Ezt a hírt átvettem úgy ahogy van, azt hiszem az eredmények önmagukért beszélnek...
Története egyik legsikeresebb évére emlékezett a Debreceni Búvárklub uszonyosúszó szakosztálya a hagyományos évzáró/évnyitó ünnepségén.
A 100 fő részvételével lezajlott vacsorán a szakosztály vezetője, Kókai Dávid értékelte az igencsak eseménydús, és eredményekben gazdag óévet, majd a nagy presztízzsel bíró, házi „Év Sportolója” címek is kiosztásra kerültek, a vacsorát követően pedig játékos csapatfeladatok, és éjfélig tartó tánc vette kezdetét.
Az évértékelőn megtudhattuk, hogy a 2014-es versenyszezon igencsak „aranyosra” sikerült:
Az egyesület versenyzői csak a tavalyi évben 22 új országos csúcsot állítottak fel, az országos minősítési táblázat szerint, 16 arany-, 11 ezüst-, és 11 bronzjelvényes minősítésű versenyzővel büszkélkedhetnek, valamint többször végeztek győzteseként a hazai rendezésű csapatversenyek alkalmával.
A hagyományos házi pontverseny a szokásosnál is szorosabb eredményt hozott, az „Év Sportolója” vándorkupát Senánszky Petra vihette haza, köszönhetően elsősorban 3 Európa bajnoki aranyérmének. A dobogó második fokán a világcsúccsal felnőtt Európa-bajnoki címet szerző Kosina Gergő végzett, a képzeletbeli dobogó harmadik fokára pedig Szűcs Rebeka fért fel, aki a remek junior világbajnoki szereplésén túl egymaga 18 országos bajnoki címet szerzett 2014-ben.
Évértékelő beszédében Kókai Dávid külön köszönetet mondott a Debreceni Búvárklub vezetésének és dolgozóinak a kimagasló támogató munkájukért, a versenyzők pedig hangos tapssal köszönték meg szüleiknek az egész éves támogatásukat. A szakosztályvezető kiemelte, hogy a 2014. év egyik legnagyobb sikere, hogy olyan emberileg és szakmailag is felkészült edzői gárda állt össze, akikre hosszú távon lehet építeni a hasonlóan eredményes munkát.
A rock, és annak, rokonműfajainak hip-hop-al való vegyítése összeolvasztása sok évtizeddel ezelőtt még merész vállalkozásnak számított (elég, ha csak az Aerosmith és a RUN DMC 1986-os Walk This Way verziójára gondolnunk), de kevés- mondjuk kettő-évtizeddel ezelőtt viszont már egy új zenei stílus, a nu-metal nőtt ki a két műfaj nászából.
A rockandroll alapjának számító blues pedig egy egyszerű folklorisztikus műfaj, ahol egyszerű ütemekre kevés hangból álló dalokat énekelnek/énekeltek az előadók.Így utólag tehát nem is értem, hogy a manapság egyre népszerűbb Redneck Rap (ami az Egyesült Államok déli államainak blues/country/southern rock hagyományait vegyíti az ütemes dumálással) miért nem született meg hamarabb, hisz ez a cover adta volna magát…
Manapság a stílus-melyet a redneck rapen kívül hívnak country rapnek, hick-hopnak vagy rural rapnek is- egyre nagyobb ismertebb az egykori rabszolgatartó földeken.
Persze, a délieknél nem csak a korábbi Lynyrd Skynyrd és kortársai által megalkotott zenei hagyományokat menekítették át a stílusba, hanem az eszmeiséget is: déli zászló, whisky, csajok, benzinfalók, és persze a liberális politika utálata, némi bujtatott rasszizmussal tarkítva. Ez így összességében még az USA területén belül is behatárolt-nem valószínű, hogy mondjuk, New Yorkban vagy Washingtonban ezzel az életérzéssel tudnak mit kezdeni- így ez a hely specifikus stílus nem valószínű, hogy világszinten elterjed majd. Az ott élőknek, és a „tisztaamerika” életérzés rajongóinak viszont sokat ad ez a muzsika.
Lássuk a „gyakorlatban” miről is van szó:
Country Rapet először-épp a már említett Aerosmith vs RUN DMC-s feldolgozással egy időben-1986-ban hallhatott az istenadta nép, a The Bellamy Brothers nevű country csapat ugyanis írt ezzel a címmel egy számot:
Természetesen ez inkább egy érdekes zenei próbálkozás lehetett a maga idejében, így zenetörténeti csemegeként megemlíthető, de semmilyen szempontból nem tekinthető a mai country rap zenei műfaj és az arra épülő szubkultúra elődjének.
Viszont a napjainkra vitathatatlanul szupersztárrá avanzsált Kid Rock korai éveiben-egész konkrétan a második lemezén, az 1993-as lemezén, a The Polyfuze Method-on - már meglehetősen merészen, egyszersmind ízlésesen keverte boszorkánykonyhájában a fehér fiúk rockandrollját a fekete fiúk flow-jával, ezt a jó szokását pedig a mai napig tartja.
Az általa kialakított stílus már mindenképpen egyenes ági felmenőnek tekinthető a mostani redneck rap szempontjából, mind zenei, mind a mellé társuló image szempontjából.
Az 1993-as nyitány után azonban még közel két évtizedet, és egy Bubba Sparkxxx nevű úriember felbukkanását is meg kellett várni ahhoz, hogy a szaksajtó is beazonosítsa a jelenséget, és a nevén nevezze a dolgokat.
Sparkxxx 2001-ben megjelent Dark Days, Bright Nights című albuma után terjedt el a country rap/redneck rap kifejezés.
Az ő holdudvarából mára szinte megszámlálhatatlan előadó került elő a mississippi mocsarak bugyraiból, mint például az autó-szörnyekhez kimondhatatlanul vonzódó Moonshine Bandits,
a nagyon csúnya, nagyon szőrös és nagyon kemény Colt Ford
a pörgős alapokkal dolgozó Bottleneck
a cowboy kalapot baseball sapkával helyettesítő Jawga Boys
vagy a legpolitikusabb déliek, a Moccasin Creek
(és ezt a sort még nagyon sokáig lehetne folytatni,például a LoCash Cowboys al, vagy a The Lacs-el de ez egyfajta kedvcsináló cikk, akit érdekel, az az internet segítségével el tud merülni mélyebben is a témában)
És ha azt mondom, hogy mindez egy 2014-es magyar sci-fiben egyesül, és még jól is sül el?
Akkor te azt mondod, hogy biztos viccelek, mert magyar sci-fi nincs is. Jó meg pláne nincs (Űrgammák megvan? Na, ugye…). HAzánk eddig nem volt science fiction nagyhatalom, finoman szólva sem. Még annak ellenére sem, hogy nemzetközi szinten a műfaj az elmúlt évtizedben eléggé előtérbe került, főleg a filmgyártás területén.
Tehát a most következő hazai kisfilm létrejötte egy axióma. De akkor is létezik. Magyarázatot maximum Stephen Hawking adhat erre, de addig is, szedjük össze a tényeket:
-sok baráti szívesség
-egy milla
-egy képregényrajzolóból lett filmes (Odegnál Róbert) remek ötletei (2005-ben ugyanez az alkotás képregény formájában már bezsebelt egy Alfabéta-díjat)
-fiatal tehetséges színész (Mohai Tamás) vélhetően mindenféle gázsi nélkül
Hát nagyjából ennyi kellett ahhoz, hogy elkészüljön az a 17 perces első magyar sci-fi kisfilm, A hívó, amelyre nemcsak itthon, hanem külföldön is felkapták a fejüket. Az alkotás Amerikában több fesztiválon is óriási sikerrel szerepelt, több díjat is elnyert A geekeknek úgy látszik, bejön a neo- lepusztult Kelet-Európa.
Épp ezért az alkotók most a nagyjátékfilmmé fejlesztéshez keresnek pénzügyi forrásokat.
