Tavaly nyáron a Campus Fesztivál kezdetén adták át a cívisváros legújabb közösségi terét, a Nagyerdei Víztornyot, ami több szempontból is irtó frankó hely. Például van benne egy 16 méteres mászófal, és kiváló fröcsöket lehet kapni olcsón.

E mellett azonban  az "öreg hölgy" mentsvárául szolgál az alternatív kultúra iránt érdeklődőknek is.

És gondolom, a közelmúltban elnyert Cseh Tamás Program által biztosított támogatással ez a funkció megnő, és a feltörekvő zenekarok legfőbb bemutatkozási helye lehet majd Debrecenben.

Ennek a folyamatnak köszönhetően tegnap este bemutatkozhatott a The Luckies nevű, szemtelenül fiatal -alig fél éves-, és mégis nagyon kiforrott produkciót felmutató csapat. Az Ivan and the Parazol valamilyen érthetetlen-egyszersmint örömteli-módon hozta vissza az egyetemi klubokba és a fesztiválszínpadokra a '60as évek garage rockját, és valamit elindítottak az országban: a műfaj idősebb képviselői (pl. The Trousers, Ozone Mama) mellett a Middlemist Red volt az első, de ezek szerint nem az utolsó csapat, amely a nyugaton sokkal inkább kelendőbb zenei műfajt.

Egy fiatal csapat esetében elkerülhetetlen a más zenekarokhoz való hasonlítás: a fentebb említett hazai bandák mellett a The Luckies esetében a The Black Keys, vagy  a korai The Hives ugrik be elsőként az embernek.

Eredetileg azt terveztem, hogy egy haverommal elmegyünk a koncertre, levezetjük a hét fáradalmait és iszunk egy két bambit. Az, hogy klaviatúrát ragadtam, és koncertbeszámolóra kerül most a sor, önmagában megmutatja, hogy mennyire sikerült a csapatnak átlépnie az ingerküszöbömet eleven színpadi előadásával, és jól megírt, meghangszerelt számaival. (fényképeket viszont nem készítettem, mivel a telefonnal készült gagyi, homályos képekkel nem emelném a blogom színvonalát, és az olvasóknak sem lenne túl informatív). E helyett itt a linkje a The Luckies bemutatkozó EP.jének a No Longer Blue című anyagnak a linkje, amelyen keresztül megismerkedhetnek az érdeklődők a csapat munkásáágával (bár megjegyzem, hogy a hangzás élőben sokkal karcosabb, a tempók pedig gyorsabbak).

Az est főzenekara a The Trousers volt, akik a kis létszámű közönség ellenére rutinos öreg rocsztárként hozták a formájukat: vastag hangzású ősrock, és a legjobb rockandroll klisék szállják meg a színpadot, amikor Kőváry Zoli és csapata a világot jelentő deszkákra lépnek. A Trousers tipikusan azt az angolszász/északi rockzenei szegmenst képviseli itthon amellyel a szélesen értelmezett hazai zeneszerető közönség nem igazán tud mit kezdeni-tegyük hozzá, sajnos, mert így a banda lassan egy évtizedes működése ellenére nem kapja meg azt az elsimerést amit megérdemelne. (Szerencsére külföldön nagyobb rájuk a kereslet). 

A kedvezőtlen körülmények ellenére a csapat egy igazán élő, dögös koncertet tolt a kislétszámú, de lelkes közönség arcába, egyetlen hiba az ének hangosítása volt, így aki esetleg nem ismerte a bandát, annak esélye sem volt arra, hogy a szövegekből valamit átemeljen. 

Számomra azonban már a látvány, és az ismerős dallamok ( személy szerint a lejátszási listám állandó szereplője  a zenekar) elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy megkapjam az élményt amit vártam az estétől. Szóval, köszi az estét zenekarok, köszi Víztorony!