3M

egy látensértelmiségi alibigitáros forradalmár megmondásai

Tribute VS Kreatvitás?

2016. május 26. 07:48 - fehersolyom

interjú Boda "Sidd" Ákossal

Sidd-del egyívásúak vagyunk, életkor (maradjunk annyiban, hogy 30+), zenei irányultság (rock, és minden más, de amúgy rock) és születési hely szempontjából is (Debrecen).

Ő azon zenészek közé tartozik, aki tribute zenekarokban (Holyday Crüe, Dust N Bones) és saját nótákat játszó formációkban (Machine Mouse, Candy Shop, Jolly Roger) egyaránt aktív.  Talán az ő segítségével békét hozhatunk a tribute és a saját nóták közti „háborúban”.

sidd1.jpg

A tribute műfaja meglehetősen megosztó jelenség: egyik oldalról azt mondják, hogy könnyű egy bejáratott dolgot majmolni, mint a saját utat járni, másrészről viszont a tribute zenekarok viszonylag megtalálják a piacukat, a saját dalokkal operáló formációk befutása manapság elég „kétséges”. Te hogy látod?

Mindkét oldalról van szerencsém látni ezt a dolgot. Alapvetően én onnan közelíteném meg ezt az egészet, hogy először is, hozol egy döntést, hogy te zenész leszel. Ez mit jelent? Színpadra állsz estéről-estére, szórakoztatod az embereket, és ebből „meg is élsz”, tehát pont, mint egy szakács vagy futballista, fizetést kapsz, amiből befizeted a csekkjeidet. Mellette dalokat írsz, felveszed azokat, eljuttatod a megfelelő médiumokhoz/közönséghez, menedzseled magad és a bandádat, hangszereket veszel, próbatermet fizetsz, utazol, vezetsz, interjút adsz, építed a karriered, foglalkozol a közösségi médiákkal, videót gyártasz, stb. Lehet, hogy naiv vagyok ilyen szempontból, de engem a zene szeretete vezetett a feldolgozásokhoz. Nem látok kivetnivalót abban, hogy valaki jól, hitelesen prezentálja kedvence dalait. Természetesen az igazi az, ha a saját dalaidat felveszed, sőt, azáltal leszel sikeres. De fura ez… Senki nincs kiakadva azon, hogy Johnny Depp pincér volt, mielőtt színész lett. Akkor azon miért akadnak ki emberek, hogy azelőtt vagy aközben, hogy a saját zenédet intézed, színpadon játszol?

Nem érzem úgy, hogy a tribute könnyű lenne. Őszintén, szerinted mennyit kell ahhoz gyakorolni, hogy az ember eljátsszon jól, hitelesen egy Guns-t? Slipknotot? Kiss-t? Mennyi meló egy hétvégén mondjuk lehúzni egy buszban hatezer kilométert, megérkezni egy tizenkét órás, éjszakába nyúló út után, kipakolni, felmenni a színpadra, és hozni a fitt, laza szupersztár karakterét, miközben mondjuk egy napja nem aludtál, és nem érzed a lábad a kisbusz „kényelmes” ülései miatt? Mennyit kell szervezkedni, intézkedni, bulit kötni, próbálni? És akkor nem beszéltünk még a jelmezekről, színpadi megjelenésről… A szórakoztatóipar nem könnyű.

Ehhez kapcsolódóan: szerinted a tribute elszívja a levegőt a kreativitás elől?

Nem hinném, hogy elszívja. Pontosabban nem a tribute szívja el… A dolog alapvetően a következő: jól kell tudni zenélni, jó dalokat írni, és jól pozícionálni ezeket. Manapság a zenét is ugyanaz a gyorskaja-mentalitás uralja, mint szinte mindent az életben. Mindent azonnal, és természetesen ingyen. Vagyis dolgozol a dalaidon éveket, ameddig persze kiadások vannak, viszont a készterméket egyből letöltik sok ezren, ingyen. A kezdő zenekarok (de lassan már a nagy bandákról is beszélhetünk) eladásait nem a tribute szívja el, hanem ez a mentalitás. Viszont egyértelmű, hogy ehhez a piaci helyzethez is alkalmazkodni kell, ami azt jelenti, ki kell állni a színpadra, és jól játszani, mert a gázsi marad a csekkekre. Általában egyébként a hobbisták sírnak. Aki akarja, csinálja ahelyett, hogy keseregne, meg kifogásokat keresne. Még egy szempontot érdemes figyelembe venni. Aki megtanulja világszínvonalú zenészek mutatványait, az biztos, hogy megtanul zenélni. Ez egy hatalmas iskola is. Gyakorlatilag szerintem (és hangsúlyozom, csak az én véleményem szerint) felesleges addig saját dalokban gondolkodni, amíg az ember nem ura a hangszerének, nem tud száz dalt, nem foglalkozott eleget a zenével.

