy nagyon érdekes zenei projekt. Beszélgetőpartnerem Bíró Kornél, alias Bass-O-Matic.

- Fél éve indult a Bass-O-Matic projekted…

- Igen, tavaly szeptember 20-a volt az első fellépés a debreceni MODEM-ben

Fotó: Árokszállási Ronald

- Te két évtizede benne vagy az underground zenei világban, annak is egy különös szegmensében, a zajzenében vagy érdekelt, ami azért erősen rétegműfaj, főleg itthon… mi vezetett oda, hogy a műfajon belül egy egyszemélyes produkcióval állj elő?

- Én is pont ezen gondolkodtam :D. A szobámból a próbaterembe 1994-ben „vonultam át”, és 1997 óta vagyok a Lyuhász Lyácint Bt. tagja. Akkortól datálható a mélyebb kapcsolatom az experimentális –zajzenei világgal. Rengeteget köszönhetek a Lyuhásznak, mint „anyazenekaromnak”, a megszámlálhatatlan koncert, és ezzel együtt nagyon értékes tapasztalatgyűjtés is egyben a mai napig. Közben egyébként más zenekarokban is megfordultam ezzel párhuzamosan. Tavaly éreztem úgy, hogy kezdek besokallni attól, hogy emberekhez vagyok kötve. A függetlenség, amit az önálló zenélés ad, az hogy az interneten ráírok egy klubra és összejöhet egy koncert, és csak beülök az autómba és megyek, ez nagyon vonzóvá vált. Ráadásul nagyon érdekes kihívás, hogy egy basszusgitárral és a hozzá tartozó effektekkel egy izgalmas produkciót hozzon össze az ember egyedül, nem pedig egy zenekar mögé bújva, ahol több a lehetőség a „lazításra”. Persze ez nem jelenti azt, hogy felhagytam, vagy kiszálltam volna, a csapatokból melyeknek tagja vagyok, csak egyszerűen ezt is ki akarom próbálni.

- Én magam a zajzenéből szinte csak annyit ismerek, amit rajtatok keresztül megismertem. Gondolok itt a már említett Lyuhász Lyácintra, a Százaségőre, vagy az általatok szervezett koncertekre-például Rovar17 fellépésére. Ennek ellenére még nekem is feltűnt, hogy a Bass-O-Matic a zajzenei világon belül is egy egyedülálló és üdítően friss hangzást képvisel… Hogyan szólaltatod meg a hangszereket, milyen pedálokat használsz, honnan inspirálódtál, mit ettél-ittál, hogy ez így megszülethetett?

- A zenekarokban rengetegszer volt az, hogy nekem voltak ötleteim, de a zenekar az improvizációk során „nem arra ment”, nem azt a témát hallottam a fejemben, mint amire én gondoltam. Engem ez sokszor elégedetlenséggel töltött el. Otthon magamnak zajolgattam, és az interneten már korábban utánanéztem, hogy hányan foglalkoznak ezzel. A zajgitározást rengetegen űzik, de zaj-basszusgitározással kapcsolatban csupán egy figurát találtam -bár eldugva biztos bőven akadnak még-, egy Jon Calzo nevű, talán san diegoi ürgét. Amit ő nyom, az full zaj. A műfaj más képviselői inkább a basszusgitárjátékot próbálják zajokkal feldobni. A Bass-O-Matic-ban én a két véglet közé lőném be magam, tehát azt a basszusgitár tudást, amit eddig szereztem -vagy inkább ragadt rám-, próbálom megmutatni, de egészen új hangzásokat keresek. Mit használok? Ez profánul fog hangzani, de ennek is a jó felszerelés az alapja. Zajzenét sem lehet csinálni szar hangszerrel és szar erősítővel. Rengeteg pedálom van –kb. 16 darab szám szerint-de az, hogy ki miben találja meg a saját hangzását, az megint egy más kérdés.

-20 év aktív zenélés után nyilván van rálátásod és véleményed a hazai undergroundról…

- A hazai underground zenei élet a ’90es évek elején-közepén, amikor én kezdtem, akkor az embereket sokkal inkább érdekelte az, hogy valahol megszólal egy gitár. Nem volt még internet, csak szórólapokat szórtunk illegálban, mégis rengeteg ember megjelent egy kezdő zenekar koncertjén is. 200 ember egy koncerten akkoriban alap volt. Ez már elmúlt. A nyitottság múlt el az emberekből, de ennek az okát csak kapiskálni tudom. Nyilván köze van ennek ahhoz, hogy milyen adók milyen zenéket sugároznak, hogy így mi jut el a hallgatósághoz. Sokan csak kommersz zenéket fogyasztanak, amit a rádióból, TV-ből ismernek. Már élő koncerteken is inkább ezek az előadók mennek. Ha megnézed a debreceni klubéletet, vagy a hazait akár, akkor ezek a formációk töltik meg a koncerttermeket, mint a Brains vagy a Punnany Massif. A múltkor két francia zajzenekart akartunk meghívni, minimális költsége lett volna, a dolognak-nem akarok pénzösszegeket mondani, de annyi lett volna, hogy annyiért egy alap budapesti zenekar el sem jött volna- és a szervezők mégis sokallták, mivel féltek attól, hogy nem jönnek el az emberek a bulira. Azt vettük észre magunkon is, hogy 30-50 embernél többet nem tudunk megmozgatni néhány rendezvénytől eltekintve. A zenei életből és a közönség részéről is kihalt az újdonság keresése, és maga az érdeklődés eziránt. Hogy ezt a média kezdte el és a közönség ment utána, vagy fordítva, nem tudom, de a kísérletező zenéknek nagyon szűk a mozgástere. A rockzenében is hasonló a helyzet, de ott mondjuk nehéz is lenne újdonságot kitalálni: D. Kevés olyan figurát látok ma a zenei életben, aki annyira karizmatikus, hogy el tud vinni egy showt. Ugye sokszor mondják, hogy Kurt Cobain volt az utolsó rocksztár, és valahol ezzel egyet is értek…

A klubok felelőssége is lenne az, hogy teret engedjenek azoknak, akik nem feltétlenül erre kíváncsiak-de a különböző helyek nyilván a biztos bevételi forrást keresik, így inkább nem kockáztatnak. Persze kivételek mindig vannak, ilyen volt a debreceni HNO3 Műhely is, ahol lehetőséget kaptak a magamfajta figurák is. „Pofátlanul” fiatal srácok irányították, és felcsillant a lehetősége annak, hogy valami igazán tartalmas és egyedi „otthonra” lelhetünk. Sajnos azóta ez a hely már nem üzemel.

- Nincs túl felemelő véleményed erről, de aki zenél vagy zenei közegben mozog az hasonlóan látja…ehhez képest viszont neked nem csak a zenéd újszerű, hanem a önmenedzselési módszered is. Akaratodon kívül iránymutató lettél ebben, hiszen a második koncertedet úgy adtad Dániában, hogy itt voltál Debrecenben…

- Az önmenedzselésről: nekem a kényszerűség hozta úgy, hogy megtanultam menedzselni egy zenekart, vagy jelen esetben épp önmagam. A Lyuhász Lyácint, a Spatzen Jodler, vagy részben az Amundsen esetében is az volt a helyzet, hogy ha fel akartam lépni a zenekarommal, akkor fel kellett emelnem a telefont, emaileket , vagy azelőtt még CD mellékletes postai leveleket kellett küldözgetnem. Ebbe tizenegynéhány év alatt-bár nem értem el vele fényes sikereket-azért lett rálátásom. A Bass-O-Matic tényleg csak rólam szól, tehát itt végképp nincs megalkuvás. Mivel nem kell emberekkel egyeztetnem, ezért jóval egyszerűbb és egyszerre inspirálóbb a helyzet. A külföldi koncertet egyébként nem én szerveztem, hanem szerencsésen belekeveredtem. Debrecenben kevesen ismerik, de van egy Eoforwine (Windisch Márk) nevű figura, aki szintén zajzenész és promóter. Neki van rengeteg külföldi kapcsolata, rajta keresztül jött a meghívás a dániai Cybersh*t Festival-ra. Itt „felléptünk”, az internet segítségével, majd jött is a következő invitálás Hollandiába, egy rotterdami klubba, a Floppy Totaal rendezvényre. Itt Dr. Kondor is fellépett szintén szólóban. Ebben az esetben már mi is láttuk kivetítőn, hogy mi zajlik a helyszínen, és PayPalon keresztül még egy kis gázsit is utaltak. Egy apró különbség a hazai viszonyokhoz képest: D. Egyébként itt megemlíteném a MODEM irdatlan nagy segítségét, és újfent köszönetet mondanék Kukla Krisztiánnak, Süli Andrásnak és Szántó Tominak, azaz Kisszántónak. Ők biztosították a MODEM-et, mint fellépési helyszínt a technikával együtt, ingyen és bérmentve. Az én esetemben ezt otthon nem tudtam volna kivitelezni. Nagyon jó minőségű internet kell, és ki kell tekerni az erősítőt tökig, ez pedig egy lakótelepi lakásban értelemszerűen nem megvalósítható. Európában ez a módszer egyébként kezd terjedni, és híre is ment, hogy vagyunk/vagyok itt Debrecenben, és úgy néz lesz még hasonló a közeljövőben is. Tegyük hozzá, nagyon jó az internetes koncertezés, de azért az utazás és az új emberekkel való megismerkedés élménye hiányzik.

- Én azt gondoltam, hogy te voltál az első-és napjainkig az utolsó- debreceni zenész, aki ilyen módon adott koncertet. Kicsit azt vizionáltam, hogy ez a jövő. Te mit gondolsz erről?

- Simán lehet, hogy ez a jövő útja. Újszerűbb, költségtakarékosabb. Az biztos, hogy ennek a típusú internetes koncertezésnek megnő majd a száma. Így lehetőséged van arra, hogy fellépj, gyakorlatilag a világon bárhol, megismerhetik a zenéd, de mint említettem, a klubkoncert és az utazás élményét ez nem adja vissza.

- A Bass-O-Matic-ról mint zenei produkcióról egyébként milyen visszajelzéseket kaptál?

- Rosszat még nem kaptam, azt valószínűleg magukban tartották. Az építő kritikára meg befogadó vagyok. Jókat viszont kaptam, egész jó helyekről egész jó dolgokat. Az egyik ezek közül például a Yeah I know it sucks internetes zenei blog kritikája. Ezen felbuzdulva már gondolkodom is a második lemezemen. Valószínűleg az egy élő felvétel lesz, de ez még később kiderül: D Egy szál basszusgitárral úgy zajt csinálni-, improvizálni-, hogy ne legyen unalmas, az a nehéz és agyilag fárasztó. Tavaly szeptemberben az első fellépésemen 20 percet terveztem játszani, de 13 perc után mondtam Burai Árpi barátomnak, hogy vége, abbahagyom, lefőttem.

Sokkal nehezebb, mint először gondoltam. A debreceni Rocksuliban található Wookie Sound stúdióban kértem meg Zurbó Zoliékat, hogy hagyjanak magamra, csak kapcsolják be a felvételt. Akkor tisztázódott bennem, hogy körülbelül mi szól jól, és mi nem. A stúdióban épült fel a fejemben ez az egész irányvonal. Így született 6 „szám”, amik nem dalok igazából, hanem improvizációk.Ezek a bandcamp oldalamon meghallgathatóak. Link ITT.

Egyébként ezzel együtt a hazai experimentális zenei élet felfuttatását is zászlómra tűztem, így a sub.hu internetrádiójában lesz egy saját műsorom, ahol experimentális műfajban mozgó zenészek produkcióit mutatjuk majd be, beszélgetések és élő performance formájában. Próbálok az ifjú titánoknak is teret adni.

- Ez szép zárszó volt, köszönöm.

- Én is köszönöm :)

Kiss UtolsóCsillagharcos Ákos

A Nevermind 1991-es megjelenésekor a Kurt Cobain vezette Nirvana és vele együtt a grunge műfaj robbanásszerűen került a köztudatba, és végérvényesen átrajzolódott a világ zenei térképe.

Pillanatok alatt kerültek elő a sajátos hangzású zenekarok a seattlei pincékből, a kor rock sztárjai hamarosan – a már említett Nirvana mellett – az Alice In Chains, a Soundgarden a Pearl Jam és a Screaming Trees lettek. A grunge uralkodó műfajjá vált, és a csonka családról, életvezetési problémákról és társadalmi elégedetlenségről éneklő bandák tagjai a felnövekvő ifjúság szócsövévé váltak.

Talán Eddie Vedder mutatott rá a jelenségre a legtalálóbban, mikor egy interjúban a riporter megkérdezte tőle, hogy a jelenlegi generációnak ő és Kurt Cobain a példaképei, és mit szól ehhez? Az énekes visszakérdezett: „Milyen elbaszott generáció az, amelyiknek én és Kurt vagyunk a példaképei???” A válasz lényegre törő és szarkasztikus volt, de a tényeken nem változtatott: a riporter kérdésével jó helyen tapogatózott…

A rock and roll műfajának azonban megvannak az árnyoldalai és a maga kőkemény törvényei: nyilvánvaló volt, hogy ha valaki – vagy valakik – alig egy év alatt lesznek garázszenekarból világsztárok, meglesz az ára. Az irányzat már az áttörés előtti pillanatokban gyászolni kényszerült egyik ikonját, a Mother Love Bone énekes Andy Wood-ot. Az Alice In Chains már a második – 1992-ben megjelent – lemez idején sem tudta volna letagadni, hogy a banda több tagja – kiváltképp a karizmatikus énekes, Layne Staley – komoly drogproblémákkal küzd, de a Pearl Jam vagy a Soundgarden tekintetében is szembeötlő volt a jelenség- nem beszélve a Nirvanáról, ahol az ikonikus zenekarvezető szinte első perctől az utolsóig, gyakorlatilag a közönség és a média tekintetének kereszttüzében vált az önpusztítás két lábon járó szinonimájává. A sztori végét mindenki ismeri: 1994-ben Cobain öngyilkosságot követett el, és ez volt az a pont, mikor már kár lett volna a problémákat a szőnyeg alá söpörni.

A tragikus esemény óriási csapás a zenei világ számára, és kijózanítóan hatott, utóhatásaképpen pedig a grunge több sztárja a drogelvonóra vonult lehetséges válaszútként.

1994 végén az Alice In Chains énekes Layne Staley, a Pearl Jam gitáros Mike McCready és a Screaming Trees vezére, Mark Lanegan épp egy időben, egyazon rehabilitációs klinikán próbált megszabadulni függőségétől. A kezelés befejeztével pedig úgy döntöttek, hogy szupergroupot alakítanak, és ez irányú élményeiket dalban tárják a nagyközönség elé.

Csatlakozik hozzájuk a The Walkabouts-ból ismert basszer, John Baker Saunders, és a Screaming Trees egy másik tagja, a dobos Barrett Martin. Megalakul a Mad Season, és elkezdődik a dalok írása.

Egy heroinos drogkarrier kezdete mindig a mennyországgal hasonlítható össze, azonban a használók hamar eljutnak a másik végletig, a pokolig. A leállási kísérlet pedig még ennél is mélyebb testi és lelki fájdalommal jár. A gyógyulás viszont – még ha időleges is – katartikus élmény. Ez nem volt másképp a Mad Season-t megalakító zenészek esetében sem, így ihletforrás bőven akadt. A zenekar első – és egyetlen – lemeze, az Above, tíz dala hamar összeáll, és 1995-ben meg is jelenik.

Ilyen előzmények ismeretében talán mondanunk sem kell, hogy a Mad Season egy teljesen antisláger típusú anyagot tett le az asztalra – de tegyük hozzá, hogy a világ egyik legsikeresebb antislágereinek csokra ez. Persze ne feledjük, ebben az évben, ezeknek az embereknek a nevével fémjelezve bármit kiadtak, a rajongók úgy vették, mint a cukrot-, de mégsem ez az, ami a siker első számú kulcsa volt a rendhagyó produkció esetében.

A lemez érthető módon egyáltalán nem kommersz és nehezen emészthető, sötét hangulat, a hagyományostól eltérő zenei megoldások, rádióslágerek hosszától elrugaszkodó elszállt, elnyújtott zenei témák jellemzik az anyagot. Már a nyitó tétel, a több mint 7 perces Wake Up is olyan mintha egy teszt lenne. Aki ezt nem tekeri tovább és végighallgatja, az megérdemli, hogy az utána következő feltárulkozó mélységeket megismerje. Ha a zene „slágertelenségén” túllépünk, akkor egy nagyon mély, egyszersmind nagyon személyes, szenvedésekkel, fájdalommal és reménnyel teli világ tárulkozik elénk. Persze azt már rég tudjuk, hogy ha a művész szenved, akkor a közönség jól jár – a Mad Season pedig az egyik iskolapéldája ennek.

Ez a világ legdepresszívebb és legpszichedelikusabb grunge lemeze, amelyben a zenészek jócskán túlléptek saját magukon: Layne Staley stílusa egyből szembeötlik, de mégis merőben másszerű, mint amit az Alice In Chains-ben megszokhattunk tőle. Ráadásul itt nem csak énekesi, hanem ritmusgitáros minőségében is bemutatkozik. Mike McCready iskolateremtő gitározást mutatott be a Pearl Jam első lemezein, mégis, itt rá sem lehet ismerni, hiszen a tőle megszokott stílustól eltérően lubickol a kortárs Jerry Cantrell témái, az ősblues és a pszichedelia keverékében, ezzel pedig bizonyította, hogy mennyire sokoldalú zenész. A többi tag is kitesz magáért, szépen aládolgozik a két főkolomposnak.

Az 1995-ös megjelenés után a csapat egyébként koncertezésbe fog, persze csínján bánnak az élő show-kal, hisz mindegyik tagnak megvan a működő anyazenekara is.

Egy év sem telik el, és más probléma is felüti a fejét: Layne Staley esetében a tünetmentesség kevés ideig tart, visszacsúszik a drog poklába. Az 1996-os Alice In Chains lemezen még tisztességesen énekel, de zenésztársai elborzadva szembesülnek a stúdióban azzal, hogy mennyire leromlott fizikai állapotban van. A lemezt nem is követi turné, és sajnos Layne már sem a Chains-szel, sem a Mad Seasonnel nem tud színpadra állni. Hosszú hattyúdalba kezd, de – néhány kivételes alkalmat leszámítva – aktívan már nem zenél ezután. 2002-ben hal meg, a folyamatos heroinfogyasztás miatt kialakult egészségügyi szövődmények következtében.

A Mad Season másik tagja, a basszusgitáros John Baker Saunders is hasonló sorsa jut, ő 1999-ben hunyt el.

A megmaradt tagoknak így már nem sok esélyük van arra, hogy ezt a projektet folytassák, akár koncertek, akár lemezek formájában, bár 2012  elején mégis megszellőztettek híreket arról, hogy a projekt feltámasztásra kerül. A tervek szerint az új felállásban Layne Staley-t az eddig vokalistaként közreműködő ex-Screaming Trees torok, Mark Lanegan helyettesítette volna, az új basszusgitáros személyére is több jelölt akadt-ez a dolog végül odáig jutott, hoy egy, 1995-ben befejezetlen dalt Lanegan énekével rögzíttetek, és Layne Staley halálának 10. évfordulóján ezt publikálták.

Hogy egy esetleges új lemezből lesz-e valami a közeljövőben, azt még biztosan nem tudjuk, így jelenlegi formájában a Mad Season egy kultikus lemezzel bíró zenei projektnek tekinthető, amely nem csak egy letűnt zenei korszak egyik érdekessége, de a rock and roll hősi halottjainak, és a gyorsan jött sikernek is mementója egyben.

Kiss UtolsóCsillagharcos Ákos

Debreceni lévén tudtam, hogy a magyar fantasy egyik ősatyja, Kornya Zsolt a földim. De azt is tudtam, hogy modernkori remeteként él, így nehéz a hozzá vezető utat meglelni. A tavalyi Világok Szárnyai Szerepjáték találkozón azonban mégis sikerült megismerkednünk, majd a rendezvényt is szervező KLK RPG Klub vezetőjének, Györfi Petinek a hathatós segítségével hónapokig tartó szervezkedés után sikerült a beszélgetést összehoznunk. Mélyinterjú Kornya Zsolttal, alias Raoul Renierrel a szerepjáték múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Csak fanatikusoknak!

- Én 1993 februárjában, az akkori Kölcsey Művelődési Központban működő Pegazus Klubban ültem először szerepjáték asztalhoz. A klub nagy öregei, vezetői már akkor félelemmel, vegyes tisztelettel ejtették ki a Kornya Zsolt nevet. Ez azt jelenti, hogy te a magyar szerepjátékosok világában egy ős-figura vagy. A ’80as években te (ti) maroknyian voltatok országszerte. Hogyan ismerkedtetek meg a szerepjátékkal és egymással, hogyan szerveződött a szerepjáték élet a hőskorban?

- Kezdjük akkor Ádámtól és Évától? Ezek szerint durván 10 éves fórom van veled szemben, mert én olyan ’83-ban kerültem kapcsolatba a szerepjátékkal. A nyitó lépésem nekem is-mint oly sok szerepjátékosnak- azok a bizonyos lapozgató harcolós fantáziakönyvek voltak, csak nekem az angol eredetiek, nem a később magyar fordításban megjelentek. Akkor kezdtem gimnáziumba járni és tulajdonképpen ezek a könyvek jelentették nekem az ösztönzést arra, hogy megtanuljak angolul. Mindig is szerettem a fantasztikus irodalmat, és előtte azt a keveset, ami hozzáférhető volt magyarul, el is olvastam.Németül már jó tudtam akkor, és ha az ember szemfülesen járta az antikváriumokat, akkor tetemes mennyiségű könyvhöz juthatott hozzá. Ott találtam meg ezeket a lapozgatós könyveket, amelyek angolul „Fighting Fantasy” címmel jelentek meg. Ezek nem amerikai, hanem brit kiadványok voltak egyébként… rájöttem, hogy milyen érdekes dolog az, hogy a cselekmény a te választásaid alapján zajlik és lapozgatni kell a könyvet össze vissza. Tulajdonképpen ezeken a könyveken keresztül tanultam meg angolul. Egyébként a latinon kívül minden nyelvet így tanultam meg, kiadványokon keresztül, amiknek a tartalmát mindenképpen meg akartam ismerni. A „Fighting Fantasynek” volt egy rettentően egyszerű és kezdetleges asztali szerepjáték változata is. Annak az alapkönyve ott volt a klasszikus sorozat darabjai mellett, én meg megvettem, mert azt hittem, hogy ez is a sorozat darabja. .Otthon derült ki hogy ez valami más, és hogy itt egy szabályrendszert kaptam ahhoz, hogy a saját cselekményemet kialakítsam. Ezt zseniális ötletnek tartottam és azonnal ki akartam próbálni. Az osztálytársaim közt voltak páran, akik hozzám hasonlóan bele voltak zsongva a fantasy irodalomba, belőlük verbuválódott az első szerepjátékos csapat. Az hogy én leszek a mesélő, természetszerűleg az első perctől leosztott szerep volt… . Mikor rájöttem, hogy több rendszer is létezik a szerepjátékok között…

- Álljunk meg egy pillanatra! Hogyan jöttél rá?

- Roppant egyszerűen: a régi Csokonai Könyvesbolt helyén volt az idegen nyelvi könyvesbolt. Én akkoriban azért jártam oda, hogy külföldi fantasztikus kiadványokat vásároljak. Az általam már említett „Fighting Fantasy” könyv bevezetőjében le volt írva, hogy vannak a szerepjátékoknak különféle változatai. Az idegen nyelvi könyvesboltban találtam rá a „What is Dungeons & Dragons?” című kiadványra. Ez egy bemutató kiadvány volt a világ legismertebb és legelterjedtebb szerepjátékához, a D&D-hez. Ez nem egy szabálykönyv volt, hanem az abszolút laikusok számára leírta, hogy mi is az a szerepjáték. A szabályrendszerről csak nagyon homályos képet lehetett ezáltal kapni, de azért azt összeraktam, hogy a „Fighting Fantasynél” ez egy jóval összetettebb dolog lehet…

Feltámadt bennem a vágy, hogy egy komplexebb rendszerben játszhassunk, mert a „Fighting Fantasy” rendszerének komoly korlátai voltak… annyira minimalista volt az a rendszer hogy gyakorlatilag mindene egyes szituációra nekem, mint mesélőnek kellett újabb és újabb házi szabályokat improvizálnom. Steve Jacksonnak volt egy 4 kötetes monstre lapozgatós könyve (ez egyébként napjainkig ennek a műfajnak a csúcsa), és ennek a borítóját megfestettük osztálytermi díszként. Megkeresett minket egy alsóbb évfolyamos srác, hogy ő ezt a képet ismeri, és mondta, hogy neki vannak szerepjáték könyvei. Két évvel fiatalabb volt, mint mi, és az idősebb jogán egyből le is raboltuk a teljes könyvtárát. Kölcsönkértük, majd 10 évvel később nagy rimánkodásra visszakapta:D. Neki volt „Monstre Compendiuma” az Advanced Dungeons & Dragonshoz. Tehát szabálykönyvünk továbbra sem volt, de volt egy „What is the Dungeons &Dragons?”-unk és egy szörny kompendiumunk és pár fénymásolt dolog külföldi magazinokból. Ezek alapján én megpróbáltam rekonstruálni a szabályokat, magyarul újra feltaláltam a D&D rendszerét:... Ez mondjuk egy játszható rendszer volt, házilag, és hogy mennyire ingatag lábakon állt, arról elmondanék egy anekdotikus esetet: én akkor tanultam ugye angolul, a többiek meg tőlem tanultak. A D&D-ben van egy olyan képessége a papoknak, hogy elűzik a élőholtakat. Ez a szabálykönyvekben „turn undead” néven szerepelt. Ha az angol szótárat felütöd a „turn” igénél, akkor több hasábnyi jelentést találsz ott. A sok választási lehetőség közül én a „változni” jelentést találtam megfelelőnek, így nálunk a papok nem elűzték az élőholtakat, hanem azzá változtak. .. Tényleg egy nagyon garázsbuhera szinten futott ez a dolog. A mi saját házirendszerünkben óriási kampányok futottak le, voltak térképink, háttérvilágunk és saját hozzá kapcsolódó mitológiánk, próféciákat dolgoztunk ki satöbbi, satöbbi…

Ez az állapot egyébként az amerikai szerepjátékok hős-és őskorát idézte, ami ugye a ’70es években valahogy hasonlóan indulhatott el. A legelső Amerikában megjelent, Gary Gygax nevével fémjelzett szerepjáték könyvek olyannyira nem tartalmaztak konkrétumokat, hogy gyakorlatilag minden csoport saját házi szabályokat kreált hozzá. A fantasztikus irodalomnak persze még ekkor is nagy rajongója voltam –a mai napig az vagyok-így sokat olvastam a témában, é járattam a galaktikát is. A Galaktikának volt egy nagyon rövid életű tematikus fantasy testvérkiadványa, az Atlantis. Talán 13 számot élt meg… ebben találtam egy felhívást, amit a Magyar Fantasy Egyesület tett közzé, hogy szerepjátékosokat keresnek. Ezek, mint később kiderült, Novák Csanádék voltak. Akkor persze nem tudtam, hogy kik ők. Írtam nekik, kapcsolatba léptünk. El is látogattak hozzánk, végül tőlük kaptuk az első normális szabálykönyvet fénymásolatban. Ennek alapján a korábbi házirendszerünket jegeltük, mert szembesültünk ele, hogy óriási baromságokat találtunk ki. Ez 1986-87 körül lehetett…Rendszeresen látogattuk Csanádékat Pesten, kaptunk tőlük újabb és újabb anyagokat, és persze a kocsmában órákig sztorizgattunk, hogy ki hogyan merre meddig… Ekkor kerültem kapcsolatba először azzal az AD&D világgal, amiből később a M.A.G.U.S. lett, hiszen az tudvalevő, hogy ez Novák Csanád és Nyulászi Zsolt kampánya volt. Egyszer még én is meséltem ebben a világban, azt hiszem az egyik játékos karakter épp Mogorva Chei volt… ennek az ős- M.A.G.U.S. kampánynak azonban kevés köze volt a később megjelenthez, de azért kulcselemek már megjelentek benne. De mint mondtam én ebben csak periferikus jelenlévő voltam, erről Gáspár András vagy Galántai János biztos részletesebben tudnának mesélni. Természetesen a saját, már akkorra rendbe szedett AD&D szabályok szerint játszott kampányom is folytatódott, és akkor szállt be hozzám játékosként Nemes István- ez azért érdekes, mert itt éltük meg szerepjátékosként azokat az élményeket, amely az első kettő, de még egy kicsit a harmadik Káosz –regény alapjául is szolgált.

Amikor a rendszerváltás után pár évvel mi kamaszként elkezdtünk szerepjátékozni, akkor nagyon hülye sztereotípiák keringtek erről a dologról a magyar sajtóban. Szüleink aggódtak, satöbbi. Az én elképzelésem szerint ez a rendszerváltás előtt még rosszabb lehetett-de cáfolj meg, ha nem így volt….

Ez annyira underground volt, hogy gyakorlatilag nem igazán volt politikai-társadalmi vonatkozása… annak idején a fantasztikus irodalomhoz hasonlóan ezt a dolgot kamasz gyerekek múló hülyeségének tekintették. Példának okáért: amikor Novák Csanád először próbált magyar nyelvű szerepjátékot megjelentetni, és megkereste a Magvető Kiadó akkori igazgatóját,- aki később nyilatkozott is a találkozásról, miszerint „megkerestek minket gyerekek, hogy a hülyeségükre adjunk pénzt”- tehát abszolút paternalista módon nyilatkoztak az egészről. Aki szerepjátékos volt annak idején az értelemszerűen rajongója volt a fantasztikus irodalomnak is. A sci-fi olvasókon belül a fantasy olvasóknak volt egy külön szubkultúrája. Szóval fiatalkori tevés-vevésnek tekintették ezt a dolgot, úgy voltak vele, hogy majd kinőjük, de addig sem iszunk-, ami nem volt igaz, mert pl. szerepjáték közben is mindig ittunk (nevet).

A magyar amatőr sci-fi és fantasy rajongók szubkultúrája akkoriban már rendszeresen szervezett táborokat, találkozókat, jól megszervezte magát a közösség. Ezeken én részt is vettem annak idején, remek szórakozást nyújtottak ezek az alkalmak. Akkor, amikor először kezdtük propagálni a szerepjátékot, akkor ezekben a körökben kezdtük el. Elmentünk sci-fi táborokba, és ott a szervezőkkel megbeszéltük, hogy valamilyen szekció formájában bemutatnánk az érdeklődőknek hogy milyen a szerepjáték. A legemlékezetesebb élményeim a szegedi Szefantor Sci-Fi táborban. Ott rengeteg embert „fertőztünk meg” ezzel. Körleveleket küldünk ki előtte-persze nem emailt mert ez akkor még nem létezett:D. Voltak akkor már szerepjáték klubok is. Nyíregyházán például az első klub szintén egy sci-fi közösségből alakult ki. Oda két éven keresztül jártam át mesélni. Volt, hogy a debreceni csapatból ketten-hárman mentünk, és nagyon nagy volt az érdeklődés, nem egy esetben közel 40 érdeklődő gyűlt össze… este érkeztünk és másnap este az utolsó vonattal jöttünk haza. Orrvérzésig menő játékok voltak. Akkor még a klubéletnek egy nagyon erős velejárója volt a közösségi lét is. Az emberek sokkal kevésbé tudták a nem perszonális csatornákon keresztül egymást. Akkoriban még a szerepjátéknak nem jelentettek konkurenciát az online, vagy chatelős változatok, amelyek ma nagy teret hódítanak. Ha valakit érdekelt a szerepjáték akkoriban, akkor el kellett mennie egy klubba és találkoznia kellett emberekkel.

Ha történetben elérünk a rendszerváltásig, akkor történik több fontos dolog. 1991-ben megjelenik a hazai fantasy irodalom egyik alapműve, a Nemes István nevével fémjelzett Éj-Trilógia, a Skandar Graun regények, ezzel egy időben pedig a Gáspár András első M.A.G.U.S. regénye, a Halál Havában, majd 1993-ban megjelenik az első magyar szerepjáték, a M.A.G.U.S....

A Halál Havában már korábban megjelent azt hiszem 1989-ben….

Akkor pláne aktuális lesz a kérdés, amit ebből ki akarok hozni: ti, ős szerepjátékosok, még az előtt hogy szerepjáték fejlesztésbe fogtatok volna, a rendszerváltás környékén, vagy az után egy két évvel a saját játékokban megélt élményeket inspirációnak használva regényeket írtatok, és ezzel megalapoztátok a magyar fantasy irodalmat…

Mi alapoztuk volna már az előtt is:D. Tehát ez nem rajtunk múlt. A magyar fantasztikus könyvkiadás a rendszerváltás előtt egy nagyon érdekes rendszerbben működött, kicsit úgy, mint a könnyűzene. Itt is volt egy Erdős Péterhez hasonló „atyaisten” figura, Kuczka Péter. Mondjuk pozitívabb figura volt, mert jól ismerte a közeget, amiben dolgozott és volt ízlése. Akkoriban teljesen központi irányítás alatt állt a magyar fantasztikus könyvkiadás, amit a Kuczka Péter és az szűk köre jónak talált, az jelenhetett meg hazánkban. Külföldi és magyar szerzők közül is. Ami a végletekig el volt cseszve ebben a rendszerben az az volt, hogy a Kuczka Péter mániája az volt, hogy bebizonyítsa a fantasztikus irodalomról, hogy az magas irodalom. Meglehetősen kritikusan szemlélte az olvasóközönséget. Ő az olvasókat inkább nevelni akarta, és nem kiszolgálni az igényeket. Konkrétan Kuczka a fantasy irodalomban semmilyen érdemlegeset nem talált, ő inkább a társadalomkritikus sci-fit tekintette etalonnak. Például Nemes Istvánnak már a rendszerváltás előtt 5-6 kész regénye volt a fiókban, de esély sem volt arra, hogy ennek a publikálásához támogatást kapjon. Arra pedig, hogy fantasy regény jelenjen meg –pár kivételtől eltekintve, mint pl. a Gyűrűk Ura, vagy Michael Ende Végtelen Története, amik megkerülhetetlenek eben a műfajban-, de Howard, Moorcock vagy hasonló fantasy klasszikusok műveinek megjelentetése ki voltak zárva. Erre már tényleg csak a rendszerváltás után volt lehetőség, mikor a Kuczka- csoport egyeduralma megszűnt. A szerepjátékkal pontosan ugyanez volt a helyzet. Csanádnak a kezdetekkor egyáltalán nem voltak olyan víziói, hogy saját vállalkozásba adja ki a saját maga fejlesztette szerepjáték rendszert. Egész egyszerűen nem volt más lehetősége. Hiába járta végig az akkor működő könyvkiadókat, mindenki a vállát vonogatta.

Érdekesség: Trethon Judit volt egyébként a Kuczka rendszerben „őfelsége ellenzéke”, ő nagyon jó kapcsolatot ápolt az akkoriban szerveződő fantasy- szerepjáték körökkel. Személyesen megjelent a táborokban, találkozókon. A fantasy területén tátongó piaci rést ’89-’90-ben a Griff könyvek hivatottak betölteni. Ebben a sorozatban jelent meg a Halál Havában és az első Skandar Graun regény is. Ezt a vállalkozást Trethon Judit szervezte meg, és ő volt az irodalmi szerkesztő is. Kiadtak olvashatatlan förmedvényeket, de igazi nemzetközi klasszikusokat is, mint például Lord Valentine kastélyát, vagy az Érző Szívű Mágust is. Emlékezetes dolgok voltak, hogy ezek megjelenhettek.

Nemes Istvánnak ekkoriban volt egy ötlete, hogy írjunk egy regényt. Ebből lett az Éj trilógia első darabja. Teljesen Pista volt az ötletgazda, én és egy Rácz Misi nevű srác voltunk a két közreműködő. Misi akkoriban a punk zene szubkultúrájában volt ismert, és nagy sci-fi rajongó is volt. Minden héten nagy brainstormingokat tartottunk. Boroztunk és jöttek az ötletek. Ekkor találtuk Cherubion világának a három istenségét, akik a középkori vérmérséklet-tannak az archetipusairól nyerték a nevüket. Szangvinikus, Kolerikus, Melankólikus. Így lettek ők Sang, Choler és Melan. Elosztottuk a cselekményformálást, és mindenkinek jutott egy félisten. Nemes Pista kezdettől fogva Sangot, a káosz istenét akarta, én Cholert,a sötét mágust kaptam, Rácz Misi pedig ugye a technokrata Melant dolgozta ki, mert hozzá ez állt a legközelebb. Eredeti terv szerint úgy terveztük, hogy mindenki megírja azt a részt a könyvből, amelyik az ő általa kidolgozott istennek a tartományában játszódik. Leon Silver-t a hőst, mint egy stafétabotot kézről kézre adtuk volna. Mint minden nagy ívű terv ez is elméletben működött, gyakorlatban hiba csúszott bele. Konkrétan az volt a hiba, hogy Pista messze többet írt, mint mi. Persze én is és a másik társunk is írt, de végül a regényt az ötleteink felhasználásával Nemes Pista hozta össze. Én később még a második kötetbe is írtam egy-két fejezetet. De ez alapvetően a Nemes István projektje, és ebből soha semmilyen vita nem lett.

Ez a fajta kollektív műhelymunka egyébként később a M.A.G.U.S. születésekor is jellemző volt, így utólag már elég nehéz szétbontani azt, hogy pár pohár bor után ki mit hozott, tett hozzá, talált ki…

- Ha már szóba került, térjünk át Skandar Graun regényekre, hiszen az egy ismert városi legenda, hogy az egy AD&D kampányból született…

- Inspirációként szolgált egy lezajlott játék, valóban. A második kampányom, mint említettem ugye akkor indult, mikor kaptunk normális szabálykönyveket Novák Csanádéktól. Az egyik játékos egyébként Nemes István volt, az ő karaktere volt Skandar Graun, aki meghatározó szerepet töltött be a csapatban a kezdetektől fogva.  Tulajdonképpen egy nagyon hosszú és emlékezetes játéksorozat volt. Skandar Graun volt a nagy túlélők egyike, hiszen klasszikus szisztéma szerint meséltem, ha épp úgy gurult a kocka, ahogy, egyetlen karakter sem bizonyult sérthetetlennek. Istvánnak szerencséje volt a kockákkal, és nagyon jól játszott. Szellemesen, humorosan volt jelen. Ha ő részt vesz egy kampányban, akkor az a kampány biztos nem ül le:D. A mesélők által ambivalens módon kezelt játékos típusba tartozik. Mindig továbblendíti a cselekményt, de erősen modultörő. Én egyébként szeretem az ilyen játékosokat.3 évig tartott ez a mesélés, heti rendszerességgel játszottunk, szóval elég sok minden történt. A második kötet alapjául például egy olyan modul szolgált, ami egy egész hétvégés nyíregyházi játék volt, amikor három napig minimális energiát fordítottunk a létfenntartásra és csak játszottunk. Ugye én akkor azzal a kerettörténettel mentem oda mesélni, hogy a csapat átkerül a káosz létsíkjára és ott mindenféle dolgok történnek velük

-… hát, gyakorlatilag ez benne is van a regényben…:D

- Igen, bár az biztos, hogy Nemes István nagyon sokat inspirálódott ezeken a játékalkalmakon, de a regények nem a kalandmodulok egy az egyben történő átírásai.

- Egyébként szoktatok még játszani?

- Az utóbbi egy évben nem nagyon játszottam, de ennek inkább egészségügyi okai vannak, de remélem, ez hamarosan megváltozók-a szememmel adódott probléma Egyébként folyamatosan játszottam, igen aktívan, inkább mesélőként, mint játékosként.

- 1993-ban megjelent a M.A.G.U.S., ennek az előkészítésére hogyan emlékszel vissza?

- Az ős –MAGUS fejlesztésében én nem nagyon voltam benne, az Pesten zajlott. Az alapokat az az AD&D kampány jelentette, amit Novák Csanád és Nyulászi Zsolt dolgoztak ki. Periferikusan benne voltam, egyszer még meséltem is a csapatnak (Nyúl, Galántai János, Kovács Adrián, voltak ott, később Gáspár András). De én magam nem vettem részt benne. Annyi közöm van hozzá, hogy többen ezek közül jó barátaim. A Kráni Tizenhármak például valahogy úgy született, hogy a Nyúl egyik kampányában Airun Al Marem nevű karakterével átlovagolt egy határon, és ott volt 13 kámzsába öltözött titokzatos figura, Airun és Mogorva Chei aztán fizikai fenyítés bevetésével komoly anyagi javakhoz jutottak… szóval így kezdődött…

Az alapok voltak benne az ős- kampányban, de sokkal másabb formában, mint ahogy azt később a nagyközönség megismerte.

Az hogy a M.A.G.U.S. szerepjátékként és fantasy irodalomként egyaránt ekkora jelentőségre tett szert annak oka van: jókor, jó időben, jó helyen jelent meg. Illetve, Gáspár András adott mellé egy átfogó irodalmi vetületet. András egyébként nem egy nagy szerepjátékos, ezt tudni kell róla. Ő magát a játékot mindig is periférikusan kezelte. Az András irányításával viszont létrejött egy nagyon gazdag irodalmi háttérvilág, ami a hagyományos szerepjátékoknál nem feltétlenül volt ez mindig így. A Greyhawk, vagy a Forgotten Realms esetében az irodalmi szempontok mindig alá voltak rendelve a szerep játékosi szempontoknak. Az adott franchise emelkedésével vagy bukásával a hozzá kapcsolt irodalom is hasonlóan mozog. A M.A.G.U.S.-nál ez viszont nincs így.

Visszagondolva, döbbenetes, hogy játéktechnikailag mennyire le volt kerekítve teljes egésszé, főleg ahhoz képest, hogy egy AD&D klónnak indult az egész… az első „nagy zöld” koherens egészet alkotott.

A későbbi újragombolások hektikus sikereket értek el, de az első szabálykönyv a mai napig elfogadott alap a játékosok körében. Ez viszont már a Novák Csanád érdeme, hiszen azt a nagyívű perspektívát, amit irodalmi szempontból Gáspár András tudott nyújtani, azt játéktechnikai szempontból Csanád adta bele.(persze nem ő alkotta az összes szabályt, de ő foglalta keretbe).

Amikor mi elkezdtük a szerepjátékot terjeszteni, akkor az amatőr sci-fi és fantasy mozgalmak infrastruktúráját használtuk fel-ezt már korábban említettem. Rengeteg ember annak kapcsán próbálta ki a szerepjátékot, hogy korábban fantasy rajongó és olvasó volt.  A Halál Havában elő kiadása ebbe a közegbe érkezett, és első körben meglepte az olvasóközönséget. Ez egy rendkívül tömény könyv volt. A szerzők, Gáspár András és Novák Csanád (az ő közös írói álnevük volt a Wayne Chapman) nagyon sok mindent akartak belezsúfolni a kötetbe. Megpróbálták a teljes nagy ynevi távlatot kisebb excurzusokon keresztül belecsempészni a könyvbe. Így azok az emberek, akik eredetileg „csak” egy fantasy rajongóként találkoztak ezzel a roppant sokszínű, nem titkoltan szerepjátékos világgal, felfokozott érdeklődéssel fordultak maga a szerepjáték kultúra irányába is. Kíváncsiak lettek, hogy ez az őrült bárd, Tier Nan Gourduin milyen világbaba is kalandozik. Ez pedig nagyon jól megágyazott a M.A.G.U.S. megjelenésének…

-A M.A.G.U.S. 1993-ban megjelent és robbanásszerűen vált népszerűvé kis hazánkban. Korabeli becsült adatok szerint akkoriban 30-40 ezer is lehetett az aktív szerepjátékosok száma. Ez lett a magyar szerepjáték fénykora. Erre az időszakra hogyan emlékszel? Te akkor már a Valhalla Páholy keretében szerzőként, műfordítóként és fejlesztőként szerves részét képezted ennek a korszaknak.

- Én már 18 éves koromban eldöntöttem hogy csavargó leszek, ehhez az elhatározásomhoz aztóta is becsülettel tartom magam. Én most 44 éves vagyok, de hivatalosan egy perc munkaviszonyom sem volt. Se alkalmazottja, sem alvállalkozója nem voltam sem a Valhallának , sem más kiadónak. Szabadúszóként vállaltam munkákat a Valhallának és másoknak, de az tény, hogy a Valhalla Páholy meghatározó volt az én életemben is. Ott jelentek meg az első regényeim. Eredetileg fordítóként dolgoztam nekik, majd a RÚNA magazinban megjelent novellák formájában a Mersant-ciklus, és felvetődött akkor, hogy ebből lehetne regény is.

Felvetettem Csanádnak, hogy mi lenne, ha írnék egy MAGUS regényt. Csanád beleegyezett, így született az Acél és Oroszlán. Én a M.A.G.U.S.-t mint szerepjátékot elsősorban irodalmi szempontból tartottam fontosnak. Nekem Ynev, mint irodalmi terep mindig is izgalmasabb volt, mint szerepjáték közeg.

Nagyon érdekes, de 2006-ban volt az első alkalom, hogy én M.A.G.U.S.-t játszottam…

Inkább klasszikus külföldi rendszerekkel próbálkoztam. M.A.G.U.S.- ban az én szerepjátékosi tapasztalatom vajmi kevés…MAGUS fejlesztőként érdekes módon sokkal több közöm van a dologhoz. Nyulászi Zsolt távozása után-mikor felmerült, hogy milyen új M.A.G.U.S. kiegészítőket lehet kiadni- akkor például a SUMMARIUM-nak én lettem az egyik fő fejlesztője. Rajtam kívül még Gáspár András és Gáspár Péter (Jan Van Dem Booman) vállalt oroszlánrészt a fejlesztői munkából. (nem rokonok egyébként) Meg is látszik rajta, hogy három író csinálta.:D Az egy nagy újrafazonírozása volt Ynev világának.

Viszont a benne található játéktechnikai dolgok inkább csak függelékként értelmezhetőek csupán. Az ideális szerepjátékfejlesztőnek a játéktechnikára kell helyeznie a hangsúlyt, és sokkal jobban kell értenie a matematikához, mint én. Tehát én játékfejlesztőnek csapnivaló vagyok. A SUMMARIUM után is voltak még fejlesztői munkáim, de igazából ezek esetében arra vagyok a legbüszkébb, hogy nem láttak napvilágot:... Csalódást okoztak volna…

De visszatérve az eredeti kérdésre: a ’90es évek közepe-vége tényleg a magyar szerepjáték aranykora volt, ezzel együtt pedig a Valhalla Páholy aranykora is, hisz akkoriban ez egy piacvezető vállalkozás volt ezen a téren. Problémák persze voltak akkor is, bár így visszatekintve tényleg mitikusnak nevezhető az a korszak. A szerepjáték az nem egy kiadóbarát műfaj. Egy szerepjátékosnak nincs szüksége egy teljes garnitúra könyvre ahhoz, hogy játsszon. Például kalandmodulokat kiadni már akkoriban is veszteséges volt kiadni…

-… én sem vettem meg őket…

Őszinte vallomás. Egy csapat esetében általában egy főnek vagy egy-két embernek vannak meg a könyvek és a kiegészítők. Az emberek kölcsönkéregetik egymástól a dolgokat, lefénymásolják, satöbbi. Kifizetődő a szerepjáték csak akkor volt, amikor elképesztő mennyiségű ember volt, itthon aki játszott. Ez, mint ahogy te is mondtad a ’90es években volt. A M.A.G.U.S.-nak nem volt akkoriban alternatívája. Az akkor honosított külföldi szerepjátékok közül egyik sem futott be olyan nagy karriert, és nem voltak még online szerepjátékok, MMO RPG-k, mint most. Nem voltak azok az interaktív szórakozási lehetőségek, amelyek fantasy alapokra épültek. Ezek egyébként most már nagyon széles potenciális szerepjátékos réteget fogtak meg mára. Ez nem panaszkodás egyébként, ez egy tény. Egyébként a M.A.G.U.S. szárnyalása idején még kártyajátékok sem voltak, azok is pár évvel később jelentek meg.

Az említett időszakban viszont az, aki valami interaktív fantasy játékra vágyott, annak az asztali szerepjátékon kívül nem volt alternatívája. Maximum a lapozgató könyveket lehet még itt említeni, de azoknak ugye vannak korlátaik…

Egyébként hogy kiderüljön, mi volt kiadói szempontból sikeres, ahhoz elég megnézni, hogy minek volt több kiadása: ez csak az alapkönyv és a Bestiárium. A már említett kalandmodulok, vagy a világleíró kiadványok jóval kevésbé voltak sikeresek. A kasztkönyveket eléggé vegyesen fogadta a közönség. Ez pedig azért volt, mert –gondolom, nem árulok el újdonságot-a M.A.G.U.S.- nak az alapkönyv után megjelent kiegészítőkben nem volt erőssége a koherens játéktechnika…A Valhallán belül kevesen voltak, akik szerettek játéktechnikával foglalkozni- például Jakab Zsolt, vagy Kovács Adrián, illetve Láplidérc, aki a Harcosok, Barbárok…-at fejlesztette, és most nem jut eszembe a polgári neve….

Én például, mikor játéktechnikai dolgot akartak rám sózni, mindig kibúvót kerestem... Persze sok játékrendszert ismerek, de semmi kedvem nem volt azzal foglalkozni, hogy bizonyos dolgokat hogyan lehet beleintegrálni a M.A.G.U.S. szerepjáték rendszerébe. Az erősségünk mindig inkább Ynev világának alakításában rejlett. Azért mondom többes számban, mert van jó pár ember, akinek gyakorlatilag a M.A.G.U.S. megjelenésétől napjainkig folyamatos a jelenléte ebben a közegben: Gáspár András, Gáspár Péter, jómagam, és a jogi viták kirobbanásáig Pálinkás Doki is ezt a kört erősítette. Nyulászi Zsolt már jóval korábban, a Codex szerepjáték fejlesztése kapcsán kiszállt, de neki a korai években nagyon meghatározó szerepe volt.

- Már érintettük az új korszakot, mikor úgymond kipukkant a lufi…

- Az adott vásárlóréteg, aki fantasztikus kalandokra vágyott, annak két lehetősége volt: fantasztikus regényeket olvasott, vagy szerepjátékozott. Ennek a behatárolt vásárlórétegnek azonban napjainkra számos lehetősége adódott az online játékok kapcsán. Más iránya fejlődik ez a piac napjainkban.

- A jelenlegi szerepjáték közeget és ezzel összefüggésben a fantasy könyvpiacot hogyan látod?

- A szerepjáték visszakerült abba a közegbe ahol leginkább otthonos a létezése: a privát játékos társágokban él tovább ez a mozgalom. Vannak klubok és rendezvények, de ezek alkalomszerűen működnek. A régi vonalas klubmozgalom megszűnt. Tavaly például hívtak a nagy öregek győri találkozójára, ami a Sárkányszív szerepjáték találkozó utódrendezvénye, rengeteg régi ismerőssel találkoztam. Még meséltem is. Nagyon szép élmény volt, de nem egy mindennapi élmény. A szerepjátékos generáció egyre öregszik. Kevesebb az utánpótlás. Mi a „hőskorban”, vagy akár ti az „aranykorban” más helyzetben voltatok/voltunk. De ennek az okát már kifejtettem az előbb. Az átlagéletkor 30 év körül , vagy inkább a felett van, és egyes játékostípusok-mint a tápoló kissrácok- kihaltak mára.

Az asztali szerepjáték mozgalom tagjai nem nagyon vesznek könyveket, a régiekből játszanak, új irodalmi regényeket i vagy olvasnak, vagy nem… ez azzal jár, hogy a szerepjáték könyvpiac is beszűkült. Szerepjáték könyveket kiadni egyszerűen ma már nem éri meg kiadni papír alapon. Sokkal több munka van vele, mint egy irodalmi művel, pedig az sem kevés… ez esetleg nosztalgia, vagy küldetéstudat miatt jöhet létre maximum. De nem hiszem, hogy záros határidőn belül megújuljanak a dolgok. Bár a M.AG.U.S.-sal kapcsolatban van ilyen ötlet, e mögött régi fanatikus játékosok állnak, akik hajlandóak erre pénzt és energiát áldozni…

A szerepjáték jövőjét én a Lux Gabi féle „Kard és Mágia”-  ban látom. Mikrofejlesztés, designerekhez köthető minimalista szabályrendszerű házi fejlesztések, „print on demand” módon. Az illetőnek aki csinálja az így sem éri majd meg, mert a befektetett munkát senki nem fizeti ki, tehát ez öröm-meló, de az anyagköltség visszajöhet, így kijön a dolog null szaldóra. (nemrég a debreceni DérCon képregény találkozón is bemutatásra került egy ilyen házi rendszer, a D.O.B.R.A.N.-a szerk.)

Utolsó kérdés: a M.A.G.U.S. gyakorlatilag széthullott, és most számos utód-kiadó marakodik ezen az örökségen….

Elég nagy balhé volt, de hál istennek, ennek vége lett. Aki ebben benne volt annak nem volt egy „Hawaii, dizsi napfény”. Hatos pakkokban hozta a postás a bíróági idézéseket akkoriban. A jogi helyzet rendeződött, a Delta Vision kiadóhoz kerültek a M.A.G.U.S. jogok, pontosabban elsősorban Gáspár Andráshoz, aki a Delta Visionel áll szerződében. Ez nem azt jelenti, hogy egy másik kiadó nem tudna kiadni M.A.G.U.S. kiadványt, de ha ilyet szeretnének, akkor a Delta Visional kell tárgyalni, akik Andrást képviselik. Egyébként engem is ők képviselnek. De egy osztott világ esetében elég bonyolultak ezek a jogok. Ezzel a jogerős bírósági döntéssel egyetlen régi szerző nem értett egyet: Alan O’Connor.(Pálinkás Imre), aki azóta kivonult a szcénából. 

Tavaly novemberben a debrecenplus.hu oldalán jelent meg ez az Ozone Mama- interjú, de kis szerkesztéssel aktualizálhatónak láttam az anyagot. Főleg azért, mert 2015. 03.13.-án a csapat fennállása óta először (de persze nem utoljára) a debreceni Dharma Klubba látogat, a The Trousers társaságában. A helyi erőket a SnakeDance képviseli majd. Erről bővebben ITT. 

És akkor az interjú:

Fél éven belül két tagcsere - ez egy olyan változás egy zenekarban, ami egy komplett lemezmegjelentetéssel is felér. Gábor Andrist, és Székely Marcit az Ozone Mama tagjait kérdeztük meg ennek kapcsán, hogy mi újság a zenekar háza táján.

Ez év májusában Szamosközi Zolit egy régi-új tag, Dobos Gergely váltotta basszusgitáros poszton. Erre a cserére miért volt szükség, és hogyan sikerült a vérátömlesztés?

Marci: Zolival teljes mértékben meg voltunk elégedve, és nagyon hálásak vagyunk neki, hogy 1 éven keresztül tolta velünk a szekeret. Gergő anno egy olyan időszakban (2009-2011) volt a banda tagja, amikor végre volt egy működőképes formációnk, végre újra színpadra állhattunk és el tudtunk kezdeni új dalokon dolgozni. Zeneileg és emberileg is nagyon sokat adott a zenekarnak. Sajnos az anyagi körülményei miatt akkor úgy döntött, hogy Angliába költözik és ott fog dolgozni. De az utolsó itthon töltött hetekben megtalálta és „kinevelte” nekünk Józsit, és így fennakadás nélkül tudtuk tovább folytatni. Mikor idén tavasszal megkeresett minket, hogy szeretne hazajönni és visszaállna a bandába, akkor pár nap gondolkodás után úgy döntöttünk, hogy vele szeretnénk folytatni. Korábban is hajtóereje volt a zenekarnak, és éreztük, hogy mostantól még komolyabban veszi az előttünk álló feladatokat. Nehéz szívvel, de elköszöntünk Zolitól, és Gergővel megerősödve folytatjuk az utat.

Andris: Barátságban váltunk el Zolival, és kívánjuk neki, hogy saját zenekarával sikeres legyen!

Egyébként a fiatalember állatkerti nevelőszülőként is kiválóan megállja a helyét.

Talán még ki sem heverte senki ezt a hírt, mikor a közelmúltban bejelentettétek: Tiszai Vivien (aki az ország legszexisebb dobosa - a szerk.) is elhagyja a fedélzetet. Ez a kiválás hogyan történt?

Marci: Vivit még Gergő hozta a bandába, és tulajdonképpen mi voltunk az első számottevő zenekara, velünk - és remélhetőleg nekünk köszönhetően is - tanult meg egy csomó mindent zenélésről, dobolásról, egy bandában való együttélésről. Egy zenekarban létezni, az olyan, mintha lenne egy második családod vagy/és párkapcsolatod. A közös bulik, koncertek és csodás élmények mellett rengeteg feszültséggel, súrlódással is jár, és önkéntelenül is hatással vagyunk egymásra – pozitív és negatív értelemben egyaránt. Vivivel az elmúlt hónapokban már kezdtünk egymás agyára menni, és mindannyian éreztük, hogy ez csak egyre több negatívumot, rossz szájízt szülne. Megbeszéltük a dolgokat, és közösen úgy döntöttünk, hogy fontosabbnak tartjuk egymást annál, hogy teljesen elmérgesedjen a helyzet, inkább jó barátságban elengedjük egymás kezét.

Andris: Nagyon hálásak vagyunk neki az együtt töltött 5 évért és biztosak vagyunk benne, hogy a formáció, ahol dobol, csak jól jár vele. Ahogy mondtad: Vivi egyedülálló személyiség.

Vivi utódlásáról elég gyorsan gondoskodtatok, az új ütősötök Gulyás Máté lett. Róla mit érdemes tudni?

Marci: Amint tisztáztuk Vivivel a helyzetet, rögtön eszeveszett dobos-keresésbe kezdtünk. Jó pár ismerőst körbekérdeztünk, és a leginkább ígéretes jelölt Máté volt. Pár közös próba és együttlógás után úgy éreztük, hogy szerencsénkre nem is kell tovább keresnünk. Máté az első perctől kezdve igazi friss lendülettel, szorgalommal és zenei alázattal állt hozzá a közös munkának, annak ellenére, hogy még csak 21 éves. A Kőbányai Zenei Stúdióban tanul és élete a dobolás. Megfordult pár formációban – főleg otthonában, Szolnokon – de per pillanat nem volt más működő zenekara, így minden erejével az Ozone Mama-ra tud koncentrálni. Zenei gyökereit tekintve elsősorban metal vonalon mozgott korábban, de mindig is nyitott volt mindenféle igényes zenére, és ez a nyitottsága, tanulékonysága tökéletesen passzol az általunk megálmodott képbe.

Andris: Máté nagyon érzi azt az „ősdobolást”, amire a zenekarnak szüksége van. Számára is nagy lehetőség, hogy egy folyamatosan koncertező zenekarban tárhassa ki szárnyait. Biztos vagyok benne, hogy a rajongók sem fognak benne csalódni.

Hogyan muzsikál ez az új felállás?

Marci: Hangosan!

Andris: Igen, ezt láthatta / hallhatta mindenki szeptember 11-én az A38 tetőn, ugyanis ott debütált velünk Máté a The Trousers-zel közös bulinkon. Mindenki azt mondta, hogy nagyon egyben van így a zenekar és nem okoztunk csalódást senkinek.

Marci: Úgy érzem, hogy ezekkel a „vérátömlesztésekkel” elértük azt az érettségi szintet, amire szükségünk van a továbblépéshez. Igaz, hogy még az összeszokás fázisában vagyunk, de már most olyan ütősen szólalunk meg, hogy bármilyen színpadon megálljuk a helyünket – akár a Wembley-ben is!;) A legutóbbi A38-as koncert után is több ismerősünk jött oda, hogy őszintén gratuláljon az új felálláshoz.

Evezzünk kicsit más vizekre: bár folyamatos változásban vagytok, azért az látszik, hogy nem álltok le: mennek a koncertek… Tapasztalatok, élmények ezzel kapcsolatban?

Andris: Nagyon örülünk, minden szuper, hiszen rendületlenül folytatjuk a közös küldetésünket: minél több emberhez eljuttatni a zenénket és annak pozitív üzenetét. A nyári koncertek fantasztikus hangulatban teltek, ősszel pedig fokozottan folytatjuk a zenélést és a koncertezést is.

Marci: A nyár egy része sajnos kényszerűségből kimaradt. Júliusban kiszakadt a porckorongsérvem, így műteni kellett. Emiatt bő két hónapig szüneteltetni kellett a koncertezést. Az utolsó nyári koncertünk a VOLT Fesztiválos akusztikus fellépés volt, ami nagyon jól sikerült. Igaz, hogy csak fogat összeszorítva tudtam végigcsinálni, de ez is csak azért sikerülhetett, mert a zenekar összetartott és mindent megtett értem. De már felépülőben vagyok, hamarosan elérem a 100%-os állapotomat, és újra felpörgetjük az Ozone Mama rock’n’roll cirkuszt! (azóta szerencsére Marci felépült, személyesen is meggyőződtem róla mikor tavaly az A38as hajón felvezették az ausztrál Airbourne koncertjét. )

A közelmúltban egy kaliforniai lap is felfedezett benneteket magának. Erről mesélnétek?

Andris: Egy külföldi rajongónk továbbította a Youtube videónkat egy kaliforniai internetes rock-lap szerkesztőjéhez, akit „azonnal megvettünk”. Remek cikket írt rólunk, és ennek köszönhetően a rajongóink száma is nőtt. Mindig örömmel tölt el minket, mikor ismeretlenül is így írnak a zenekarról, ráadásul a világ másik felén.

Talán unalmas kérdés, de minden olyan produkciót, aki nem csak bel-, hanem külföldön is szokott kanyarokat tenni, meg szoktam kérdezni, hogy összehasonlításban milyen a külföldi élőzenei helyzet a hazaihoz képest?

Andris: Itthon kissé vissza van szorítva a rockzene. Külföldön nagyobb az igény, bár ez is helyfüggő. Ami megdöbbentő, hogy külföldön gyakran a legutolsó rock-klub is annyira jól felszerelt, mint itthon a legnívósabb.

Marci: Emellett a szervezők, technikusok, és főleg a közönség hozzáállásában érezhető, hogy sokkal nyitottabbak, mernek új zenekarokat megismerni, lelkesedni, sőt, rajongani irántuk.

Tavaly jelent meg egy 5 számos anyagotok, a Freedom, amely pozitív fogadtatásban részesült mind a szakma, mind a közönség részéről. Van tervben mostanság új anyag felvétele/megjelentetése?

Marci: Most, hogy új erőre kaptunk - a koncertezés mellett - belekezdünk a felgyülemlett ötletek kimunkálásába is. Hogy ez mennyi ideig fog tartani, azt egyelőre nehéz megsaccolni, de már van a tarsolyunkban pár ígéretes dalkezdemény. Úgy érezzük, hogy az előző két lemezzel magasra tettük a lécet, és mindenképpen tartani fogjuk ezt a színvonalat.

Andris: Amennyiben a rengeteg elfoglaltság engedi, még idén előrukkolunk új anyaggal. Picit kísérletezőbbek lesznek az új dalok, de a hangzás nem változik, a megszokott feelinges-sulykolós Ozone Mama lesz, ezt megígérhetjük.

Kiss UtolsóCsillagharcos Ákos

A ’90es évek elején a zeneipar kikerülhetetlen jelensége volt a Guns 'N Roses, de mint minden jónak, ennek is hamar vége szakadt. A legendás csapat 1993-ban merevedett tetszhalálba- egyesek szerint még most is abban van, hiszen az Axl Rose és alkalmi zenésztársai alkotta jelenlegi zenekarnak nem sok köze van a gyökerekhez, de a többi tag nem nagyon ült és ül a babérjain.

Duff McKagan, a hórihorgas basszer kiadott egy szólóalbumot Belive In Me címmel 1993-ban, majd társszerzőként besegített zenésztársának, Slash- nek új zenekarába, a Snakepit- be is, de még ez sem elégítette ki.

1995-ben Los Angeles legendás klubjában, a Viper Room- ban egy „egyéjszakás” kalandnak indult jammelés során együtt zenélt Matt Sorum, a Gn’R dobosa, a Sex Pistols legendás gitárosa-aki itt énekenként is bemutatkozott-, Steve Jones, és a Duran Duran bőgőse, a John Taylor és Duff Mckagan, aki ebben a formációban a gitáros-vokalista pozíciót vállalta magára, újra megmutatva ezzel sokoldalúságát. Érdekesség, hogy ezen a bizonyos estén feltűnt a színpadon Billy Idol és Steve Stevens is.

Az alkalmi muzsikálásnak induló kezdeményezés olyan jól sült el, hogy a felállás eldöntötte, közös zenekart alapítanak-lévén egyiküknek sem volt különösebb anyazenekari elfoglaltsága akkoriban.

A banda a zseniális Neurotic Outsiders elnevezéssel kezdett tevékenykedni, és alig három hónap alatt megírtak és feljátszottak 12 tételből álló lemezt. Az 1996-ban boltokba került cím nélküli anyag nem progresszív, nem bonyolult, de nem is ezért szerethető.

A zenekart alapító arcok indíttatásait ismerve egyáltalán nem meglepő módon egy szimpla punk-rock lemezt hoztak össze, akik ebben a stílusban azonban a toronymagas színvonalat képviseltek.

A Sex Pistols, Ramones, The Clash ihlette nótákat jó adag kaliforniai dallamossággal és laza feelingel öntötték nyakon, aminek az eredménye a ’90es évek talán egyik legjobb, őszinte, nyers, sallang-és agysebészet mentes punk-rock albumát tették le az asztalra. Tehát aki pogóra, agyzsibbasztásra vagy gázpedál kiszakítós autóvezetős zúzásra vágyik, az tuti megtalálja a számítását, ha belehallgat ebbe a méltatlanul elfeledett örökzöldbe.

Hiába a kipróbált zenészek rutinja és hírneve, hiába az új formáció „friss vér” effektusa, a tagok közt jól működő kémia, a debüt és rövid ideig tartó koncertezés után az egész dolog elsikkadt valahol a kiskiadós minimál támogatás, a gyenge marketing és a projekt- jelleg Bermuda háromszögében.

Végül mindenki ment tovább a maga útján, a Neurotic Outsiders pedig maradt a kevesek által ismert egylemezes rock történeti csemege kategóriájában, aminek nem valószínű, hogy bármikor is lesz folytatása. Bár időnként összeállnak a fiúk egy-egy koncertre-legutóbb 2006-ban, épp megalakulásuk helyszínén a Viper Roomban- úgyhogy az utolsó reménysugár még halványan ragyog.

A noVus –ba belebotolva egyből felkaptam a fejem, ez pedig annak tükrében különösen érdekes, hogy nem vagyok egy kifejezetten nagy metal- fan, a Nightwish és az általuk ihletett zenekarok erőltetett pátoszával meg egyenesen úgy ráz a hideg, mint a hűvös északi szél.

 A noVus –bár az európai operametál hagyományok egyértelműek az esetében-mégis megfogott, mert az emelkedett fém hangulatba valahogy csempészteke gy kis scifi-s , filmzenés hangulatot, és ezzel nyertek is egy olyan egyedi ízt, amiért érdemes hallgatni a muzsikájukat (még  nekem is, aki meg metálos, annak alapból tetszeni fog).

Viszonylag fiatal és erősen underground stúdióprojektről van szó, ezért túl sok információt nem találunk a sem a csapat Facebook oldalán, sem máshol, de hát vannak az életben szerencsés „véletlenek”- az egyik például az, hogy Vass Csaba, a zenekar gitárosa és lelke történetesen kollégám és jó cimborám.

Így abban a kiváltságban van részem, hogy plusz információkhoz jutottam a noVus kapcsán.

Ezt osztom most meg veletek:

„A noVus az én fejemből pattant ki, de egy nagyon jó barátommal közösen valósítottuk meg az EP-t. Onnan jött az egész, hogy volt egy csomó ötletem, és akartam egy Nightwish-szerű szimfonikus progresszív rockot csinálni.

Elkezdtem írni a dalokat, otthon csináltam demókat, amiket aztán megmutattam Kiss Dani barátomnak, aki egyébként hangmérnök és hasonló zenei beállítottságú, mint én. Aztán jött az ötlet, hogy mivel rétegzenéről beszélünk, csináljunk egy EPt, adjuk ki, rakjuk fel a netre, próbáljuk meg szórni és terjeszteni, és ha szélesebb körben megismerik az emberek és tetszik nekik, akkor csinálunk a projekt köré egy zenekart (ez még most is tervbe van, csak nem tudjuk, hogy milyen igény mutatkozna itthon egy ilyen produkcióra élőben, így most kivárunk és „piackutatunk”).

„Szóval én megírtam olyan 60-70%-ra a dalokat, Dani végezte a produceri munkákat is, így együtt raktuk össze hogy mi kevés vagy mi sok, hova kéne még gitárszóló vagy valami szimfonikus dolog.

Egyébként a zenekari ötletek meg a hangszerelés saját, aztán együtt a helyére tettünk mindent, mivel nekem kell egy külső fül, aki megmondja, hogy mi lehet sok vagy kevés. de ez normális, általában minden zenei projekt mögött áll egy producer. 100%-osra írtuk a dalokat, aztán kitaláltuk, hogy akkor vegyük fel a dolgokat.

„Mivel Dani érdekelt egy szárligeti stúdióban, ott vettünk fel dobot, gitárokat, basszusgitárt és énekeket. minden mást pedig VSTI-vel oldottunk meg, mivel nem volt milliónk a nagy zenekari cuccokhoz :D”

Az ex-Superbuttos Erdei Attila dobol a lemezen, a gitárok az én munkám annyi kivétellel, hogy Gerhes Ádám barátunk felgyúrt egy-két szólót a dalokhoz. a basszus a producer munkája, Kiss Dániel. Ének pedig Schweighardt Tamás, a kórus pedig a Tomi, Szekér Anna és én, hárman”

Öröm hallani, hogy közösségi erővel mennyi minden elérhető, ez egy pozitív példa-a szerk.

„Megcsináltunk hat számot, csináltunk egy honlapot neki meg logót, feliratot terveztünk, satöbbi, és végül tavaly szeptemberben kiraktuk a netre, "Cast away" címmel.. Hogy merre tovább azt még nem tudjuk pontosan…”

Azt hiszem, hogy ebben a 3MMM Magazine  hasábjain film témában szerepelt már akció, sci-fi,fantasy de rajzfilm még sosem-épp itt az ideje, hogy ennek a nem túlkedvező tendenciának véget vessünk…

A Fox Animation Studios 2000-ben mozikba került egész estés poszt-apokaliptikus sci-fi animációja, a Titán- Időszámításunk után (Titan A.E.) mindenképp érdemes arra, hogy a Kult kategóriában olvasóink figyelmébe ajánljuk.

Mivel elég régi alkotásról beszélünk, ezért megengedem magamnak a SPOILEREZÉS luxusát: 

A sztori elején egy fejlett technológiával rendelkező faj, a drejek támadják meg a Földet, és el is pusztítják azt majdnem teljes lakosságával együtt. A főszereplő egy Cale nevű kisfiú, aki az emberiség maradékával együtt elmenekül, majd egy űrbéli roncstelepre kerül, ahol számos más leigázásra került földönkívüli társaságában, mint rabszolga tengeti napjait.

A másik fontos szál, hogy az emberiség megmaradásának utolsó reményét jelentő titokzatos gömb alakú űrhajó, a Titán a bolygót ért támadáskor eltűnik.

A történetben itt van egy kis ugrás, az alkotók 15 évet lépnek át laza eleganciával, a folytatásban Cale már fiatal felnőtt (vagyis inkább kamasz),és éli a szürke hétköznapokat a drejek által működtetett telepen rabszolgaként,mígnem feltűnik egy bizonyos Korso kapitány, aki egyszerűen közli vele, hogy az emberség sorsa az ő kezében van,és ennek köszönhetően élete veszélyben forog.

A kulcs a genetikailag kódolt gyűrű, amelyet Cale gyermekkorában kapott az apjától. A gyűrű tartalmazza a térképet a korábban eltűnt Titánhoz, melynek aktiválásával az emberiség újrateremtheti a Földet.

Cale először nem akar a kapitánnyal tartani, és sületlenségnek tartja az egészet, de a személye miatt kirobbanó csetepaté meggyőzi arról, hogy a hallottak igazak-így menekülőre fogják a dolgot és kezdetét veszi az intergalaktikus –üldözős sztori, ahol lépésről- lépésre, vagy ha úgy tetszik bolygóról bolygóra haladva kerülnek egyre közelebb a végső célhoz.

Persze nem egyszerű ez a haladás, hiszen rejtvények, üldöző drej hadihajók és később az árulóvá váló kapitány is nehezítik a helyzetet. Cale azonban segítséget is kap: Korso hajójának másodpilótája, a bájos és csinos  Akima végig biztos támaszt nyújt- persze nem ok nélkül. Azt hiszem nem nehéz kitalálni, hogy a női szereplő bevonásával az alkotók a romantikus szálat sem elejtették el beleszőni a történetbe.

A rögös út  ellenére a küldetés "természetesen" sikerrel jár és az újrateremtett  Földhöz hasonló bolygót, az emberiség új hazáját viccesen Bob-nak nevezik el.

Gyakorlatilag egy klasszikus hőssé válós mese ez, science fiction környezetbe ágyazva. De mit rejtenek a kulisszatitkok?

Ez a rajzfilm a maga korában úttörőnek számított, hiszen elsők közt vegyítette a hagyományos kézzel rajzolt és a később elterjedté vált számítógépes technikákat, melynek köszönhetően a bolygókőzi üldözés során minden korábbinál színesebbre és izgalmasabbra sikerült az idegen világok ábrázolása, a csaták pedig szemkápráztatóan látványosak voltak.

A szereplők hangját olyan népszerű színészek kőlcsőnőzték mint Matt Damon, Bill Pullman, vagy Drew Barrymore.

Külön említést kell tennünk a zenei aláfestésről, hiszen az ezért felelős Graeme Rewell úgy válogatta össze a korabeli sztárok és kevésbé ismert, de tehetséges szerzők dalait, hogy mind a hangulatot, mind a korabeli fiatal közönséget épp akkor megmozdító trendeket abszolút elkapta. A szinte minden kultfilmben legalább egy számmal szereplő  Powerman 5000, a lendületes surfpunkot játszó Lit, a korszak alternatív rock reménysége, a Creed, a elektronikát minden mással keverő keverő The Urge és a bájos hangú dub énekeső Lucious Jackson egyaránt megjelentek a soundtracken- és ez a felsorolás korántsem teljes. Lábjegyzetben beszúrnám, hogy a filmtől teljesen függetlenül is érdemes ezt a lemezt beszerezni….

Mindezek ellenére a Titán A.E.  a maga korában mind kritikai mind bevétel szempontjából csúfosat bukott, egyesek szerint a nem megfelelő reklámozás, mások szerint pedig a nem egyértelműen meghatározott célkőzőnség miatt. Mindenesetre számomra egy abszolút kellemes és vállalható élmény, amikor 12 évvel ezelőtt, még főiskolás fejjel egy unalmas vasárnap délután a haverokkal beültünk a moziba és megnéztük a Titánt, az ezzel kapcsolatos fórumokat és sci fi oldalakat böngészve pedig az az érzésem, hogy korabeli sikerek ide vagy oda, az évek multával ez az alkotás mégiscsak elfoglalta méltó helyét a kultikus alkotások között.

Come back down the Eart, oh yeah…..

Kiss UtolsóCsillagharcos Ákos