Steven Seagal a ’80-as –’90es-es évek fordulóján tűnt fel az akciófilmek világában, és sajátos stílusával (aikido) elég hamar „beverekedte” magát a legnagyobbak közé.

Bár a későbbiekben a filmes karrierje nem a legszebben alakult-gyakorlatilag a kétezres évek elejétől már csak DVD-n forgalmazandó filmeket készít-, de annak ellenére, hogy nevét sokan azonosítják a B kategóriával, és a ciki fogalmával, azért világszerte megvan az a viszonylag szűk, de biztos rajongótábora, akik kedvelik munkásságát.

Kevesen tudják azonban, hogy a kiöregedett akciósztár szerepével azonosított Steven Seagal egy igen sokoldalú figura: első filmje, a Nico 1988-ban készült, amikor a színész már közel volt a negyvenhez.

Előtte azonban sokáig Japánban élt és dolgozott, magas szinten művelte az aikidot és más harcművészeteket. Ezt olyannyira jól csinálta, hogy ő volt az első fehér ember a Felkelő Nap országában, aki edzőtermet (japánul: dojo) nyithatott- ez pedig nagy elismerésnek számít arrafelé…

E mellett emberünk lelkes környezetvédő és Richard Gere mellett a Free Tibet mozgalom legaktívabb hollywoodi szószólója is.

Ja, és azt se felejtsük el, hogy harci tudását nem csak a filmekben, hanem a mindennapi életben is kamatoztatja: több mint húsz éve tartalékos rendőrtisztként igazi kommandósokat képez lőfegyverek használatára és közelharcra.

De hogy jön ide a zene és kultúra? A fent említettek mellett még gitározik, énekel, időnként lemezeket jelentet meg és rendszeresen koncertezik is.(tavaly például hazánkban is adott egy igen jó hangulatú koncertet).

Az általa írt dalokat hallgatva pedig értelmet nyer az örökbecsű mondás: a zord külső érző szívet takar.

Seagal-  bár ír, mongol és orosz vér egyaránt csörgedezik ereiben, és életére nagy hatással volt a Távol-Keleti kultúra- mégiscsak egy ízig-vérig amerikai „srác” és mint ilyen, az ottani „népzenének” tekinthető blues műfajra tette a voksát, annak is a melankolikusabb irányvonalát részesíti előnyben.

Steven Seagal az 1996-os Tisztítótűz (The Glimmer Man) című filmben elhangzó "Snake" és "Bulletproof" című dalok szerzője és előadója, ekkor mutatkozott be először dalszerzői és előadói minőségében a nagyközönségnek.

Az egy évvel későbbi, 1997-ben mozikba kerülő Tűz a mélyben (Fire Down Below) című mozit-betétdalait hallgatva a blues, country és southern stílusok kedvelői meglepődhetnek, hogy mennyire erős a soundtrack. Az pedig még meglepőbb, hogy Steven Seagal az ott szereplő dalok nagy részének szerzője, producere és előadója is- zenésztársai pedig Richie Sambora a Bon Joviból, Taj Mahal vagy épp Peggy Lynn (híres country zenész, ő írta például a Walker, a texasi kopó című film főcímdalát is).

Bár a színész ilyen irányú tehetségét sokáig titkolta a nagyközönség elől, meg kell jegyeznünk, hogy a színész gitárral való megismerkedése jóval korábbra tehető: már kisiskolás korában, a harcművészetekkel egy időben elkezdett ismerkedni a muzsika világával.

Miután a saját filmjeihez írt dalok kedvező fogadtatásra találtak, mégsem elégedett meg ennyivel, egyre többször lehetett látni az öregedő „szamurájt” koncerttermekben, gitárral a nyakában és 2005-ben pedig kiadta első szólólemezét a Songs for Crystal Cave címmel. A korongon szereplő dalok mindegyikének Seagal a szerzője vagy társszerzője, és ő énekel, és gitározik a felvételek jelentős részén. Aki veszi a fáradságot és meghallgatja ezt  az anyagot, az egy gazdagon hangszerelt blues-funky lemezélménnyel lesz gazdagabb, ahol a vidám és a lírai dalok váltogatják egymást. A már említett sokszínű hangszerelés elérése érdekében a főhős mellett pedig közel húsz zenész működött közre. Például Stevie Wonder is, hogy csak a legnagyobb nevet említsük…

A második-napjainkig utolsó-lemeze, a Mojo Priest 2006-ban jelent meg. Ez első anyaghoz képest ez egy kis változást hozott: kevesebb vendégzenész, letisztultabb, karcosabb , vagy ha úgy tetszik „misssissipisebb” blues hangzás, amolyan igazi vissza a gyökerekhez stílusban fogantak a dalok, de persze a líraibb darabok is szép számmal sorakoznak…

Aki kedveli Seagalt annak azért, aki kedveli, a bluest annak azért ajánlom ezt a lemezt, de ha valaki egyik csoportba sem sorolja magát, viszont van benne nyitottság és szeret kellemesen meglepődni, az is nyugodtan belehallgathat a zenélő szamuráj életművébe….

Egyfajta utóiratként pedig egy érdekes információ, amit elvakult rajongók vélnek tudni: Seagal nem csak a bluesnak, hanem a reggie zenének is nagy rajongója, olyannyira, hogy vásárolt is egy villát Jamaicán, és sok időt tölt azzal, hogy ottani zenészektől tanulja a stílus alapjait-így mindben bizonnyal lesz még folytatás, de hogy mikor és milyen, azt nem tudhatjuk…

Eredetileg a cikk itt jelent meg.