3M

egy látensértelmiségi alibigitáros forradalmár megmondásai

A grunge-szori 5.

2015. február 24. 18:00 - fehersolyom

Pearl Jam Twenty

A nagy grunge túlélő, a Pearl Jam mindig híres volt arról, hogy hekkeli a médiát, mégis ugyanolyan sikeresek, mint 24 évvel ezelőtti indulásuk idején. A húsz éves, szép kerek évforduló minden zenekar esetében megérdemli a figyelmet, a kedvenc antimédia csapatunk pedig úgy döntött, hogy saját sztorijukat bemutató dokumentumfilm formájában kedveskedik a rajongóknak eme jeles alkalomból. Így készült el a 2011-ben megjelent memoár, a PJ20. És ki lehetett alkalmasabb ennek az ötletnek a kivitelezésére, mint a zenéhez való elkötelezettségét már számtalanszor bizonyított rockzsurnalisztából lett filmrendező, a zenekar régi haverja, Cameron Crowe?

 

A csapat két évtizedet megörökítő film stílszerűen a Twenty címet kapta, és egy rövid, archív backstage jelenettel indít: Eddie Vedder itt is hatásvadász és polgárpukkasztó, mint maga a zenekar, amelynek élén két évtizede áll. De honnan is indult a legnagyobb amerikai együttesként aposztrofált csapat, a legendás seattle-i négyes egyik alappillére?

Elvis Presley, Audrey Hepburn és más ’50-es és ’60-as évekbeli, boldog békeidőket idéző filmek bevágásait látjuk… az amerikai álom képei ezek… majd egy hirtelen vágással arcunkba kapjuk a kor kiábrándító valóságát: egy koncertterem, és egy felzaklatóan visító torzított gitár hangja… megjelenik a felirat: 1989, Seattle. Crowe nem csak forgatókönyv írója és rendezője, hanem néha narrátora is a filmnek: ez egyrészt nagyon hitelessé teszi őt, másrészt már az első mondatnál megértjük, hogy miért ő volt a legmegfelelőbb ember a forgatás lebonyolítására:

„Mikor a ’80-as évek közepén zenei újságíróként Seattle-be érkeztem, és megismerkedtem az ottani zenekarokkal, egy teljesen új világban találtam magam…„

pj1.jpg

Pár mondatban összefoglalja a korhangulatot és az akkori klubszcéna sajátosságait, úgy ahogyan ő látta külső szemlélőként – és ezzel nagyon jól megágyaz a soron következő két órás rock dokumentumfilmnek, ami nem csak egy legendás zenekar, hanem ezzel együtt a ’90-es években taroló grunge mozgalomról valaha készült egyik legjobb alkotás is egyben. Mivel ez egy filmajánló, nem árt rögtön az elején leszögezni az ilyesmit…

 

A Pearl Jam legendárium ismert része, hogy a zenekar megalakulása a tagok korábbi zenekarának, a Mother Love Bone-nak a tragédiájával kezdődött, mikor is Andy Wood, a csapat énekese az első lemez megjelenésekor drogtúladagolásban meghalt. A kényszerűségből megrekedt banda válaszút elé kerül: hogyan tovább? A megfelelő frontember keresése nem megy egyszerűen, így az átmeneti időszakban a tagok a kor másik meghatározó zenekarának, a Soundgarden énekes Chris Cornell-nek  a közreműködésével egy Andy Wood emléklemezt írnak, Temple of the Dog néven. A tagok visszaemlékeznek az akkori történésekre. 

A film elején közel fél órát szánnak a ’80-as évek seattle-i zenei világának, és az elődzenekaroknak tekinthető Green River és főleg a Mother Love Bone, valamint Andy Wood munkásságának bemutatására. Stone Gossard és Jeff Ament, valamint a jó barát, Chris Cornell beszél a hőskorszakról. Érdekes, hogy a Soundgarden torok egyébként szinte végig jelen van a filmben, egyetlen kortárs zenésztársként mindig érdekes háttér információkat fűz hozzá a Pearl Jam tagjainak mondandójához. Roppant szimpatikus, hogy a zenekar saját születésének előzményeit alaposan kivesézi, és halott zenésztársuk emlékét ezúton is felelevenítik – egyrészt azért mert így egy mindennél hitelesebb és alaposabb képet kapunk az adott zenei korszakról, másrészt nagyon szép emberi gesztus. Harmadrészt indokolt is, hiszen a Pearl Jam-nek magának ezen kívül alig van előzménye – hisz ne feledjük, a csapat még csak alig egy hónapja létezett ezen a néven, mikor a Epic Records egy tíz lemezre szóló, sok millió dolláros szerződést írt alá velük…