Ha sikerülne nekik a tervük, akkor elkészülne az első vegytisztán magyar sci-fi nagyjátékfilm, ami mondjuk a minőségétől függetlenül egy filmtörténeti pillanat lenne.
De, ez a poszt ugye arról szólt, hogy a már publikált előzmények nagyon biztatóak, tekintse meg mindenki a 17 perces Hívót, és győződjön meg maga a végeredményről:
Valami lehet a levegőben: az elmúlt másfél hónapban gyorsan egymásutánban három debreceni nehézfém csapat is újdonságokkal rukkolt elő.
Elsőként a 2012-ben alakult Sexy Rodeo jelentette meg kislemezét.
A grunge-rock beütésű dalok a zenekar bandcamp oldalán meghallgathatóak.
A komplexmetált minden más műfajjal keverő dAsh még 2013-ban megjelentetett egy két számos kislemezt Knife Causes Burial címmel, ennek "folytatása" a napokban publikált Turning Vicious, amely teljes egészében meghallgatható, letölthető, lájkolható és terjeszthető itt.
Ezzel pedig szinte napra pontosan egy időben a város másik brutálmetál bandája, a Pit of Saron is kidobott egy lyrics videót , beharangozóként a hamarosan megjelenő új lemezükhöz.
Félresikerült képregényadaptációk avagy Stan Lee érthetetlen döntései
Van egy jó szokásom: ha valamilyen kultúr- termékről azt gondolom, hogy jó-legyen az zene, film, szórakozóhely vagy bármi más-akkor AJÁNLÓT írok róla, a szó szoros értelemben.
Ellenkező esetben inkább meg szoktam tartani magamnak a véleményem, mert ugye csak pozitívan, mint az Unicum….Ezt a szép hagyományt azonban most egy cikk erejéig felfüggesztem, de persze nem a rosszindulat vezérel, inkább egyfajta filmmúzeológiai humor felfedése…
„…a Vasember 2008-as első részétől kezdve stratégiát váltott, és egy nagyon komoly, több évre (évtizedre?) előre felépített összefüggő koncepció alapján küldi gyártósorra az alkotásait.”
A fent említett koncepció alapján került mozikba tavaly a Guardians of the Galaxy, ami elődeihez hasonlóan egy abszolút csúcskategóriás alkotás, és ebben a sorban már a tízedik. És nemsoká jön a Bosszúállók 2-Ultron Kora, amely az eddig kiszivárgott infok szerint szintén erősnek ígérkezik. (update: a film azóta lement és tényleg erős volt)
De a Marvel, mint a világ legnagyobb képregény vállalkozása már évtizedek óta a piacon van, így értelemszerű, hogy voltak már jóval korábban is filmadaptációs próbálkozások. Ezek viszont finoman szólva nem sikerültek olyan jól, mint a mostaniak, de érdekességképpen mindenképpen érdemes felelevenítenünk őket.
1. The Incredible Hulk (1978-1982)
A nagy zöld dühöngő izomhegy filmszereplő minőségében egy négy évig tartó TV sorozatban bukkant fel, és érdekes módon még sikere is volt. Elég a korabeli főcímet megnéznünk ahhoz, hogy értelmetlenül álljunk a jelenség előtt.
A kezdeti sokk után is tartogat igazi csemegéket ez a széria. Nyilván, egy négy évig tartó sorozatba belefért az is, hogy felbukkanjon Thor, és Amerika Kapitány, sőt még a Vasember is – ha van olyan fogalom világon, hogy szuperhős gyalázás, akkor ebben az alkotásban ezt teljes mértékben és módszeresen kimerítették, ilyen szintű ledegradálást még maga Loki sem tudna eszközölni a Bosszúállók csapatának.Szemléltetésképpen egy összehasonlító videó Hulk és Thor összecsapásáról, ilyen volt (1982), ilyen lett (2012) stílusban.
2. Amerika Kapitány (1991)
Sokan gondolják, hogy az újkori Marvel Studios alkotások közül a 2011-es, Chris Evans főszereplésével készült Amerika Kapitány –Az első bosszúálló az egyik leggyengébb darab-, nos, akik ezt a véleményt osztják, nézzék meg az 1991-es verziót, garantáltan megváltozik a véleményük. A leghazafiasabb szuperhős első filmadaptációja a korszak B kategóriás akciófilmjeinek színvonalán dolgozta fel a sztorit, de ehhez képest még Steven Seagal is Oscar díjat érdemelne… slusszpoén, hogy a Vörös Koponya itt nem is náci, hanem valami Mussolini fanatikus őrült olasz tudós….
3. Amerika Kapitány (1979)
Még mindig a ’Cap, és még mindig van lejjebb. A Marvel a születésem évében nem kisebb nevet bízott meg az TV sugárzásra szánt egész estés Captain America film elkészítésével, mint a Universal Studios. Ezt a döntést azóta biztos, hogy mindkét helyen nagyon, de nagyon megbánták.Az már önmagában egy megválaszolhatatlan költői kérdés, hogy milyen drogot szedtek akkoriba a kellékesek-vagy legalábbis az az egy, aki azt gondolta, hogy CA számára egy Atom Antit megszégyenítő bukósisak lesz a legmegfelelőbb outfit. A többiről mélyebb benyomást szerezhetünk a korabeli trailer alapján:
4. Fantasztikus Négyes (1994)
Ez a film elkészült ugyan, de még az alkotók szerint is olyan vállalhatatlan lett, hogy be sem mutatták a maga idejében. Ennél többet azt hiszem nem is kellene mondanom róla…Merészebbek, fanatikusok és önsorsrontók viszont napjainkban már kellő mennyiségű kutatómunkával előáshatják az internet pöcegödréből, de csak saját felelősségre!
5. Nick Fury: A S.H.I.E.L.D. ügynöke (1998)
A magyar fordításban ez a filmtörténeti mérföldkő a Zűrös Csodaügynök címet kapta. Az első hallásra talán gagyinak ható művészi félrefordítás kiválóan jellemzi is az alkotást. A főszereplő David Hasselhoff (!!!) zűrös is, és egy sáskajárással felérő negatív csoda, ahogyan brillírozik a félszemű titkosügynök szerepében. De nem csak ő, hanem a komplett szereplőgárda olyan mintha egy túlkoros színi tanodás osztályt betereltek volna az elmeosztályra. A látványvilág meg annyira volt ütős, mint egy ’60as évekbeli albán sci-fiben, ami már csak azért is kirívó baklövés, mert abban az évben az akció/látványfilm kategóriában olyan alkotásokkal kellett volna versenyeznie ennek a darabnak, mint Ryan közlegény megmentése, a Halálos Fegyver 4. , vagy épp az Armageddon (jó, mondjuk kizárólag TV vetítésre szánták, de akkor is...)
És ha ez még nem lenne elég, akkor még egy kis filmtörténeti csemege: mikor Nick Fury szerepére felkérte a Marvel Samuel L. Jackson-t, akkor David Hasselhoff sértődötten azt nyilatkozta, hogy nem érti ezt a döntést, ő sokkal jobb volt ebben a szerepben már korábban is, és hogy ő sokkal őszintébben játszotta ezt a szerepet, mint színes bőrű kollégája. (ezt a filmet elnézve szerintem Hasselhoff mellszőrzete volt a legőszintébb dolog az egészben, de én a legerőteljesebb próbálkozásaim ellenére sem tudok annyi alkoholt elfogyasztani, mint a német háziasszonyok álomférfiúja…)
Ezt a próbálkozást hagyni kellene a múlt jótékony homályába veszni, de tudom, hogy vannak hozzám hasonló perverz alakok, akik számára a Szív TV-s film egy külön műfaj…. na, nekik melegen ajánlom….
