Ez a cikk a generációm egyik kultikus, mégis méltatlanul elfeledett zenekaráról szól, amire egy Debrecen kulturális életében meghatározó szerepet játszó ember (a.k.a. Süli András), azt mondta, hogy egy bizonyos szórakozóhelyen naponta többször a Who’s The King című tétel ment le ’95 környékén…. és ez valóban így volt, de biztos, hogy nem csak nálunk, hanem abban az időszakban máshol, máskor is hasonlóképpen történhetett.
Nekem például az első emlékem a zenekarról, hogy első, ugrálásra késztető rap-rock slágerükkel, az ISMS-el- ennek a címét, bevallom, a mai napig nem tudom, hogy kell kiejteni- egyszer csak megjelentek a Music Television képernyőjén, és én suli előtt és után csak azért nyomtam be a TV-t, hogy láthassam őket. A HC-s keménység már már popos lazasággal társult, a zenekar tagjainak hajviselete pedig rosszul fésült Nick Carter-re emlékeztetett. Ebben a leghülyébb gombafrizurát viselő énekes, John Connor (nem összetévesztendő a Terminátor célpontját jelentő fiktív személlyel) járt az élen….
Persze ha már Dog Eat Dog, ne felejtsük el megemlíteni ebből az olyan gigaslágereket sem No Fronts, a Rocky, vagy az If These Are Good Timest, amelyek a részegen őrjöngéstől a gördeszkázáson át a csajozásig univerzálisan zenei aláfestést jelentettek.
Miután pedig könnyes szemmel felelevenítettük ifjúkorunk „kutyaevős” emlékeit, vegyük egy kicsit „szakírósabbra” a figurát, és fussunk át a száraz tényeken: a ’90es évek eleje-közepe egyesek szerint a rock utolsó aranykora, mások szerint pedig egy zsákutcába jutott, megújulásra képtelen, vákuumba került valami lett. Ez utóbbival én személy szerint hosszasan vitatkoznék, de ezt most hagyjuk inkább: maradjunk annyiban, hogy a ’90es évek elején már kezdtek felbukkanni az undergroundban azok a bandák és irányvonalak, amelyek a rockot a hip-hoppal keverő stílust művelték, és pár évvel később be is ért ez a gyümölcs. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor azt mondom, hogy ebből lett a nu-metal, és így kis túlzással a DED a mai napig meghatározza a rockzene egészét.
Ebben a miliőben született meg 1990- ben a Dog Eat Dog is a New Jersey- ben élő basszer, Dave Neabor vezetésével. A korai időszakban a hardcore-t keverték a rappel, de a zenéjük már az első körben kilógott a sorból, hiszen ezekben a stílusokban nem a legjellemzőbb hangszer a szaxofon.
Ennek köszönhetően viszont érdekes-egyedi hangzást, és némi funky-ska ízt csempésztek a muzsikájukba.
Lokális szinten szép sikereket könyvelhettek el, de az első komolyabb lemezszerződésre és turnéra 1993-ig vártak. Itt viszont már nagyon felpörögtek az események, hiszen nem sokkal a debütálás után, 1994-ben megérkezett az All Boro Kings, rajta a már fent említett slágerek nagy részével.
Na, ekkor robbant a bomba…
A folyamatosan világkörüli turnén lévő Dog Eat Dog 1996-ban megjelenteti a legmainstreamebb anyagát, a Play Games- et, letud még egy, két sikeres évet, majd csodálkozva veszi észre, hogy a körülötte lévő felhajtás kezd alábbhagyni.
Bár magamat (is) óriási rajongónak tartom, bevallom őszintén, hogy az 1999-es Amped albumról egyetlen tételt sem tudok felidézni, és a jóval később, 2006-ban megjelent-ami a napjainkig megjelent utolsó sorlemez-is csak véletlenül és szőrmentén került a látóterembe. Ezt követően egyébként fel is oszlott a csapat, de aztán 2010-ben jött a reunion, és azóta is aktívak-ami pedig a legérdekesebb ebben, hogy székhelyüket átették az öreg kontinensre.
Szóval aki régen vagy most kedvelte a HC-s ugrálós rappelős muzsikát, az tutira nem fog csalódni a régi-új kedvencben, a Dog Eat Dog-ban.
Ha valaki kíváncsi arra, hogy napjainkban mi a pálya velük, akkor check this:
Rise Above!