pj2.jpg

A hosszúra nyúlt, kissé szomorkás hangulatú bevezető után szinte észrevétlenül tempót vált a film, és rátér a világszinten óriásit robbanó első lemez, a Ten váratlan sikerére és a jelenséget övező hisztériára. A rendező nagyon jó érzékkel adagolt képekben pörgeti fel a cselekményt, ezzel kiválóan ragadja meg azt az érzetet, hogy mit érezhettek az akkor már több mint két éve vegetáló zenészek, mikor szinte az egyik pillanatról a másikra világsztárok lettek. Korabeli koncertfelvételeken elevenítik fel a napi szintűvé vált turnézás élményeit, így aki nem ismeri a Pearl Jam-et, az is hamar ízelítőt kap abból, hogy mitől is lett ez a zenekar pillanatok alatt az, ami. A csapat jól megírt dalaival egy generáció szócsövévé vált, de a siker receptje nem csak ebben rejlett: ezeket a dalokat elő is kellett adni, és Eddie Vedder vezetésével a PJ olyan fesztelen színpadi show-kat csinált, amit akkoriban – sőt azóta sem tudott senki űberelni. Az itt felhasznált képsorokból az 1992-es Pink Pop felvételei a legbeszédesebbek, mikor a frontember a színpad felfüggesztéseire, oszlopaira, állványaira felmászva adja elő a rockhimnuszokat, közben megállás nélkül megy a stage diving. Iggy Pop és a Ramones ’90-es évekbeli változata, színtiszta rock and roll, sallang és háttérdíszlet nélkül…

 

Mivel Crowe és a zenekar egyaránt híres humoráról, ezért a mondandót alátámasztó felvételek mellett előkerültek ritkaságok is, úgymond gag- esítve ezzel a filmet. Az egyik legjobb ilyen elkapott pillanat egy szintén 1992-es, Hamburgban készült koncertjelenet, amelyben az épp szülinapját ünneplő Jeff Ament basszer a buli közben játszva az arcába kapja a szülinapi tortát. Persze a show nem áll meg, a zenészek, élükön Jeff-el, aki tejszínhabtól és röhögéstől fuldokolva, de rendületlenül nyomja tovább a muzsikálást… Az ilyen és ehhez hasonló ritka felvételek nagyban hozzájárulnak egyébként ahhoz, hogy a film a hagyományos dokumentumfilmektől eltérően nem csak humorossá, hanem ember közelibbé is tegye a zenekart…

pj3.jpg

A folytatás témája a sors fintora: egy vidéki garázszenekar, amely semmi mást nem akar csak a dühét és a frusztrációját elmondani, annyira betalál a mondandójával a közönségnek, hogy a mainstream részévé válik. 50 perc környékén épp ezt a jelenséget örökíti meg a rendező, megint csak a rá jellemző humorral: 1993-as amerikai Szerencsekerék verzióban jól öltözött középkorú úr a Pearl Jam nevének kitalálásával nyer hatalmas összeget, Adam Sandler pedig kezdő komikusként épp Vedder énekstílusát karikírozza ki egy TV Show-ban. Ezeket nézve jól szórakozik az ember, de kétségtelen, hogy ha a jelenség mögé nézünk, akkor láthatjuk, hogy itt már komoly médiafelhajtás kíséri a csapatot.

Természetesen a Facérok című – szintén Cameron Crowe által jegyzett –  film is megemlítésre kerül, amelynek sikeréhez  a zenekar nem csak a zenéjével járult hozzá, hanem azzal is, hogy a tagok a főszereplő Matt Dillon zenész haverjait is eljátszották az egyik epizódjelenetben, öregbítve ezzel hírnevüket. A továbbiakban láthatjuk, hogy a második lemez, a Vs. a megjelenést követő napokban 1 millió példányban fogy el, és a média fősodrában való jelenlét egyre fokozódik – a zenekar tagjainak mindenféle ellenérzésének dacára. A helyzet rosszabbodik, hiszen nem sokkal később a világ első számú grunge ikonja, Kurt Cobain öngyilkos lesz, és ezzel nem csak ő, hanem a divathullám többi zenekara is – így a PJ is – minden eddiginél nagyobb nyilvánosságot kap.

pjsingles2.jpg

Cobain halálával a kor első számú zenekara, az általa vezetett Nirvana értelemszerűen feloszlik, és a kétes címet akaratán kívül a Pearl Jam örökli, ezzel még tovább fokozódik a médianyomás. Néhány nyilatkozatot, és kellemesen idegesítő és kifejező montázst láthatunk ezzel kapcsolatban. A grunge, és az ezzel együtt felemelkedő Pearl Jam története értelmezhetetlen a kortárs Kurt Cobain és a Nirvana nélkül, és ezzel mind a rendező, mind a szereplők tisztában voltak, nem voltak hát restek pár percet szánni arra, hogy koncertfelvételekkel és néhány visszaemlékező nyilatkozattal megemlékezzenek a ’90-es évek korán elhunyt, legnagyobb ikonjáról. Ez egyrészt újabb rokonszenves kegyeleti gesztus, másrészt a szomorkás téma feldobása és boncolgatása újra lelassítja kicsit a filmet, ami a pörgős rész után jó időben jön. Persze a forgatókönyvet az élet írta, de ez újabb bizonyítéka annak, hogy Crowe milyen jó érzékkel ragad meg egyes hangulatokat: újabb piros pont neki. A borongós hangulat után megint vidám percek következnek: a zenekar koncerteket ad a nagy példaképnek számító Neil Young-gal, majd az a megtiszteltetés éri őket, hogy ők iktatják be az öreg cowboy-t a Rock And Roll Hall Of Fame tagjai közé. És bár itt már túl vagyunk a mozi felén, még mindig csak 1995-ben járunk.

A csapat tagjai ebben a korszakban köztudottan nagy fába vágják a fejszéjüket, és a zene tiszteletét és szeretetét nem csak dalokban fejezték ki: nekimentek a Ticketmaster nevű koncertszervező cégnek, azzal az indokkal, hogy túl drágán árulják a jegyeket, és így sok rajongó nem tudja megfizetni azokat.  Ez kétségtelenül szimpatikus, de egyben merész húzás volt, mivel az említett cég akkoriban gyakorlatilag monopolhelyzetben volt a jegyárusítás piacán. Az ezzel kapcsolatos jogi huzavona évekig tartott, és nagy médianyilvánosságot kapott. Ez idő alatt a csapat – hogy saját magához hű maradjon –  nem vállalt olyan helyszínen koncertet, amely a Ticketmaster-rel állt szerződésben. Ezzel gyakorlatilag minimálisra szűkítették tengerentúli koncertjeik lehetőségét. Ezt kompenzálandó, alternatív helyszíneken lezajlik a Ticketmaster Boycott Tour, természetesen ebbe is betekintést nyerhetünk. A per sajnos elbukik, de részeredmények azért vannak. A legnagyobb ajándék pedig az erkölcsi győzelem: a Pearl Jam bizonyítja, hogy őket a zenében nem elsősorban a pénz motiválja, valamint azt is, hogy szupersztár státuszuk ellenére nem felejtették el, hogy honnan indultak… Az biztos, hogy ez az egyik titka annak, hogy miért népszerű a csapat két évtized után is.

Hirtelen a jelenben találjuk magunkat: egy jelenet, amelyben Stone Gossard beszél a zenekar dolgairól, majd kapjuk a csattanót: a pincében berendezett próbateremben keresgélve egyszer csak felkiált: “Nézd csak ott meg egy Grammy-díj…” – hát ennyit a Pearl Jam-féle hozzáállásról:D

9a1ef57b.gif

A zenekar többi tagja is megszólaltatásra kerül, mindegyikük beszél magáról, a zenéről, a jelenről és a múltról. Ezeken a képsorokon a zenészek otthonukban, saját természetes közegükben szólalnak meg, így átjön a sokat emlegetett hitelesség és emberközeliség mindegyikőjüknél.

A Pearl Jam sztoriban nem volt sok tagcsere, az is mind a dobos poszton történt. Az összesen négy ütőst elfogyasztó csapat Charlie Chaplin némafilmes stílusában köszöni meg a korábbi ütősök munkáját, majd egy hirtelen váltással rátérnek történetük egyik legtragikusabb epizódjára: 2000-ben egy koppenhágai fesztiválon kilenc néző hal meg a nézőtéren a koncertjük alatt. A továbbiakban a máig működő zenekart látjuk, térben és időben ugrálva, de a végére összeáll a kép: továbbra is legfontosabb a zene, de előtérbe kerül a politikai és a közéleti szerepvállalás is: a Pearl Jam ott van minden segélykoncerten, és véleményt nyilvánít minden fórumon, ha az elesettekről, a társadalom perifériájára szorult emberekről van szól – a demokrata elnökjelölt kampányában épp úgy részt vesznek, mint a Free Tibet mozgalom rendezvényén. Az nem ritka, hogy egy zenekar ilyen mentalitással indul el, az viszont már igen, ha valaki, húsz éven keresztül, a sikerek ellenére, sztárallűröket mellőzve hű marad ehhez az ideához. A Pearl Jam tagjai a sokmilliós lemezeladások, a videoklipek, a teltházas koncertek ellenére meg tudtak maradni a nép fiainak, Cameron Crowe pedig kiváló érzékkel mutatja be filmjében, hogy elsősorban ezek az emberi értékek azok, amelyek életben tartják és ihletet adnak a csapatnak a mai napig. Nem mellékesen ez a világ egyik talán legjobban szerkesztett rock dokumentumfilmje…

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://3mmm.blog.hu/api/trackback/id/tr237114877

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása