3M

egy látensértelmiségi alibigitáros forradalmár megmondásai

A grunge sztori 7.

2015. március 10. 09:57 - fehersolyom

4 Non Blondes: Bigger, Better, Faster, More!V

1992. október 13-án, vagyis több mint húsz éve megjelent egy zenekar bemutatkozó albuma, amivel a csapat egy csapásra sikeres lett, nem sokkal ezután pedig eltűntek a süllyesztőben. De kikről is van szó? Ők voltak a „4 Nemszőke”, vagyis a 4 Non Blondes.

 71hqbdedurl_sl1123.jpg

A kritikusok szerint ez a formáció semmi újat nem hozott a rockzenébe. Esetükben ez teljesen releváns megállapítás, viszont összeraktak tizenkét olyan dalt az egyetlen híressé vált lemezükre, ami a korai kilencvenes évek egyik kiemelkedő lemezanyagát eredményezte -  ez pedig kétségtelenül kimagasló teljesítmény, ha figyelembe vesszük, hogy akkoriban olyan rock albumok jelentek meg, mint a Guns ’N Roses Use Your Illusion című dupla lemeze, a Pearl Jam debütáló Ten-je, vagy épp az Alice In Chains-nek áttörést hozó Dirt. Folytathatnánk még a sort a Rage Against The Machine-nel, a Stone Temple Pilots Core albumával, vagy akár az R.E.M.-mel, de felesleges szócséplés lenne. A névsor elég impozáns, az említett előadók albumai, és a rajtuk szereplő dalok mára a műfaj klasszikusaivá váltak.

A 4 Non Blondes egyetlen, 1992-ben megjelent lemezét pedig bármikor betehetjük ebbe a sorba, sem dalok, sem lemezeladás, sem más szempontból nem maradtak el a kor nagy sztárjaitól. Az pedig, hogy a gyorsan jött sikerek után feloszlottak, és nem lett folytatása a dolognak, csak még kultikusabbá teszi a lemezt, amit – ha máshonnan nem is – de az első klipesített nótájáról mindenki be tud azonosítani. Ez a dal nem más, mint a What’s Up?, amely minden kétséget kizáróan a ’90-es évek egyik legnagyobb rádióslágere.

 

A háromakkordos, populáris, keserédes dalocska, és az azt prezentáló, szakadt utcazenészekre hajazó zenekar kellőképpen bájos és hiteles volt ahhoz, hogy az öregedő virággyermekeket és az akkoriban Kurt Cobain-t és társait istenként tisztelő frusztrált kamaszokat egyaránt megnyerje magának.

Bár a csapat sem zenei-sem földrajzi értelemben nem tekinthető vegytiszta grunge –nak-mondhatjuk, hogy ők ebből a szempontból kissé kakukktojások-de az biztos hogy a kordivat erősen hatott a csapatra, és viszont.

Vannak zenekarok, akikre azt mondjuk, hogy azért lettek sikeresek, mert „elkapták a korhangulatot”, vagy „jókor voltak jó helyen”, de a 4 Non Blondes esetében inkább arról beszélhetünk, hogy több kor hangulatát is elkapták egyszerre, így tudtak generációkon átívelő sikert elérni. Ha a tuti slágerként funkcionáló What’s Up?-on kívül a lemezen szereplő többi dalt is meghallgatjuk, akkor láthatjuk, hogy Linda Perry hatásai közt Joan Baeztől Axl Rose-ig mindenki ott van „aki számít”, de Roger Rocha gitáros sem tudná letagadni, hogy a Jimi Hendrix féle öregiskolás blues gitározás híve, továbbképzésre viszont a kvintek királyához, Steve Jones-hoz járt…

Az album szinte mindegyik dala telitalálat, a később szintén klipes nótává avanzsáló elszállós Spaceman, a bluesos húzással lemezt elindító Train, vagy az igazán ugrálós Callin All The People- mind odavágós rockandroll tételek.

 

A San Francisco-i poszt hippi csapat a ’60-as, ’70-es évek rockját keverte kissé az akkor divatos grunge-al, messzire elkerülték az öntömjenző art rockot és a glam csillogását. Lehet ezért van az, hogy 1989-es alakulásuk után nem azonnal robbantak be a köztudatba, hanem várniuk kellett három évet a sikerre – ami jött látott és maga alá temetett mindent. Az 1992-es lemez 1993-ra érett be igazán, akkor viszont turné, közönségsiker és szakmai elismerés szintjén a „nemszőkék” azonnal elértek mindent, amit egy zenekar elérhet.

Linda Perry – aki a csapat fő dalszerzője volt – rögvest magáénak tulajdonította a sikert, és az egyetlen lemezbemutató turné után azonnal el is hagyta a zenekart, hogy szólókarrierbe kezdjen. Bár jelent meg 1996-ban egy anyaga, a korábbi sikereket meg sem tudta közelíteni.

 linda-perry-birthday-feature.jpg

Pályája 2000-től kezdett újra felfelé ívelni, amikor már „érett nőként” inkább a háttérből, dalszerzői és produceri minőségében kezdett dolgozni, nem kisebb előadókkal, mint Christina Aguilera, Pink, vagy Gwen Stefani. Ennek a mai napig tartó korszaknak az egyik érdekessége, hogy néhány dal előkerült a 4 Non Blondes korszakból is: a Bigger, Better, Faster, More! album B oldalas balladája, a Dear Mr. Persident, amely eredetileg csak egy kis megbúvó bonus track volt, 2002-ben „újrahasznosítva” az egyik legsikeresebb Pink szám lett, klip készült hozzá, és hosszú ideig a koncertműsor szerves részét képezte…

 

A zenekar többi tagja próbálta összetartani a bandát, de a harcot hamar feladták, a karakteres zenekarvezetőt nem tudták pótolni, így feloszlottak. Ők más, kisebb jelentőségű zenekarokban tűntek-tűnnek fel a mai napig, és valószínűleg szép emlék nekik az 1992-1994 közti alig másfél évet felölelő időszak, mikor belekóstolhattak az nagybetűs rocksztárságba…

Ha valaki azt mondaná nekem, hogy ajánljak neki egy lemezt, ami megmutatja a ’90-es évek rock keresztmetszetét, akkor megkockáztatom, hogy ez az anyag lenne az, amire azt mondanám, hogy minden benne van….

Így tiszta szívvel ajánlom azoknak, akik ismerték, szerették, de napjainkra valószínűleg már elfelejtették, … porolják le, és idézzék fel nyugodtan… nem ciki, sőt…

És ajánlom azoknak is, akik valamilyen okból nem ismerik… egy kiváló anyaggal fognak megismerkedni, ígérem...

UtolsóCsillagharcos

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://3mmm.blog.hu/api/trackback/id/tr177256279

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

il Magnifico 2015.03.11. 14:48:26

Linda Perry és Pink Dear Mr Presidentjének az azonos címen kívül a világon semmi köze egymáshoz.