A minap azt írtad egy posztodban, hogy „Érdekes dolog ez a popszakma. A tribute videókat megnézik 14ezren. A saját dalokat pár ezren, és nem azért, mert ott szarul éneklek... Ha kiteszek egy képet egy kiskutyáról, többen megnézik, mint egy dalhoz munkával készített saját anyagot... Hol vannak a kritikusok olyankor, mikor a sajátokat promózzuk?” A ’90es években, ha felbukkant egy új zenekar, a koncerten megjelentek az emberek, mert kíváncsiak, nyitottak voltak. (teljesen függetlenül attól, hogy jó volt e a produkció vagy sem). Napjainkban viszont egy saját számokat játszó csapat jó esetben is egy bő haveri körnek játszogat. Neked mik az ezzel kapcsolatos tapasztalataid?

Nagyon vegyes tapasztalataim vannak… Ne felejtsük el, hogy egy-két hónapos „zenészek” egy jó rádiós dallal megtöltik a Parkot… Felgyorsult a világ, és ehhez alkalmazkodni kell. Ha most a rock zenekarokról beszélünk kizárólag, akkor valóban ez a helyzet. Igazából nincs tuti recept. Játszani kell, makacsul és kitartóan. Mikor például a Jolly Roger-t megcsináltuk Pocky-val, nem mondhatjuk, hogy ismeretlenek voltunk, mégis nulláról kellett építkezni. Valahogy ez van. Más téma, ha van egy rádió által játszott, bombabiztos dalod… De ehhez nagyon bele kell nyúlni. Szerencsére a Machine Mouse-nál ez megvan, itt nem nulláról kell kezdeni, viszont a közönség feledékeny, illetve nagyon divat-orientált, úgyhogy oda kell tenni a produkciót minden szempontból, újra meg újra. Régebben egyébként szerintem ugyanez volt a helyzet, elég, ha arra gondolsz, hogy pl. a 90-es években az akkori underground bandák (pl. a Bedlam, amit nagyon bírtam) éppen úgy kis klubokban játszottak, negyven embernek. Sőt, én még láttam a Hooligans-t Debrecenben húsz ember előtt játszani… És becsületükre mondva olyan show-t csináltak, mintha egy arénában lettek volna. Valószínűleg pont ezért váltak ilyen óriási bandává. Megvolt a kraft, meg a kitartás.

Mi a tribute műfaj sikerének a titka? Miért van annyi tribute szerinted?

Annyira sok a tribute? Nem tudom, ezt a részt annyira nem vágom. Azt tudom, hogy mikor anno a Hollywood Rose-zal elkezdtük, kb. a Kiss Forever Band volt, meg mi. Én amúgy nem aggódnék emiatt, hogy sok a tribute, vagy nem. Ebből ugyanúgy kikopnak azok, akik nem elég elhivatottak, vagy jók. Nyilván azok a tribute-ök, mint például mi a Dust N’ Bones-szal, vagy a KFB, akiket hívnak, lekötnek rengeteg külföldi klubba, fesztiválra, fennmaradunk. Kimegyünk, turnézunk, mert jó a produkció. Csak ehhez kellett tizen-sok év tapasztalat, szívás, tanulás, csiszolódás. Ha sok kissrác eleve abban gondolkodik, hogy csak és kizárólag tribute-öt alapítson, az nekem sem annyira szimpatikus. De ezt én nem tapasztalom, mert sokfelé játszom, és mindenhol látok jó, eredeti helyi zenekarokat.

Egyéb, bármi a témával kapcsolatban…..

Azt gondolom, felesleges háborút indítani egy olyan manapság sajna rétegzenében, mint a rock n’ roll. Játszani kell, dalokat írni, dalokat tanulni, felmenni a színpadra, és kegyetlenül odab*szni. Ezt a közönség díjazza. És egyébként meg, csak őszintén. Ha valaki csak és kizárólag más dalait akarja játszani, miért ne tehetné meg? 

siddjo.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://3mmm.blog.hu/api/trackback/id/tr448747780

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása