A cikket egy korábbi írásomból származó idézettel kezdeném:
"Komoly tömegeket ma már igazából csak a régi rockdinoszauruszok tudnak maguk mögé állítani, mint például a The Rolling Stones, az AC/DC vagy a Kiss - bár ezek már nem is annyira rock zenekarok, inkább már a popkultúra részét képző évtizedes sikertermékek. Mondhatnánk azt is, hogy ők a zeneipar kokakólái?"
És folytassuk Gene Simmons (KISS) egyik felvetésével, egy tavalyi nyilatkozatból: az öreget megkérdezték, hogy mi lesz, ha már nem bírnak színpadra állni (ami lássuk be jogos kérdés, hiszen közelebb vannak a 70-hez, mint a 60-hoz). "The Demon" szokásához híven kiakasztó és megosztó választ adott, miszerint a KISS már egy önmagában létező brand, és mindegy hogy kik vannak a maszk mögött. Gyakorlatilag bármikor átadhatják a stafétabotot a fiatalabb korosztálynak. Természetesen sokan kiakadtak ezen, de például Corey Taylor, a Slipknot frontembere teljesen egyet értett Simmonnsal: szerinte ők is hasonlóan cselekednek majd, ha úgy érzik, leáldozott az idejük.
És bármennyire is mellbevágó ez , a gyakorlatban az látszik, hogy egyre inkább ez valósul meg (még azoknál a rockzenekaroknál is, ahol nincsenek maszk mögé bújtatott alteregók). A korább ikonikus sztárok bármikor helyettesíthetőek, hiszen az általuk képviselt zenekarnév, logó olyannyira felfutott, hogy gyakorlatilag az adott néven bármi eladható a rajongóknak.A rajongók pedig fizetnek a bevállt márkanevekért, akármit is takarnak...
Elég, ha arra gondolunk, hogy a világ legnagyobb rockzenekara, az AC/DC 36 év (!!!) után gyakorlatilag egyik napról a másikra cserélte le énekesét egy másik tagra, bizonyos Axl Rose-ra. A zenei újságírók így kaptak egy napokig (hetekig?) rágható gumicsontot, a rajongók kis hányada visszaváltotta a jegyét, a nagyobb részük viszont elment a koncertre, és azt mondta, hogy "nem volt ez rossz, csak kicsit más". Mindez annak ellenére történik, hogy Axl Rose sem hangilag, sem habitusában nem illeszkedik ebbe a zenei világba (kb. olyan az egész mintha Kalapács Józsi énekelne a Tankcsapdában) az emberek mégis megeszik, mert ki van írva, hogy ez az AC/DC...
De ha már Axl Rose-nál tartunk: a csávó 1993-al bezárólag kisajátította magának a Guns N Roses brandet, majd az eredeti tagokat session zenészekkel helyettesítette, 15 éven keresztül "polírozgatta" a rocktörténelem legdrágább lemezét (ami végül nem lett jó), szinte napi szinten szivárogtak ki felvételek vállalhatatlan színvonalú fellépésekről (hamis gitár, hamis hang stb.) Ennek ellenére (a közelmúltban induló fél-reuniont leszámítva) mégis sikeres turnékat bonyolítottak világszerte, hiszen az emberek a Guns N Roses illúziójáért is hajlandóak voltak fizetni, és nem érdekelte őket, hogy egy nagy átverés, amit kapnak. A Guns N Roses név és logo, mint marketingtermék, felülírt minden más szempontot (erkölcsöt, hallást, stb.). Sokat elmond erről, hogy a kedvenc fals videómat le is törölték:
További példák: a '80as évek botrányzenekarából a '90es évek kultikus zenekarává, majd az ezredforduló környékén (konkrétan az 1999-es Californication lemezzel) "A" listás (tehát zenei kokakóla) kategóriába kerülő Red Hot Chilli Peppers koncertjére egy óra alatt fogytak el a jegyek, sőt, akkora igény mutatkozott a zenekarra, hogy pótnapot kellett szervezni. Ezek szerint rajtam kívül senkit nem zavar, hogy a valaha fütykösre húzott zoknival színpadra lépő polgárpukkasztók a 2006-os Stadium Arcadium dupla lapospop albummal egyértelműen átadták az irányítást a bevételorientált producereknek, és hogy a banda zeneiségét alapjaiban meghatározó gitáros John Fruiscante önszántából hagyta ott a slágergyárat. Az RHCP az elmúlt 10 évben unalmas albumokat (abból is keveset) ad ki, és egy B kategóriás gitárossal, meg egy kifakult hangú, korábbi önmaga paródiáját előadó fals énekessel áll színpadra, ennek viszont elég szépen megkéri az árát, amit az emberek persze ki is fizetnek. Egy viszonylag friss koncertfelvétel ennek alátámasztására:
Metallica: a 1991-es Black albummal került rá igazából a rockzene térképére. Bár a hardcore rajongók szerint már ez a lemez is egy populista árulás volt, azért valljuk be ,mégiscsak egy zenetörténeti mérföldkő. Az 1996 -os (vagyis idén 20 éves!!!) Load lemeznél mindenki felkapta a fejét, hogy mi történik, és lássuk be, az azóta eltel két évtizedben a zenekarnak igazából csak rossz, vagy legalábbis megosztó anyagai jelentek meg. Azóta a csapat egy önmagát újradefiniálni képtelen zenekarnak mutatja. Folyamatosan megy a fika az irányukba a sajtó és a rajongók részéről, az élőzenei teljesítményük romlásáról pedig még nem is szóltunk. Ennek ellenére mindegyik turnéjuk telt házzal megy, világszerte. A kérdésem csak az: miért? Mert 1991-ben kiadtak egy jó lemezt?
Vég nélkül lehetne sorolni a valaha nagy, mára megkopott zenekarokat, de a koncertlátogatási adatok azt mutatják: az embereknek fontosabb egy jól bevált név, mint a saját fülük, és sokkal inkább támogatják ezeket a lejárt szavatosságú rockdínókat, mint a friss, harapós, energikus újdonságokat. Lehet, hogy a rockzene haldoklásának okai maguk a nagy stadionrock zenekarok?