6. Howard a kacsa (1986)
Tehát, 1986. A Marvel ekkor már vitathatatlanul a világ legsikeresebb képregénykiadó vállalata, George Lucas pedig már a Csillagok Háborúja trilógia és Indiana Jones atyjaként, és a LucasArts fejeként Hoollywood egyik nagy embere. Hogy ezek után miért jutott eszükbe, hogy szövetkeznek egy beszélő kacsa történetének megfilmesítésére horror vígjáték formájában? Ez egy X-akta, az igazság odaát van….
Egyébként a film az Arany –Málna díjat, és az összes létező negatív kritikát begyűjtötte világszerte. Véletlenek márpedig tudjuk, hogy nincsenek
7. The Punisher (1989)
A Punisher (Megtorló) története nem túl bonyolult: adott egy zsaru, akinek kinyírják a családját, erre ő bosszút esküszik, és kinyírja az összes bűnözőt. A 2004-ben mozikba került verzióra mindenki azt mondta, hogy ez egy gyenge B kategóriás akciófilm, ami arra jó maximum, hogy egy magányos péntek estén elaludjon rajta az ember. Az igazi mélyrepülés azonban mégsem ez, hanem az legelső, 1989-es verzió, ahol a Megtorlót a ZS- kategória örökös bajnoka, Dolph Lundgren formálta meg. Szerintem ezt a darabot még az arcán vastag bőrt viselő svéd karate bajnok is igyekezett eltüntetni az életművéből, de mint tudjuk, az internet nem felejt…. Ínyencség a javából!
9. Elektra (2005): sztori szempontjából Elektra sztorija szorosan kapcsolódik a Daredeviléhez, bár ez nem igazán indokolta azt, hogy a 2003-as Daredevilnek gyakorlatilag a folytatásaként is egy ugyanolyan gyenge alkotással rukkoljanak elő a készítők…. de mégis megtették…
10. Szellemlovas (2007)
A Marvel boszorkánkonyhájában ekkor már javában dolgozhattak a jelenleg legnagyobb blockbustereknek számító Bosszúállók sorozat előkészítésén (hisz ne feledjük, az első Vasember film 2008-ban már a mozikban volt) ennek ellenére még ekkor is megengedtek maguknak akkora blődségeket, mint a Ghost Rider (Szellemlovas). Nicholas Cage alapvetően tehetséges színész, így az végképp érthetetlen, hogy hogyan sikerült ennyire alulmúlnia önmagát ebben az alakításban. Hogy aztán 2012-ben (A Bosszúállók évében!!!) Hogyan kerülhetett a mozikba a még ennél is színvonaltalanabb folytatás, azt már szerintem maga Stan Lee sem tudná megmagyarázni…
A Vasember 2008-as kezdése óta azonban úgy tűnik, a Marvel elkezdte komolyan venni magát, és azóta jönnek a jobbnál jobb filmek a stúdiótól. És szinte biztos, hogy ezen az úton haladva akár évekig (évtizedekig?) tarthatják a nyerő szériát.
A hivatalosan 2001-és 2007 között létező, három lemezt megélt Audioslave a kortárs rock egyik legeredetibb supergroupja volt, amelyet olyan zenészek alkottak, akik korábban, más zenekarokban már letették névjegyüket és szép sikereket tudhattak maguk mögött.
A zenekar sztorija egészen 2000-ig vezethető vissza, mikor a Rage Against The Machine-ből Zack de la Rocha énekes kivált, a három hangszeres (Tom Morello- gitár, Tim Commerford- basszus, Brad Wilk- dob) pedig úgy döntött, hogy tovább folytatják. Az eredeti ötlet az volt, hogy Rage néven, egy új énekessel megy majd tovább a szekér.
Közel két év sikertelen keresgélés után a menedzsment részéről jött az ötlet, hogy a Soundgardenből ismert-éppen akkor nem túl sikeres szólókarriert folytató-Chris Cornellel meg lehetne próbálkozni.
Bár mind a RATM zenészei, mind Cornell kiforrott és sajátos zenei világot képviselt a maga nemében, a formáció mégis működőképesnek bizonyult, és rövid idő alatt össze is raktak egy lemeznyi anyagot- tegyük hozzá azért, hogy a felvételek végére, a megjelenés előtt a nézeteltérések miatt fel is oszlatták magukat.
Az hogy ezt a döntésüket mégis visszavonták (jegyezzük meg, erős kiadói nyomásra), és az Audioslave mégis a nagyközönség elé került, nagy „nyeremény” volt mindenki számára, ennek pedig legegyértelműbb jele az volt, hogy az első, Cochise című lemez a vegyes kritikai fogadtatások ellenére a rajongók kedvence lett és pillanatok alatt elérte a háromszoros platinalemez státuszt…
Nyilván sokan sokfélét várt ettől az albumtól, de a legjobb benne hogy egyik elődzenekar utánérzése sem vált belőle: bár Cornell egyedi hangja és már-már mágikus hatású dallamvezetése, és Tom Morello sablonosnak egyáltalán nem nevezhető gitárstílusa meglehetősen karakteres jegyek, az Audioslavenek mégis lett egy saját, csak rá jellemző hangja, amely nem grunge, nem crossover, nem ’90es évek retro, hanem egyszerűen: ROCK. Olyannyira egyszerűen és egyértelműen kortárs rockot nyomtak az arcok, hogy egyesek egyenesen a XXI. század Led Zeppelinének titulálták a zenekart.
A sikereken felbuzdulva az Audioslave intenzív koncertezésbe kezdett, és bár az énekes kifejezetten kerülni akarta a Rage Against The Machinre jellemző politizálást, mégis számos érdekességet produkáltak ebben az időszakban: ők lettek például az első amerikai rockzenekar akik felléphettek Kubában, és a Live 8 elnevezésű karitatív esemény fő attrakciójává is ők váltak, és időnként a bulikon bizony felkerült a tracklistára a Killing In The Name…
Persze ettől még senki nem azonosította Cornell-t a Che Guevara pólóban ugrabugráló Zack de la Rocha- val, viszont az ilyen gesztusokkal szépen lepergették magukról a kritikusok sokszor ismételt mondatát, miszerint ez csak az unatkozó, befutott zenész-milliomosok zenekara, akik csakis a további vagyongyarapodás reményében muzsikálnak.
Az intenzív, három éves turnéidőszakot 2005-ben az új lemez, az Out Of Exile „töri meg”. A lemez több szempontból is érdekes: a csapat ezt a debütáláshoz képest egy zeneileg is sokkal egységesebb dologként értékeli a produktumot, a zenei szaksajtó képviselői újra vegyesen fogadják az anyagot, a rajongók közül viszont sokan túlságosan lágy hangzásúnak ítélik az új dalokat. Ennek ellenére nem beszélhetünk sikertelenségről, a csapat újabb platinalmezet vehet át a megjelenést követően nem sokkal…
Az Out Of Exile még ki sem hűlt, alig egy évvel később-2006 szeptemberében- megjelenik a harmadik anyag, a Revelations. Sokan nem értik a zenekar rohamtempóban készült (a stúdiózás alig hat-hetet vett igénybe) és megjelentetett lemezét-és való igaz, hogy bár vannak kiemelkedő pillanatok itt is, de összességében már inkább a korábban nagy reményekkel kecsegtető, de elfáradt és ihlethiányos zenekar lenyomata ez.
Nyilván a tagok is érezték, hogy már a kezdetek kezdetén is fennálló nézeteltéréseket csak ideig-óráig tudták szőnyeg alá söpörni, és hogy ezek a problémák a közös muzsikálásra igencsak rányomja a bélyegét.
2007 februárjában Chris Cornell megjelentette nyilatkozatát, amelyben egyértelművé tette, hogy az Audioslave sztorinak részéről vége:
„Már a kezdetektől voltak problémák közöttünk, amivel megpróbáltunk megbirkózni. Azt hiszem, három nagyon jó albumot hoztunk össze így együtt. Egy jól működő zenekar voltunk jó pár véleménykülönbséggel. Mostantól viszont már a saját zenémre szeretnék összpontosítani.”
Még ugyanebben az évben egy koncert erejéig összeállt a Rage Against The Machine, és Tom Morello is megszellőztette, hogy szólóprodukciót tervez. Napjainkban pedig nagy kedvencét, Bruce Springsteent kíséri a koncerteken…
Brad Wilk az azóta eltelt időszakban számos helyen bukkant fel, mint session zenész: legutóbb a Dave Grohl nevével fémjelzett Sound City projektjében tűnt fel- régi harcostársával, a basszer Tim Commeford -al, é a Black Sabbath is őt kérte fel, hogy reunion albumán püfölje a bőröket.
Chris Cornell tovább folytatta meglehetősen hullámzó szólókarrierjét, majd 2012-ben újra összehozta a Soundgardent.
Így vélhetően az Audioslave nevű formációt már soha nem fogjuk hallani és látni, de érdemes megismerkedni a három lemezes diszkográfiával, hiszen valóban a rock történelem egyik legérdekesebb projektje voltak, és a Led Zep-hez való hasonlításuk sem volt alaptalan, hiszen valóban koruk leghatásosabb stadion rockját nyomták még pár évvel ezelőtt…
A rock ’n’ roll örök és elpusztíthatatlan, bármennyire is nem megy jól mostanság a szekér neki (bővebben erről a blog előző posztjában itt.
Az előző írás(mikor 2014 őszén megjelent a debrecenplus.hu-n és a rockstation.blog.hu oldalán) kisebb kommentháborút robbantott ki a neten (aminek egyébként örülök, mert valahol ez volt az iromány célja) és még reagált is rá egy szintén debreceni szerző, egy másik oldalon, ez itt olvasható:
Ami ebben a reakcióban ki lett emelve, az a rock palettáján folyamatosan jelen lévő garage-rock, és abban egyet is értek a szerzővel, hogy ez mindig is van/volt/lesz.
Bár az autótárolóról elnevezett stílus egyenesen a ’60as évekből ered, azért sok víznek kellett lefolynia a Dunán, hogy a zenekritikusok önálló jelenségként/alműfajként aposztrofálják.
Persze akárhogyan is nevezték, vagy nem nevezték ezt a dolgot, az biztos, hogy a szerteágazó rock műfaj szerves részeként a garázs rock zenekarok mindig jelen voltak –olyannyira, hogy a 2000-es évek elejétől (épp a mainstream rock válságától kezdve) fogva világszerte megfigyelhető volt egy garage- reneszánsz. Gombamód kezdek szaporodni az ilyen típusú bandák, akik aztán több-kevesebb sikerrel be is írták nevüket a "nagy rockandroll könyvbe", és ezzel együtt már egy jól körülhatárolható szubkultúra telepedett a stílusra, amelynek jellemző hangszerei (legtöbb esetben Telecaster vagy paraszt-Gibson) öltözködési stílus, és minden ehhez szükséges dolog társul.
Az ezredfordulós garázs mozgalom minden bizonnyal az USA-ból indult (mint általában minden rockzenei „megújulás”), mégis egy ausztrál csapat, a Jet érte el elsőként a legátütőbb sikert világszinten (találós kérdés: jó e, ha az egyik számodat egy globálisan működő telefontársaság felhasználja a reklámkampányában…?)
És ha már a kenguruk földjén tartunk, akkor meg kell említenünk a kissé kései (2004-ben alakult), de roppant sikeressé vált Wolfmothert.
A csapat gyakorlatilag két lemez után a földbe állt, de az énekes/gitáros/dalszerző Andrew Stockdale ekkor már akkora ikon volt, hogy még maga Slash is felkérte 2010-es lemezére énekelni, és még a szólókarrier is elindult nála… valami viszont nem jöhetett össze, mert a csapat a közelmúltban újjáalakult és idén egy új lemezzel jelentkezett…
De kanyarodjunk, vissza a 66-os útra lássuk, mit kínál nekünk ezen a téren a rockandroll őshazája, az Egyesült Államok (hozzáteszem, itt nem kellett a 2000es évekre várni, itt gyakorlatilag Iggy Pop ’60as évekbeli felbukkanása óta folyamatos a garázsrock, legfeljebb a 2000es években kicsit erősebb lett a felhozatal.)
A Black Keyst gondolom, nem kell bemutatni senkinek, a nemzetközi szintéren mainstream kategória. Például a GoPro által támogatott extrémsportolók is szívesen használják fel zenéjüket nyaktörő mutatványokat bemutató kisfilmjeikhez. Az alábbi nóta például már egy kisebbfajta Mountin Bike himnusz lett:
A klasszikus rockvonulat nagy, és élvonalbeli zenekara volt még a nagy garázsrock-robbanás előtt a The Black Crowes. Az érdekesebb kérdés, hogy a csapat mit csinált akkor, mikor épp inaktív éveit töltötte a garázs rock reneszánsz közben? Hát, például az énekes Chris Robinson összehozta a haveri kört (Brotherhood) és csinált egy tök jó projektzenekart, amúgy, tét nélkül: a végeredmény egy sokkal kevésbé populáris, de nagyon jó pszichedelikus rockot prezentáló, szabadul, produceri felügyelet nélkül, örömből jammelős kis csapat lett:
És végül, de nem utolsó sorban egy viszonylag kései (2009-ben felbukkant) csapat, a Rival Sons akik nekem személy szerint a személyes kedvenceim.
És akkor még említhetnénk a The Strokes-t , Jack White szinte össze projektzenekarát, vagy a The Subways-t -igaz az ő említésükkel már átevezünk Európára.
Az Öreg Kontinens revival rock körbetekintését kezdjük a szigeteken, azon belül is Írországban. A 2006-ban felbukkant The Answer számomra olyannyira megkapó volt első hallásra, hogy amikor megalapítottuk pár haverral a Blues Rockets nevű (azóta szép emlékezetű) zenei formációt, akkor egyből tőlük dolgoztunk fel egy nótát, mégpedig ezt:
De ha már Anglia, akkor nézzünk egy igazi angolokból álló bandát (The Temperance Movement) ahol a basszusgitáros úgy néz ki mintha John Bonham reinkarnálódott volna, csak egy másik hangszeren játszana…
A szigetekről a kontinens felé haladva is van mire nézve, első körben nézzünk szét a zord északon: hogy a vikingek leszármazottai mit esznek/isznak vagy szednek ahhoz, hogy mindenkinél jobban elkapják ezt a „napfényes Kalifornia” feelinget a hóesés és az örök sötétség otthonában azt nem tudom, de hogy nagyon érzik ezt a műfajt az biztos….
Persze itt is „jogfolytonos” volt a garázsrock (persze a metál mellett), hisz’ itt már a ’80as ’90es években olyan bandák csörömpöltek folyamatosan, mint a Hellacopters, a Backyard Babies , vagy a Wildhearts, hogy csak a legnevesebbeket említsük…
Napjainkban pedig csak egyre bővül a felhozatal, itt van például a dán Baby Woodrose,a svédektől pedig a Kamchatka (kicsit földrajzi képzavar, de hát ez a nevük, és semmi közük a Tankcsapdához) és a Jeremy Irons & the Ratgang Malibus (nekik pedig semmi közük a neves színészhez).
A német népről sok minden eszünkbe juthat a jódlizástól az óriás söröskorsón át a mérnöki precizitásig, de biztos, hogy nem a terpeszállós gitározás az első asszociációnk velük kapcsolatban. A Kadavar nevű germán rock- harcosok azonban megcáfolják a berögzüléseket:
Olaszok? Eros Ramazotti mellé egy kis capucchino? Lovagmetál pizzával? Francokat! Nesze nektek egy kis garage a csizma sarkából!
Home-Garage:
Mint minden zenei trend, úgy a Nagy Rock ’n’ Roll Revival is elérte hazánkat egy uszkve öt éve csúszással.
Az első fecske a hazai rock egén ebben a műfajban a 2005-ben alakult The Joystix volt, akik már az első megjelentetett anyagukkal elég magasra tették a lécet:
Ennek ellenére a mai napig nem sikerült szélesebb rétegekhez eljutniuk,olyannyira hogy a lassan már rájuk ragad a „Magyarország legalulértékeltebb zenekara” kifejezés.
Mindenesetre én régóta szurkolok nekik…
Debreceni „székhelyű” blogként nem hagyhatjuk ki a debreceni vonatkozást sem: a budapesti Burning Full Throttle tartóoszlopa és gitárosa Mundi Csabi cívisvárosi kötődésű, egyszersmind a tetovált autószerelő lányok kedvenc rocksztárja is.
A hazai piacon aThe Trousers az aki a leginkább hozza a botrányzenekar imidzsét: legutóbb a lemezborítékukat tiltották be.
Nem mellékesen a színvonal, amit prezentálnak, azt nyugodtan mutogathatjuk a műfaj szerelmeseinek a világ bármely szegletében.
A 2010 ben alakult Ivan and the Parazol gyakorlatilag egy ügyes Rolling Stones utánérzésű muzsikával bel.és külföldön egyaránt hódítani tud, ami a hazai zenei kultúra ismeretében meglepő és üdítő jelenség egyszerre.
Már korábbi írásaimban is említettem, hogy nálam (és a hazai rockrajongóknál) a Middlemist Red az év felfedezettje, bár már 2013-ben megjelentették bemutatkozó EP-jüket, de még így szűk két év távlatából is tekinthetjük őket újoncnak a szcénában.
A hazai garage/classic rock felhozatalból az Ozone Mama a kikerülhetetlen tényező. A csapat gitárosa Gábor Andris komoly nemzetközi lemezgyűjteménnyel és rálátással rendelkezik a témában és ennek a cikknek a megírásához is hozzájárult szakértői minőségében-amit ezúton köszönök is neki.
Amit játszanak, az 100% rockandroll, 100% americana, és ők azok, akikre ha ránézek, akkor megnyugszom és tudom: a Rock N Roll Never Died (csak néha a média ottfelejti a pincében vagy a garázsban-, de ha jobban belegondolok, ez még jót is tesz neki:D)
Internetre fel, mindenki turkáljon jó muzsikák után a neten, amit ebben a műfajban megcsillantottam a cikkben az csak a jéghegy csúcsa.
Megpróbálok válaszolni a címben feltett költői kérdésre…
A rockzene utolsó hőskora a grunge volt. A rövid ideig tündöklő zenei mozgalmat annak ikonikus alakja, Kurt Cobain saját magával együtt főbe is lőtte. Ez 1994-ben történt, de még ugyanebben az évben feltűnt egy bakersfield-i zenekar, akiket Korn-nak hívtak, és egy meglehetősen érdekes zenei elegyet hoztak létre a metál és a hip-hop elemeiből, ezt az irányzatot a szaksajtó nu-metal-nak nevezte el.
Akkoriban tényleg úgy kellett a rockandrollnak a megújulás, mint egy falat kenyér, és ezt a Korn, valamint az ő nyomdokaikban feltűnő zenekarok – mint a Deftones, a Limp Bizkit, vagy a Linkin Park -, sikeresen prezentálták azzal, hogy a kialakult zenei stílus, merőben újat hozott az akkoriban ismert rock/metál sablonokhoz képest.
Az újdonság ereje azonban itt sem tartott sokáig, gyakorlatilag a 2000-es évek elejére ez a dolog is kifulladt, viszont a történet végéről hiányzott valami: a megújulás, az undergroundból felnövő új, forradalom. Azóta gyakorlatilag a rock-műfaj vegetál, vagy inkább lefelé tendál…
Az elmúlt bő évtizedben nem volt olyan feltűnő rockzenekar, amely alapjaiban változtatta volna meg a világot, vagy útmutatást, irányt adott volna az új nemzedéknek. Persze van Arctic Monkeys meg 30 Seconds to Mars, amiért a tinilányok tudnak rajongani, de ezek az én meglátásom szerint inkább a ’90-es évek alter rockjának kilúgozott, kockázatmentes sablonjait hasznosítják újra, komoly menedzsmenttel és produceri támogatással a hátuk mögött.
Komoly tömegeket ma már igazából csak a régi rockdinoszauruszok tudnak maguk mögé állítani, mint például a The Rolling Stones, az AC/DC vagy a Kiss - bár ezek már nem is annyira rock zenekarok, inkább már a popkultúra részét képző évtizedes sikertermékek. Mondhatnánk azt is, hogy ők a zeneipar kokakólái?
Az utolsó nagy stadion rock zenekar az idén húsz éves fennállását ünneplő Foo Fighters, és mint írtam fentebb, nem nagyon látok utánpótlást ezen a téren…
A rockandrollt persze nem kell egyértelműen temetni, hiszen megfigyelhető volt a ’80-as évek „cicanadrágmetálja” idején is, mikor is a keménykedő külcsín alatt működő rocksztárok zenéi ugyanolyan ártatlanok voltak, mint egy pohár tej, de ellenreakcióként megtörténhetett az, hogy az undergroundból kinőtt egy Guns ’N’ Roses, vagy egy Nirvana…
Ma már ilyesmi viszont nem történik meg. Összeesküvés-elméleteket is gyárthatnánk, hogy biztos a szemét producerek és zeneipari menedzserek nyomják el szegény undergroundot, vagy legyinthetnénk is, hogy úgysem tud már senki pénzt keresni a zenével a letöltések miatt, meg a satöbbi… De a zenének nem erről kell szólnia, a bonyolult kérdést pedig nem egy rövid(nek szánt) cikkben fogom kifejteni.
Egy szó, mint száz, a rockandrollban nincs megújulás. Mi van helyette?
Vannak régi zenekarok, akik újjáalakulnak, vagy a tagok új néven működtetnek olyan projekteket, amelyekben a régi sablonokat puffogtatják, és csodálkoznak rajta, hogy megközelíteni sem tudják az évekkel-évtizedekkel ezelőtti sikereket…
Erre egy eklatáns példa a nemrég debütált L.A.-ből származó „supergroup”, a Devil City Angels, amelyet nemrégen az FM90 Campus Rádió ZeneTrafik műsorában is elemeztünk Váradi Ferivel és Kozma Dénessel, azzal a végszóval, hogy ez bizony jellegtelen és unalmas, ettől túl sokat senki nem várhat…
Ha a rockzene médiában való egyre kevésbé intenzív jelenlétét vizsgáljuk, akkor az is egy érdekes hír, hogy hírértéke van annak, hogy az Avenged Sevenfold legújabb lemeze aranylemez lett. Pedig ők még azon kevés zenekarok közé tartoznak, akik a maguk módján ötletesen újították meg a metál sablonokat, és ezzel be is kerültek a viszonylag kisszámú mainstream zenekar közé… Ők egy üdítő kivételt jelentenek, a nagy átlaghoz képest.
Külhonban a már említett régi zenekaros újjáalakulások vagy projektek a jellemzőek, itthon viszont még ennél is elkeserítőbb a helyzet; a saját számokat, önkifejezés/önmegvalósítás igényével alkotó zenész archetípusa egyre inkább kiveszni látszik (tisztelet a kivételnek). E helyett egyre-másra alakítanak tribute bandákat, amely persze kézenfekvő és kényelmes, mert más előadók bejáratott dalait kell előadni (felületes, de mindenképp érdekes aláfestés: jelenleg öt Guns ’N’ Roses tribute, és nyolc P. Mobil emlékzenekar működik hazánkban…).
Persze vannak olyan tribute bandák, akik adott esetben olyan előadókat igyekeznek megjeleníteni élőben a hazai zenei piacon, akiket élőben nem, vagy csak nagyon ritkán láthatunk, és ezzel hiányt pótolnak, de azért összességében a jelenséget vizsgálva hazánkban olyan ez a tributozás, mint a pálinkaivás: mindenki azt mondja, hogy fontos a mérték, csak a magyaroknál ez is „mindent vagy semmit” alapon működik.
De még az ezen a körön kívül eső bandákat is érte erős kritika a közelmúltban, mégpedig a műfajon belülről, egészen konkrétan a Blind Myself háza tájáról. „Idegesít, hogy a kedvenc műfajom önismétlővé, kiszámíthatóvá, konzervatívvá vált” - mondta Tóth Gergő, a zenekar frontembere, mikor arról faggatták, hogy miért lett ennyire formabontó (mind a külcsín, mind a belbecs terén) zenekarának új anyaga, a Négyszögöl.
Persze ne legyünk borúlátóak, a rockandroll azért örök és elpusztíthatatlan, mint tudjuk… A kérdés csak az, hogy hol, és milyen formában bukkan fel…
Jelen pillanatban én két dolgot látok: az egyik az, hogy - mint minden zenei trend -, egy uszkve öt éves csúszással hazánkat is elérte a nagy rockandroll revival, és ezt olyan szürreális (ámde üdítő) dolgokat hozott magával, hogy az átlag 20 éves srácokból álló ügyes Rolling Stones koppintást játszó Ivan and the Parazol befutni látszik. A hozzájuk hasonló korú, de sokkal merészebb ős-pszichedelikus rockot játszó Middlemist Red is teret kezd nyerni.
És akkor még nem is beszéltünk az Ozone Mama-ról, akik annyira jók, hogy bármelyik számuk elmehetne a Sons Of Anarchy soundtrack-re, és nem is olyan rég már kaliforniai rocklapok is cikkeztek a budapesti banda kapcsán.
A másik egy sokkal valószínűtlenebb, de mégis megvalósulni látszó út, az a rockzenei elemek más műfajokban való átmentése:
„Minden stílus rock and roll-al iszonyat menő / Ne hidd, hogy a fejed egyszer valaha benő” rappeli a Halott Pénz a „Minden szobába kell álom” című nótájában. Döbbentettel szembesültem a ténnyel: a szám egy egyszerű, de hatásos riffre, és egy nagyon garázsrockos hangásra épül. Lássuk be az nem túl nagy piros pont a magyar rockzenének, ha egy dél-dunántúli rapper srác mutat utat rockzenei hangzásban.
Nemcsak az említett számban, hanem az egész Szólj anyunak, hogy a városban vagyok című lemezen is végigvonul egyfajta rock-blues-funky újrahasznosítás.
De ez van... a Hősök, vagy akár az elektronikus zenei alapokkal rendelkező Brains is előszeretettel használ rockos/blues-os/funkys elemeket a muzsikájában (vagy épp RATM-et dolgoz fel), és ezeket bizony elég vaskosan meg is szólaltatják, mind a stúdióban, mind pedig élőben.
A nemzetközi porondon is megfigyelhető ez a trend:
Az USA déli államaiból - amelyek hagyományosan a rock/blues muzsika fellegvárának tartanak -, származnak az úgynevezett „redneck rap” mozgalom-legjelentősebb képviselői; Bubba Sparxxx és a Monnshine Bandits -, amely utóbbi szintén a hip-hop és a ősrock hagyományait elegyíti, egyre nagyobb népszerűségnek örvendve.
Skrillex-et, mint a dubstep szülőatyját és az elektronikus zene megreformálóját ismerjük, de azt talán kevesen tudják róla, hogy "patkányfejleharapós" metálzenekarokban kezdte karrierjét, és egy neves magazin a világ 100 legjobb gitárosa közé sorolta, ám ő valamiért mégis a lemezjátszókat választotta gitár helyett.
Chris Cornell, a Soundgarden frontembere az alábbi nyilatkozatot tette Howard Stern műsorában idén júniusban:
„Az utóbbi tizenöt év gyakorlatilag kizárólag a fiúbandákról, lánycsapatokról, popénekesekről, elektronikus tánczenéről szólt. Pont most hallottam, amint valaki egy felmérést idézett: végeztek egy kutatást, és ennek alapján a mai fiatalok 70 százaléka elektronikus tánczenéket hallgat, és ez az arány évről évre csak nő. Viszont nem tudom, meddig nőhet még. Csak annyit mondhatok, hogy egyre inkább közeledünk egy tényleg nagyszerű új rockzenei mozgalom kezdetéhez; ugyanez történt akkor is, amikor mindenütt diszkózenék domináltak, aztán hirtelen, mintegy reakcióként, amikor mindenkinek elege lett belőle, hirtelen megjelent a punk rock. Talán most is valami hasonló történik majd. Az emberek hirtelen rádöbbennek majd, hogy ami most megy, az szar.”
Ilyen vagy olyan formában, de biztosan igaza lesz…
Ez az írás eredetileg Ákos 2084 lemezének kritikájaként jelent meg. Mivel a művészúr az akkor megkezdett irányvonalat töretlenül követi ezért gondoltam, újra előveszem ezt a szókimondó irományt és bedobok egy követ a januári állóvízbe.(aktualizáltam azért egy kicsit). Íme:
Ákos vitán felül állva az egyik legmeghatározóbb figura a magyar popzenében, ezért róla írni hálátlan feladat és kétélű fegyver, hiszen még egy választékosan megfogalmazott építő jellegű kritikával is a megtestesült Szindbád (vagy Indián, Katona, esetleg Ikon) rajongói törzsgárdájául szolgáló unatkozó háziasszonyok és hipster fiúk ezreit haragíthatja magára az ember…
Viszont habitusából kifolyólag megkerülhetetlen és ezért muszáj írni róla… a jelenlegi Ákos a-helyzetkép viszont értelmezhetetlen némi Ákos történelem, és az ezzel kapcsolatos jelenség értelmezése nélkül…
Mondhatjuk úgy, hogy együtt nőttem fel Ákossal, felső tagozatos koromban-egészen a nagy Guns ’N Roses időszak bekövetkezőjéig-a korszellemnek megfelelően én is nagy Bonanza Banzai rajongó voltam. Ezt egyébként ma sem tartom cikinek, szemben például a rövid ideig tartó Ossian imádatommal, hiszen az akkoriban Ákos és társai egy korszak hangulatát kapták el, ösztönösen, de zseniálisan. A Bonanza zenéje és a dalszövegek méltó módon képviselték a politikai átmenet következtében szabad, de légüres térbe kerülő fiatalok mondanivalóját.
Ákos szólókarrierjének az eleje is érdekes volt, hiszen a zenekari létből az önálló előadóvá váló művész útkeresése során születtek meg olyan slágerek, mint az Indiátánc, az Ilyenek voltunk, vagy a Hello, amelyek mára a magyar könnyűzene klasszikusaivá váltak (teljesen függetlenül attól, hogy ezt a fajta pátoszos popot valaki szereti e vagy sem. A rádiós szerkesztők szeretik, tehát a lakosság nagy része is kénytelen szeretni, pont).
Az útkeresés azonban valahol az ezredforduló környékén befejeződött, és egy idő után számomra már csak produkciós szempontból voltak érdekesek az Ákos rendszeresen megjelenő kiadványai és élő show-i. Aprólékosan, részletgazdagon építette fel minden egyes megjelenését, a borítófotótól kezdve a lemezek masteringen át a színpadi fények beállításáig a pénz uralta profizmus sütött mindenhonnan. Ezt kialakítani és működtetni hazai viszonylatban mindenképpen érdekes és egyedülálló, mindössze annyi problémám lett vele egy idő után, hogy a külcsín mellett épp a zene lényege, a spontaneitás és a lélek veszett ki az egészből.
A vízválasztó ebben a folyamatban az Andante volt: Ákos hírnevéhez mérten a saját slágereket újrahasznosító vállalkozás a maga nemében igényes, monumentális és beleköthetetlen volt, viszont egyértelmű jelzés volt a művész elfáradásának, a szmokingos image pedig azt mutatta –számomra-hogy az időközben felnőtt rajongótáborhoz már ideje lesz az énekesnek is felnőni, és komolyan kell venni magunkat. A lemez 2003-as megjelenése után évekig ment az önünneplés (Ákos 40, 40+, satöbbi) meg a Bonanza-riszájkling - persze a magyar nosztalgikus nép, szereti az ilyesmit, úgyhogy Ákos az üresjáratok puffogtatásával is a hazai szórakoztatóipar állócsillaga maradhatott.
Ebben a több évig tartó időszakban a maradék érdeklődésemet is elveszítettem Ákos iránt, elkönyveltem magamban, hogy ő a zenész álcájába bújt tudatos piackutatásra építő üzletember, és mint ilyen pont megfelelő a magyar popzene csúcsára. Zenéje és művészete épp a nagybetűs Zenét és a Művészetet mellőzi, viszont roppant tudatosan mindig azt adja a rajongóknak, amit azok szeretnének.
A helyzeten nem javított sokat a Katona Imája című lemez sem, és mikor az ország összes boldogtalan nője és férfija összeszorult szívvel hallgatta az Érintő című gail-t, nekem már csak annyi utánérzésem volt az egésszel kapcsolatban, hogy a társadalom nagytöbbségéhez hasonlóan biztos a dal szerzőjének is komoly gondjai lehetnek a házasságával…
Kovács Ákos a saját meglátása szerint is karakteres, de ugyanakkor egysíkú dalszerző, ezért roppant érdekes információnak tűnt, hogy a 2084 című lemez munkálataikor a produkciót a zenei érdektelenségtől sokszor megmentő muzsikusok kikerülnek a kötelékből, és egyedül rakja majd össze új szintipop lemezét a stúdió sötétjében-nos, akkor kezdtem félelemmel kevert kíváncsisággal várni a végeredményt.
A kiadványhoz kapcsolódó cover- és sajtófotó pakk tanulmányozásakor az lett volna az első kérdésem az illetékesek felé, hogy mit keres a Tom Cruise- nak álcázott Ákos a Mad Max díszletei között, de a mindig különböző szerepekbe búvó művésznek ezzel biztos mély mondanivalót akart kifejezni, amit az én egyszerű, garázsrockhoz szokott agyam nem tud befogadni, úgyhogy hagyjuk is ezt ennyiben…
A lemez tényleg szintipop lett és tényleg a ’80as évekből merített-bár kulturált európai ember letagadja ennek a zenei korszaknak a létezését is-de vol benne valami amitől igényesnek hatott.
Persze ekkor már nem 1984 volt, hanem 2012, ezért némi innováció nem ártott. Így Ákos, aki az azévi nyár folyamán még a VOLT Fesztivál backstage-ben a kamera és a 30 fölötti felelős szülővé vált rajongók kedvéért eljátszotta az értetlen és felháborodott apukát Skrillex fellépése és a dubstep- jelenség kapcsán, azért jó adag kortárs elektronikával fűszerezte a saját gyökereit felelevenítő lemezt. Külön beszélnünk kell a Tipikus Stereo című számról, ami nekem valahogy az elektronikus szcéna egyik legnagyobb közelmúltbeli sikerét, az mi Kossuth díjas művészünk által szintén lenézett Stereotipical-t juttatja eszembe… Ettől nekem valahogy kissé hiteltelen az egész, de ha ezeket az apró képzavarokat figyelmen kívül hagyjuk, akkor elmondhatjuk, hogy mindent összevetve zeneileg meglehetősen jó lett a lemez. Kiszámítható, de a maga keretei között akkor is jó. Ha igaz hogy ezt a főhős egyedül hozta össze, akkor gratulálok, ha nem, akkor Lepés Gábor még mindig egy baromi jó hangmérnök… de ha már a párhuzamoknál tartunk, a művész maga önironikusan megénekelte, hogy „Egy kis zaj innen /Egy dallam onnan /Középen meg dobban/Tipikus sztereó”…hát mit piszkálódok én itt akkor?
Ákos hangi adottságait és énektudását tekintve nem egy Pavarotti- tudja is magáról egyébként - de azt az egysíkú éneklést, amit előad, azt én a sokadik lemezen/dalokban már unalmasnak tartom, a rajongói szerint viszont ez is egy védjegy, amit ők nagyon szeretnek. Ehhez én a magam szerény módján annyit fűznék hozzá, hogy dalolni és verselni nem ugyanaz a két dolog, és a rajongótábort sem kell hülyegyereknek nézni és idegesítően arcba mászóan artikulálni minden egyes szótagot.
Bár ez lehet csak engem és Senior Hal-t idegesíti, az Irigy Hónaaljmirigy pedig sosem fogy így ki a paródia-alapanyagból.Engem viszont évek óta, permanensen és egyre nagyobb mértékben… szerintem a politikusokat meghazudtoló karizma és az ezt meglovagló műszuggesztívitás nem helyettesítheti évtizedekig az igazi énektudást egy szólóelőadónál…
Ákos szövegei a 2084 lemez előtt is indokolatlanul pátoszosak voltak (nem hiába érdemelte ki a magyar popzene Coelhója „megtisztelő címet”) és általában nagyon meg akarják mondani az élet nagy igazságait, de a műmájerkedés és az önismétlés sokkal inkább jellemző mostanában rá, mint az eredetiség és a mélyenszántó mondanivaló. Természetesen a nagy világmegváltást ideképzelő rajongók biztos belehallják majd azt, amit szeretnének. Ennyi rutinnal a háta mögött tud már Ákos olyat írni, mintha, a rajongók pedig szeretnék azt hinni, hogy. Itt mindig mindenki megkapja a magáét. Végülis van itt csiricsáré bohóckodás, van aktuálpolitikai fricska, van házassági probléma meg arctalan szerelem, meg élet értelme….
Ami roppant szembetűnő, (vagy fülzavaró,) hogy a korábban tényleg klasszikus műveltséget és tálentumot feltételező dalszövegek mostanra az ovis gyerekmondókák szintjére süllyedtek.
Az újkori Ákos dalok-főként néhány refrén-néhol kifejezetten fülbemászóak-rádiós szerkesztők kedvence lesz jópár szám, mint mindig-, de a dalszerkezetek, zenei megoldások-a hangszerelési újítások ellenére-olyannyira kiszámíthatóan és konzekvensen Ákososak, hogy a lemezek/dalok maximum a feléig hallgathatóak meg egy szuszra, utána menthetetlenül unalomba fullad, töménnyé és egysíkúvá válik.
A 2084 című Ákos lemez során-és az azt követően publikált szerzeményekben a szerző már megint vissza akart térni a gyökerekhez (nem véletlen a régi Bonanzás fegyvertárs Hauber Zsolt jelenléte sem) ,- ahogyan teszi már lassan másfél évtizede.
Ez számára egyfajta biztonsági játék, hiszen az ő rajongótáborának a torkán szinte bármit le lehet nyomni. Ákosnak azonban erős évtizedes toporgás után ideje lenne eldöntenie, mit akar: a konzervativizmus és az újítási vágy, a kiszámított popprodukció és a rockandroll szellemben fogant önkifejezés nem fér meg egymás mellett.
Egyszer azt olvastam egy internetes kommentben, hogy Ákos igazán érdekes és termékeny korszaka már rég letűnt-és az a helyzet, hogy ez az egyszerű internetező ezzel az egy mondattal mindent le is írt...
Aki csak egy picit is megtisztelt engem, mint „újságírót” az érdeklődésével az elmúlt években, az nagyjából be tudja lőni filmek terén az ízlésemet (sci-fi, fantasy, action, animációs, néha egy kis dráma-vagy kosztümös, még ritkábban egy –egy jól sikerült vígjáték).
Így a mára hagyományosnak tekinthető év eleji mozivárós poszt az én szubjektív ízlésemnek lesz megfelelő, és senki ne sértődjön meg ha „A szürke ötven árnyalata” szintű Daniel Steel „magasságaiba” röpítő lányregények és hasonló filmadaptációk nem kerülnek majd fel erre a listára.
1.A lista első szereplője a februárban várható Jupiter Felemelkedése. Az önmagában megérne egy posztot, hogy az elmúlt években a korábban erősen rétegműfajként kezelt sci-fi műfaj mekkora támogatottságot kap mostanság. De maradjunk a tényeknél: a Mátrix trilógiát jegyző Watchowski testvérpár újra egy monumentális trilógiát álmodik a filmvászonra, ennek első darabja lesz a Jupiter Felemelkedése. Persze nem hazudtolják meg magukat, már a trailerből kitűnik, hogy a látványorgia mellett lesz itt szó párhuzamos világokról, reinkarnációról, meg más agyalós dolgokról… Magyar Premier: 2015.02. 05.
2. Vin Dieselnek és a Fast and Furious szériának-legyenek azok bármennyire is klisések és elcsépeltek-még mindig van egy megmagyarázhatatlan bája. Sajnos a széria soron következő (talán utolsó darabja) a tavalyi évre tervezett hetedik rész az egyik főszereplő Paul Walker tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála miatt idén tavaszra csúszott, egyszersmind a színész halálával kapcsolatos hetekig tartó médiaérdeklődéssel kapott egy nem kért „ingyenreklámot” is. Magyar Premier: 2015. 04. 18.
3. Mel Gibson ’80as évek kultikus mozi sorozata, a Mad Max az idén folytatásra (rebootolásra?) Kerül. A főhős szerepében ezúttal a feltörekvő betonarcú akcióhőspalánta, Tom Hardy lesz. Az eredeti mozi egy kis költségvetésű, ausztrál film volt akkor még ismeretlen színészekkel, ráadásul a posztapokaliptikus sci-fi akkoriban nem a kasszarobbantó kategóriába tartozott, mégis nagy népszerűségnek örvendett az és még négy folytatást megélt. Hogy az idei hoollywoodi újragondolás mit hoz majd nem tudjuk, mindenesetre a trailer elég kecsegtetően hat. Magyar Premier: 2015.05.15.
4. Sokan (többek közt én is) sok helyen (többek közt én is) leírták (leírtuk?) már, hogy az Amerika Kapitány első részével a Marvel egy zseniális, monumentális és egybefüggő történetmesélést kezdett el. A Phase 1 lezárásaképp 2012-ben mozikba kerülő Bosszúállók gyakorlatilag akkorát durrantottak, hogy a képregényadaptációkért nem kifejezetten rajongó emberek (például életem párja) is meggyőződhettek arról, hogy a humorral és CGI-vel erősen megtámogatott csoportos világmegmentés jó dolog. A 2012 óta moziba került Marvel filmek (Thor 2-Sötét világ, Iron Man 3, Amerika kapitány 2- A Tél katonája, a Galaxis Örzői) pedig nagyon szépen megágyaztak a májusban érkező Bosszúállók 2-Ultron Kora című mozinak. Részemről remegve vágom a centit, de komolyan…. Magyar Premier: 2015. 05.07.
5. Még fel sem ocsúdunk majd a gigantikus szuperhősmoziból, egy hónappal később máris itt lesz az új Marvel mozi, az Ant-Man (Hangyaember), amely egyúttal már a Phase 3-ban szereplő új bosszúállók csapatát fogja felvezetni. Magyar Premier: 2015. júliusában
6. Még mindig június és még mindig szuperhősök. A Marvel világának talán leggyermetegebb szuperhőscsapata a Fantasztikus Négyes, ez átjött már a nem túl jól sikerült 2005-ös filmadaptációs próbálkozáson is. A F4 megfilmesítési jogait birtokló 20th Century Fox a nagy rivális, a Disney nyomdokaiba kíván lépni, így a szintén vitatott X.Man és Wolverine univerzum bővítéseképpen az idén egy felnőttesebb, keményebb hangvételű Fantasztikus 4-es akarnak. Hogy ez hogy sikerül nekik azt még nem tudni, trailer még nincs, viszont a produkcióval sok probléma adódott (rendezőcsere, elhúzódás, rajongói ellenállás a bejelentett színészek kapcsán stb.) Mindenesetre egy esélyt kap tőlem a film, aztán majd meglátjuk. Magyar premier: 2015. június
Trailer:
7. Steven Speilberg a 1993-ban a Jurrassic Park elkészítésével gyakorlatilag egy új filmkategóriát (dínós mozi???) alkotott, de e mellett nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a filmben akkor látható technikai megoldások évekre (évtizedekre) meghatározták a látványmozik világát. A film két évtizede egy jól fizető brand volt meg is élte pár folytatást, de azok már nem voltak „filmtörténeti mérföldkövek”. Most valaki valahol úgy gondolta, hogy ezt a töltött káposztát illik felmelegíteni. Főszerepben Starlord (ki…???) alias Chris Patt. A pontos cím Jurrassic Park 4-Jurrassic World. Magyar Premier: 2015 június 12.
8.A Mad Max rebbotnál már megpengettük az apokaliptikus sci-fik húrjait. Az idei évben jön egy film, amely ebben a kategóriában egy megkerülhetetlen brand a kategóriában. Nem másról van szó, mint a legújabb Terminátor moziról, amely a Genisys. Az időutazós filmekben az a nehéz ügy, hogy majdnem lehetetlen logikai baki nélkül a sztori fonalát fonni. Az új Terminátor a kiszivárgott információk szerint az eredeti ’82-es alapot gondolja kissé újra (vagy helyezi új idősíkba?) , aminek kissé reboot szaga van, de az biztos, hogy a látványos csaták mellett megjelennek a kedvelt karakterek, a második rész higanyembere és minden terminátorok terminátora Arnold Schwarzenegger is. Magyar Premier: 2015.07.01.
9. Éhezők Viadala- A Kiválasztott 2. rész Bevallom őszintén, magam is meglepődöm, hogy ezt a filmet szerepeltetem a listámon. Az első Éhezők Viadala film nálam az „érdekesnek indult sztorira épülő amerikai ifjúsági regény indokolatlan tömeghisztériát kiváltó filmadapációja” kategóriába tartozott, a’la Twilight. Ezen a tényen csak Jennifer Lawrence tudott egy kicsit enyhíteni, de csak egy kicsit. Bár az eredeti könyvet nem olvastam, azért a 2. résznél már felkaptama fejem, hogy hű, ez nem is rossz, ebből még lesz valami. A trilógia kétrészesre bővített befejezését már kifejezetten vártam tavaly decemberben és még most is, folyamatosan…Magyar Premier: 2015.11.21.
10. A legvégére maradt a legnagyobb durranás: a Star Wars 7: Az ébredő erő. A rajongók már évek óta vártak valamit. Persze volt közben egy Klónok Háborúja animációs sorozat, és most fut a Star Wars lázadók is, de azért a mozi, az mégiscsak mozi. Sok érdekesség hír szivárgott és szivárog folyamatosan az év talán legjobban várt mozija kapcsán. A filmmel kapcsolatos első idegölő pletyka az volt, hogy az SW univerzum atyja, George Lucas eladta a jogokat a Disney-nek. Ezzel együtt-bár nagy öregként benne volt a film előkészítésében –végül a stúdió nem használta fel az ötleteit a forgatókönyvben. Pozitív fejlemény volt viszont, hogy a rendezői székbe került JJ Abrams, aki már a pár évvel ezelőtti Star Trek rebbotal olyat tett le az asztalra, hogy az leszakadt. A trailer decemberben jött ki, alig egy perc, és felrobbantotta a netet. Nekem életem legszebb karácsonyi ajándéka lesz, hogy újra filmvásznon láthatom majd a Millenium Falcon-t, a többit majd meglátjuk…Magyar Premier: 2015.12.18.
