3M

egy látensértelmiségi alibigitáros forradalmár megmondásai

A grunge-szori 3.

2015. február 10. 18:00 - fehersolyom

Mad Season- Above (1995)

A Nevermind 1991-es megjelenésekor a Kurt Cobain vezette Nirvana és vele együtt a grunge műfaj robbanásszerűen került a köztudatba, és végérvényesen átrajzolódott a világ zenei térképe.

above_mad_season_album_.jpeg

Pillanatok alatt kerültek elő a sajátos hangzású zenekarok a seattlei pincékből, a kor rock sztárjai hamarosan – a már említett Nirvana mellett – az Alice In Chains, a Soundgarden a Pearl Jam és a Screaming Trees lettek. A grunge uralkodó műfajjá vált, és a csonka családról, életvezetési problémákról és társadalmi elégedetlenségről éneklő bandák tagjai a felnövekvő ifjúság szócsövévé váltak.

Talán Eddie Vedder mutatott rá a jelenségre a legtalálóbban, mikor egy interjúban a riporter megkérdezte tőle, hogy a jelenlegi generációnak ő és Kurt Cobain a példaképei, és mit szól ehhez? Az énekes visszakérdezett: „Milyen elbaszott generáció az, amelyiknek én és Kurt vagyunk a példaképei???” A válasz lényegre törő és szarkasztikus volt, de a tényeken nem változtatott: a riporter kérdésével jó helyen tapogatózott…

A rock and roll műfajának azonban megvannak az árnyoldalai és a maga kőkemény törvényei: nyilvánvaló volt, hogy ha valaki – vagy valakik – alig egy év alatt lesznek garázszenekarból világsztárok, meglesz az ára. Az irányzat már az áttörés előtti pillanatokban gyászolni kényszerült egyik ikonját, a Mother Love Bone énekes Andy Wood-ot. Az Alice In Chains már a második – 1992-ben megjelent – lemez idején sem tudta volna letagadni, hogy a banda több tagja – kiváltképp a karizmatikus énekes, Layne Staley – komoly drogproblémákkal küzd, de a Pearl Jam vagy a Soundgarden tekintetében is szembeötlő volt a jelenség- nem beszélve a Nirvanáról, ahol az ikonikus zenekarvezető szinte első perctől az utolsóig, gyakorlatilag a közönség és a média tekintetének kereszttüzében vált az önpusztítás két lábon járó szinonimájává. A sztori végét mindenki ismeri: 1994-ben Cobain öngyilkosságot követett el, és ez volt az a pont, mikor már kár lett volna a problémákat a szőnyeg alá söpörni.

A tragikus esemény óriási csapás a zenei világ számára, és kijózanítóan hatott, utóhatásaképpen pedig a grunge több sztárja a drogelvonóra vonult lehetséges válaszútként.

1994 végén az Alice In Chains énekes Layne Staley, a Pearl Jam gitáros Mike McCready és a Screaming Trees vezére, Mark Lanegan épp egy időben, egyazon rehabilitációs klinikán próbált megszabadulni függőségétől. A kezelés befejeztével pedig úgy döntöttek, hogy szupergroupot alakítanak, és ez irányú élményeiket dalban tárják a nagyközönség elé.

Csatlakozik hozzájuk a The Walkabouts-ból ismert basszer, John Baker Saunders, és a Screaming Trees egy másik tagja, a dobos Barrett Martin. Megalakul a Mad Season, és elkezdődik a dalok írása.

madseasonbig.jpg

Egy heroinos drogkarrier kezdete mindig a mennyországgal hasonlítható össze, azonban a használók hamar eljutnak a másik végletig, a pokolig. A leállási kísérlet pedig még ennél is mélyebb testi és lelki fájdalommal jár. A gyógyulás viszont – még ha időleges is – katartikus élmény. Ez nem volt másképp a Mad Season-t megalakító zenészek esetében sem, így ihletforrás bőven akadt. A zenekar első – és egyetlen – lemeze, az Above, tíz dala hamar összeáll, és 1995-ben meg is jelenik.

Ilyen előzmények ismeretében talán mondanunk sem kell, hogy a Mad Season egy teljesen antisláger típusú anyagot tett le az asztalra – de tegyük hozzá, hogy a világ egyik legsikeresebb antislágereinek csokra ez. Persze ne feledjük, ebben az évben, ezeknek az embereknek a nevével fémjelezve bármit kiadtak, a rajongók úgy vették, mint a cukrot-, de mégsem ez az, ami a siker első számú kulcsa volt a rendhagyó produkció esetében.

A lemez érthető módon egyáltalán nem kommersz és nehezen emészthető, sötét hangulat, a hagyományostól eltérő zenei megoldások, rádióslágerek hosszától elrugaszkodó elszállt, elnyújtott zenei témák jellemzik az anyagot. Már a nyitó tétel, a több mint 7 perces Wake Up is olyan mintha egy teszt lenne. Aki ezt nem tekeri tovább és végighallgatja, az megérdemli, hogy az utána következő feltárulkozó mélységeket megismerje. Ha a zene „slágertelenségén” túllépünk, akkor egy nagyon mély, egyszersmind nagyon személyes, szenvedésekkel, fájdalommal és reménnyel teli világ tárulkozik elénk. Persze azt már rég tudjuk, hogy ha a művész szenved, akkor a közönség jól jár – a Mad Season pedig az egyik iskolapéldája ennek.

 

Ez a világ legdepresszívebb és legpszichedelikusabb grunge lemeze, amelyben a zenészek jócskán túlléptek saját magukon: Layne Staley stílusa egyből szembeötlik, de mégis merőben másszerű, mint amit az Alice In Chains-ben megszokhattunk tőle. Ráadásul itt nem csak énekesi, hanem ritmusgitáros minőségében is bemutatkozik. Mike McCready iskolateremtő gitározást mutatott be a Pearl Jam első lemezein, mégis, itt rá sem lehet ismerni, hiszen a tőle megszokott stílustól eltérően lubickol a kortárs Jerry Cantrell témái, az ősblues és a pszichedelia keverékében, ezzel pedig bizonyította, hogy mennyire sokoldalú zenész. A többi tag is kitesz magáért, szépen aládolgozik a két főkolomposnak.

Az 1995-ös megjelenés után a csapat egyébként koncertezésbe fog, persze csínján bánnak az élő show-kal, hisz mindegyik tagnak megvan a működő anyazenekara is.

 

Egy év sem telik el, és más probléma is felüti a fejét: Layne Staley esetében a tünetmentesség kevés ideig tart, visszacsúszik a drog poklába. Az 1996-os Alice In Chains lemezen még tisztességesen énekel, de zenésztársai elborzadva szembesülnek a stúdióban azzal, hogy mennyire leromlott fizikai állapotban van. A lemezt nem is követi turné, és sajnos Layne már sem a Chains-szel, sem a Mad Seasonnel nem tud színpadra állni. Hosszú hattyúdalba kezd, de – néhány kivételes alkalmat leszámítva – aktívan már nem zenél ezután. 2002-ben hal meg, a folyamatos heroinfogyasztás miatt kialakult egészségügyi szövődmények következtében.

A Mad Season másik tagja, a basszusgitáros John Baker Saunders is hasonló sorsa jut, ő 1999-ben hunyt el.

A megmaradt tagoknak így már nem sok esélyük van arra, hogy ezt a projektet folytassák, akár koncertek, akár lemezek formájában, bár 2012  elején mégis megszellőztettek híreket arról, hogy a projekt feltámasztásra kerül. A tervek szerint az új felállásban Layne Staley-t az eddig vokalistaként közreműködő ex-Screaming Trees torok, Mark Lanegan helyettesítette volna, az új basszusgitáros személyére is több jelölt akadt-ez a dolog végül odáig jutott, hoy egy, 1995-ben befejezetlen dalt Lanegan énekével rögzíttetek, és Layne Staley halálának 10. évfordulóján ezt publikálták.

Hogy egy esetleges új lemezből lesz-e valami a közeljövőben, azt még biztosan nem tudjuk, így jelenlegi formájában a Mad Season egy kultikus lemezzel bíró zenei projektnek tekinthető, amely nem csak egy letűnt zenei korszak egyik érdekessége, de a rock and roll hősi halottjainak, és a gyorsan jött sikernek is mementója egyben.

Kiss UtolsóCsillagharcos Ákos

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://3mmm.blog.hu/api/trackback/id/tr67114293

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása